Írtam már a város hangulatáról és a nevezetességeiről, van még azonban egy dolog, ami további beszámolót igényel, mégpedig az óceán közelsége.
Ahogy előző bejegyzésemben kifejtettem, Lisszabon nem az óceán partján helyezkedik el, hanem egy hatalmas folyótorkolatban, amelynek vége az óceán. A víz közelsége pedig további érdekességeket és megnézendő dolgokat nyújt. Lássuk őket szépen sorban:
Ahogy előző bejegyzésemben kifejtettem, Lisszabon nem az óceán partján helyezkedik el, hanem egy hatalmas folyótorkolatban, amelynek vége az óceán. A víz közelsége pedig további érdekességeket és megnézendő dolgokat nyújt. Lássuk őket szépen sorban:
Tengergyümölcsei
 |
| tipikus portugál kagylós fogás |
Az első nyilvánvaló jelenség, amelyet a víz közelsége okoz, az ételekben mutatkozik meg.
Bárhol és bármilyen étterembe mentünk, a fő kínálat halban és egyéb óceán nyújtotta ételekben volt gazdag. Aki tehát szereti a tenger gyümölcseit, nem fog csalódni.
Bárhol és bármilyen étterembe mentünk, a fő kínálat halban és egyéb óceán nyújtotta ételekben volt gazdag. Aki tehát szereti a tenger gyümölcseit, nem fog csalódni.
Én nem eszem halat (sem), így eléggé megnehezítettem a helybéliek dolgát, mikor valami hús- és halmentes fogást kértem. A legtöbb helyen azonban megoldották, hol jobban (nagyon finom pestós tésztát ettem), hol rosszabbul (a vegetáriánus lasagne itt borzalmas). Kis csapatom többi tagja azonban lelkesen és mindenféle ellenérzés nélkül kóstolta meg a helyi specialitásokat. Az eseteket San Diego vacsoráival szemléltetem a mellékelt képeken.
 |
| rákspagetti |
Szóval ettek halat, általában meglehetősen nagy méretben, kagylót, rákot és polipot. Közben pedig a következő tapasztalatokat osztották meg velem.
A helyi vizes fogások finomak, ám nincsenek túlfűszerezve. A grillezett hal például többnyire csak sóval volt ízesítve.
A rákokat - akiket csapatom tagjai minden étkezésnél fogyasztottak - kissé macerás és időigényes megenni, mivel előbb meg kell őket pucolni. (Bizony, úgy kerülnek az ember tányérjára, hogy rajtuk van a páncéljuk, a lábacskáig, a csápocskáik és még néznek is rád a fekete szemükkel...) A polip meg, nos, róla nagyon látszott, hogy polip volt valamikor...
 |
| kardhal |
Gasztronómia terén tehát az jár jól Portugáliával, aki szereti a halat és a tenger többi gyümölcsét. Azért a vegetáriánusok sem halnak éhez (én is túléltem), de úgy készüljenek, hogy ők lesznek a problémás vendégek.
Tengerészeti Múzeum
Szakmai ártalom nálam, hogy ha elutazom valahová, szeretek bemenni az ottani múzeumokba is. San Diego szerencsémre partner ebben (Mióta velem utazgat valószínűleg annyi kiállítást látott, mint amennyit előtte összesen.), ám nem mindenki ennyire vevő ezen kulturális programra.
Első reggelünkön Lisszabonban, mikor mind a nyolcan kicsit átbeszéltük, ki merre szeretne menni és mit szeretne megnézni, én voltam az egyetlen, aki felvetette, mehetnénk múzeumba is. Persze rögtön le is lettem oltva, hogy menjek csak, ha akarok, de ne számítsak mindenkire. Nem mondom, hogy meglepődtem, mert ismerem jól az elutasítás okát (Sajnos az emberek egy részének fejében a múzeum egy unalmas és poros hely, amit kerülni kell.), de azért nem esett kifejezetten jól sem. Főleg mert tudtam, hogy igen is fogunk múzeumba menni, csak ők sztereotip elképzeléseikkel nem rakják össze, hogy ami egy várban, kastélyban van, az is múzeum.
Aztán egyik napon elmentünk a Szent Jeromos-kolostorhoz és csoportunk vezére megjegyezte, hogy ott van mellette a Tengerészeti Múzeum, aki akar, bemehet. San Diegóval és még két sráccal nem is haboztunk élni a lehetőséggel, míg a többiek elmentek kávézni. Meg kell még jegyeznem, hogy ezt a múzeumot az útikönyvemben is kiszúrtam, mert bár engem nem vonzanak különösebben a hajók és repülők, tudtam, hogy San Diegónak tetszene. Ráadásul csapatunk egyik tagját hajókkal jól lehetett motiválni.
A múzeum (Museu de Marinha) a kolostor tőszomszédságában helyezkedik el, így már az épülete is érdekes. Végigköveti a hajózás történetét egészen a kezdetektől a mai modern hajókig. Mindezt térképekkel, makettekkel és egyéb hajózáshoz kapcsolódó tárgyakkal szemlélteti. Természetesen külön hangsúlyt fektettek a felfedezésekre és persze Vasco da Gama sem maradt ki belőle. Ki volt állítva például a családi utazóládája. Ezekben a termekben nem készítettem fényképeket, még a makettkiállítás végén az egyik modern luxusjacht berendezett két kabinjában sem. Azonban a múzeum nem merült ki ennyiben.
Egyrészt volt az emeleten egy művészeti kiállítás óceánhoz kapcsolódó, többnyire modern képzőművészeti alkotásokkal, másrészt a belső udvar túloldalán lévő épületben (ez látszik a fenti képen) egytermes kiállítás volt megtekinthető az első világháborúról. No, de ami a leglátványosabb és érdekesebb volt számomra, csak ezután következett.
Egy hatalmas csarnokban olyan hajók, csónakok voltak kiállítva, amelyeket a mai napig használnak ünnepségeken. Szóval ezek a hajók (amelyek a mellékelt képen láthatók) valódi méretekkel rendelkeznek és valóban vízre szállnak.
Illetve volt a csarnokban néhány repülő is, amelyek közül a legérdekesebb a mellékelt képen látható gép, ami először repülte át az Atlanti óceánt. 1922-ben történt és a két pilóta természetesen portugál volt: Gago Coutinho és Sacadura Cabral. Lisszabonból indultak Rio de Janeiroba és 3 turnusban tették meg az utat.
A múzeum tehát nagyobb volt, mint gondoltuk és érdekesebb, mint gondoltam. A többieknek ezért hosszú ideig tartott a kávészünet, mire előkerültünk a hajók közül és közöltük velük: sajnálhatják, hogy nem tartottak velünk. A Tengerészeti Múzeumot ezért csak ajánlani tudom.
Fregatt
Hajókhoz kapcsolódó élményeink azonban nem merültek ki egyetlen múzeumban. Főszervezőnk ugyanis mindenkit feltüzelt (elsősorban a hajórajongó srácnak kedvezve) arra, hogy megnézzünk egy igazi fregattot. A fregatt azonban már nem Lisszabonban volt, hanem pontosan szemben vele.
A már említett folyótorkolat túloldalán kisebb városok foglalnak helyet, amelyek állandó összeköttetésben vannak a fővárossal a hidaknak és a sűrű kompjáratoknak köszönhetően. Szóval komppal átutaztunk Almadába, ahol a kikötőben megtekinthető Portugália utolsó fregattja.
A Dom Fernando II e Glória egy szárazdokkban álló háromárbocos csatahajó. Jelenleg kiállításként működik (Hah, ennyit arról, hogy nem megyünk múzeumba és nem nézünk kiállítást!) és szinte teljes mértékben bejárható. A belépő nem magas és tömegre sem igazán kell számítani, pedig eléggé ritka élmény egy ilyen hajóra lépni.
A látogató végigsétálhat a fedélzeten és persze alatta is, ahol bábukkal szemléltetik, milyen lehetett az élet a hajón. Természetesen ágyúk is vannak (Ottjártunkkor a takarító néni épp felmosóval tisztította őket, ami kicsit komikus látványt nyújtott.) valamint berendezett kabinok. Illetve egy időszaki kiállítás a hajó történetéről videofilmmel a rekonstruálásáról.
A hajó valójában rekonstrukció. Az eredeti hajót 1843-ban készítették és ez volt a portugál flotta utolsóként szolgáló fregattja. Csakhogy 1963-ban leégett és gyakorlatilag csak a váza maradt meg. Sokáig nem is igazán kezdtek vele semmit, hagyták állni a vízben. Az 1998-as világkiállításra (amelyet Portugália rendezett és amiről írok majd még néhány sort) azonban felújították. Lényegében újjáépítették az egészet és csupán egy jelképes darabot helyeztek el a hajó gerincében az eredeti roncsból. Ezenkívül a hajó orrdísze maradt meg, így az eredeti még.
No, de látszik, hogy nagy gonddal és pontossággal építették újjá, így tényleg érdemes megnézni. Főleg, ha az ember kedveli a kalózfilmeket.
Ócenárium
Habár a múzeumi programok nem keltettek osztatlan sikert (a fregattra azért mindenki feljött), szerencsémre másik nagy kedvenc programom picike ellenállásba sem ütközött. Rendszeres olvasóim tudják, hogy szeretek állatkerteket látogatni, mivel imádok minden kisállatot legyen szőrös, csupasz, tollas vagy pikkelyes, akár fut, akár repül, akár kúszik. Úgyhogy, amikor útikönyvemben olvastam, hogy Lisszabonban van egy hatalmas ócenárium, tudtam, hogy meg fogom nézni. Erre pedig előbb sor került, mint gondoltam volna.
Az időjárás meglehetősen szeszélyes volt és bár úgy készültem, hogy ropogósra fogok sülni a mediterrán éghajlaton, meglepően sokat esett az eső és volt borús az ég. Így történt ez első napunkon is, mikor szakadó esőre ébredtünk. Kellett is egy beltéri program, míg kisüt a nap, úgyhogy a város széle felé vettük az irányt.
Az 1998-as világkiállítás nyomai vannak ezen a part-menti területen. Meghagyták ugyanis az épületek nagy részét (van, amit használnak is) és remek sétálóutca húzódik itt végig a parton. Ráadásul az utat megteheti az ember libegővel is, amit mi is kipróbáltunk.
Az ócenárium a libegő egyik végén helyezkedik el és valóban hatalmas. Bemutatja a világ tengereit égtájakra lebontva és igazán gazdag az állatvilága. Na, meg persze van ott egy hatalmas akvárium tele mindenféle halakkal, rájákkal, cápákkal, amelyet az ember órákig el tudna nézegetni. Erről azonban nem sikerült jó képet készítenünk a fényviszonyok és a vastag üveg miatt, így csak néhány különleges állatról tudok képet mutatni.
Szeretem az olyan helyeket, ahol látszik, hogy az állatok remekül érzik magukat és itt ez maradéktalanul megvolt. (Oké, az akváriumi halak lehet mást mondanának, mivel rengeteg rosszcsont kisgyerek kopogtatta nekik az üveget...) A pingvinek például láthatóan jól érezték magukat. Volt egy nagy kifutójuk csobogó vízzel, jó néhány rejtekhellyel és két hatalmas jégtömbbel. Karnyújtásnyira voltak a látogatóktól - még sosem kerültem ennyire közel pingvinhez - és ez cseppet sem feszélyezte őket. A legkedvesebb dolog mégis az volt, hogy a szárnyuk tövén lévő színes jelzések és a falon lévő hatalmas tábla alapján mindegyiküket be lehetett azonosítani. Ki volt írva, hogy hívják az adott pingvint, fiú-e vagy lány és hány éves. Nagyon kreatív és cuki megoldás!
A hely sztárjai azonban nem a pingvinek voltak, hanem a vidrák.
Négy vagy öt (olyan fürgék voltak, nehéz volt megszámolni őket) vidra bohóckodott az egyik medencében. Közülük kettő csinálta igazán a show-t. Az egyik végig a hátán feküdt olyan laza, nemtörődöm arccal, mintha épp nyaralna. Csupán a koktélpohár hiányzott a mancsából, ahogy apró, kényelmes mozdulatokkal kormányozta magát oda és vissza. A másik szintén pihent, ám tetszhalott pozícióban. Szóval arccal a vízben lebegett, mintha már nem is ezen a világon lenne, néha azonban kidugta az orrát, de csak hogy levegőt vegyen és beleejtse újra a vízbe. A többiek pedig vidáman úszkáltak körülöttük. Rettentően szórakoztatóak.
Ahogy említettem elég sokféle állatfajt bemutatnak, ám én már csak egyet szeretnék kiemelni, a tengeri sárkányt.
Nem, nem írtam el, valóban létezik a fantasy történeteken kívül is. Ez a rettentően cuki lény meglehetősen picike, nagyjából húszcentis és nem sok dolgot csinál, azon kívül, hogy kényelmesen úszkál és beolvad a környezetében. Hasonlít a csikóhalra, ám testéből több nyúlvány áll ki, amelyek segítik a rejtőzködést és amelyektől páratlanul gyönyörű lesz. Ritka jelenség és én eddig, bár hallottam róla korábban, személyesen még nem találkoztam vele. Jól meg is csodáltam és jelenthetem, nagyon aranyos jószág. Sárkányrajongók számára hatalmas kedvenc.
Az ócenárium tehát szintén megérdemli a látogatást (és a sorban állást, mert itt is várnunk kellett picit a jegypénztár előtt), akár állatrajongó valaki, akár nem, mert egy ekkora akvárium mindenki számára gyönyörű látványt nyújt.
A libegőt is érdemes igénybe venni. Nagyon szép a kilátás a vízre:
Szakmai ártalom nálam, hogy ha elutazom valahová, szeretek bemenni az ottani múzeumokba is. San Diego szerencsémre partner ebben (Mióta velem utazgat valószínűleg annyi kiállítást látott, mint amennyit előtte összesen.), ám nem mindenki ennyire vevő ezen kulturális programra.
 |
| a múzeum egyik épülete |
Aztán egyik napon elmentünk a Szent Jeromos-kolostorhoz és csoportunk vezére megjegyezte, hogy ott van mellette a Tengerészeti Múzeum, aki akar, bemehet. San Diegóval és még két sráccal nem is haboztunk élni a lehetőséggel, míg a többiek elmentek kávézni. Meg kell még jegyeznem, hogy ezt a múzeumot az útikönyvemben is kiszúrtam, mert bár engem nem vonzanak különösebben a hajók és repülők, tudtam, hogy San Diegónak tetszene. Ráadásul csapatunk egyik tagját hajókkal jól lehetett motiválni.
 |
| hajók a múzeumban |
Egyrészt volt az emeleten egy művészeti kiállítás óceánhoz kapcsolódó, többnyire modern képzőművészeti alkotásokkal, másrészt a belső udvar túloldalán lévő épületben (ez látszik a fenti képen) egytermes kiállítás volt megtekinthető az első világháborúról. No, de ami a leglátványosabb és érdekesebb volt számomra, csak ezután következett.
Illetve volt a csarnokban néhány repülő is, amelyek közül a legérdekesebb a mellékelt képen látható gép, ami először repülte át az Atlanti óceánt. 1922-ben történt és a két pilóta természetesen portugál volt: Gago Coutinho és Sacadura Cabral. Lisszabonból indultak Rio de Janeiroba és 3 turnusban tették meg az utat.
A múzeum tehát nagyobb volt, mint gondoltuk és érdekesebb, mint gondoltam. A többieknek ezért hosszú ideig tartott a kávészünet, mire előkerültünk a hajók közül és közöltük velük: sajnálhatják, hogy nem tartottak velünk. A Tengerészeti Múzeumot ezért csak ajánlani tudom.
Fregatt
Hajókhoz kapcsolódó élményeink azonban nem merültek ki egyetlen múzeumban. Főszervezőnk ugyanis mindenkit feltüzelt (elsősorban a hajórajongó srácnak kedvezve) arra, hogy megnézzünk egy igazi fregattot. A fregatt azonban már nem Lisszabonban volt, hanem pontosan szemben vele.
 |
| Dom Fernando II e Glória |
A Dom Fernando II e Glória egy szárazdokkban álló háromárbocos csatahajó. Jelenleg kiállításként működik (Hah, ennyit arról, hogy nem megyünk múzeumba és nem nézünk kiállítást!) és szinte teljes mértékben bejárható. A belépő nem magas és tömegre sem igazán kell számítani, pedig eléggé ritka élmény egy ilyen hajóra lépni.
 |
| a fedélzeten |
A hajó valójában rekonstrukció. Az eredeti hajót 1843-ban készítették és ez volt a portugál flotta utolsóként szolgáló fregattja. Csakhogy 1963-ban leégett és gyakorlatilag csak a váza maradt meg. Sokáig nem is igazán kezdtek vele semmit, hagyták állni a vízben. Az 1998-as világkiállításra (amelyet Portugália rendezett és amiről írok majd még néhány sort) azonban felújították. Lényegében újjáépítették az egészet és csupán egy jelképes darabot helyeztek el a hajó gerincében az eredeti roncsból. Ezenkívül a hajó orrdísze maradt meg, így az eredeti még.
No, de látszik, hogy nagy gonddal és pontossággal építették újjá, így tényleg érdemes megnézni. Főleg, ha az ember kedveli a kalózfilmeket.
 |
| ágyúk a fedélközben |
 |
| a túlparton: Lisszabon |
Ócenárium
Habár a múzeumi programok nem keltettek osztatlan sikert (a fregattra azért mindenki feljött), szerencsémre másik nagy kedvenc programom picike ellenállásba sem ütközött. Rendszeres olvasóim tudják, hogy szeretek állatkerteket látogatni, mivel imádok minden kisállatot legyen szőrös, csupasz, tollas vagy pikkelyes, akár fut, akár repül, akár kúszik. Úgyhogy, amikor útikönyvemben olvastam, hogy Lisszabonban van egy hatalmas ócenárium, tudtam, hogy meg fogom nézni. Erre pedig előbb sor került, mint gondoltam volna.
 |
| libegő a vízparton |
Az 1998-as világkiállítás nyomai vannak ezen a part-menti területen. Meghagyták ugyanis az épületek nagy részét (van, amit használnak is) és remek sétálóutca húzódik itt végig a parton. Ráadásul az utat megteheti az ember libegővel is, amit mi is kipróbáltunk.
 |
| pingvinek |
Szeretem az olyan helyeket, ahol látszik, hogy az állatok remekül érzik magukat és itt ez maradéktalanul megvolt. (Oké, az akváriumi halak lehet mást mondanának, mivel rengeteg rosszcsont kisgyerek kopogtatta nekik az üveget...) A pingvinek például láthatóan jól érezték magukat. Volt egy nagy kifutójuk csobogó vízzel, jó néhány rejtekhellyel és két hatalmas jégtömbbel. Karnyújtásnyira voltak a látogatóktól - még sosem kerültem ennyire közel pingvinhez - és ez cseppet sem feszélyezte őket. A legkedvesebb dolog mégis az volt, hogy a szárnyuk tövén lévő színes jelzések és a falon lévő hatalmas tábla alapján mindegyiküket be lehetett azonosítani. Ki volt írva, hogy hívják az adott pingvint, fiú-e vagy lány és hány éves. Nagyon kreatív és cuki megoldás!
 |
| laza vidra |
Négy vagy öt (olyan fürgék voltak, nehéz volt megszámolni őket) vidra bohóckodott az egyik medencében. Közülük kettő csinálta igazán a show-t. Az egyik végig a hátán feküdt olyan laza, nemtörődöm arccal, mintha épp nyaralna. Csupán a koktélpohár hiányzott a mancsából, ahogy apró, kényelmes mozdulatokkal kormányozta magát oda és vissza. A másik szintén pihent, ám tetszhalott pozícióban. Szóval arccal a vízben lebegett, mintha már nem is ezen a világon lenne, néha azonban kidugta az orrát, de csak hogy levegőt vegyen és beleejtse újra a vízbe. A többiek pedig vidáman úszkáltak körülöttük. Rettentően szórakoztatóak.
 |
| tengeri sárkány |
Nem, nem írtam el, valóban létezik a fantasy történeteken kívül is. Ez a rettentően cuki lény meglehetősen picike, nagyjából húszcentis és nem sok dolgot csinál, azon kívül, hogy kényelmesen úszkál és beolvad a környezetében. Hasonlít a csikóhalra, ám testéből több nyúlvány áll ki, amelyek segítik a rejtőzködést és amelyektől páratlanul gyönyörű lesz. Ritka jelenség és én eddig, bár hallottam róla korábban, személyesen még nem találkoztam vele. Jól meg is csodáltam és jelenthetem, nagyon aranyos jószág. Sárkányrajongók számára hatalmas kedvenc.
Az ócenárium tehát szintén megérdemli a látogatást (és a sorban állást, mert itt is várnunk kellett picit a jegypénztár előtt), akár állatrajongó valaki, akár nem, mert egy ekkora akvárium mindenki számára gyönyörű látványt nyújt.
A libegőt is érdemes igénybe venni. Nagyon szép a kilátás a vízre:
 |
| a libegőn |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése