A bejegyzés címe nem egészen pontos, mivel nem ezzel a betegséggel akarok foglalkozni, ám mégis köze van hozzá mondanivalómnak.
A helyzet az, hogy van egy ismerősöm, akiről pár napja egy véletlen (utólag, mintha tudat alatti motiváció vezérelt volna) során megtudtam néhány információt. Ezek a nem várt dolgok pedig eléggé felkavartak. Szabályosan megrémisztett, hogy valaki a környezetemből pszichés étkezési zavarokkal küzd és észre sem vettem. Hol vannak ilyenkor a pontos megérzéseim? Mi lelte a rezgéseimet? Bár talán épp ezek vezették kíváncsiságomat, mikor a fent említett információhoz jutottam...
Nem szeretnék többet írni ismerősömről, mivel 1. semmi közöm hozzá, 2. lehet hogy tévedek (elég ritkán fordul elő) 3. nincs jogom a személyes dolgait nyilvánosságra hozni. Ezen megfontolásokból kiindulva, így most csupán leírom gondolatimat ezzel a betegséggel, illetve a hasonló problémákkal kapcsolatban. Talán hasznosnak bizonyulnak másoknak is...
Szokták mondani, hogy a külső nem minden. Nem a ruha teszi az embert, és így tovább. Erre a válaszom: "Egy nagy büdös francot nem!"
Igen is számítanak a külsőségek, hiszen első ránézésre mindenkit a kinézetéről ítélünk meg és ez tény. Még a legelfogulatlanabb ember is ezt teszi. Csupán néhány másodperc, nem több. Ránézünk valakire az utcán és beskatulyázzuk: nő, férfi, gyerek, felnőtt, szimpatikus, unszimpatikus, jól öltözött, csöves, rocker, hippi és így tovább. Ez pedig nem baj, hisz nem vagyunk egyformák (szerencsére) és teljesen normális, hogy a saját magunkhoz hasonló, a nekünk szimpatikus és az elvárásainknak megfelelő egyénekkel szeretnénk körbevenni magunkat. Erre valók a skatulyák. A probléma ott kezdődik, mikor valaki túl hevesen skatulyáz, vagy épp reagál egy ilyen besorolásra.
Néhány példa alapján: ha egy talpig feketébe öltözött, piercingekkel teleaggatott, punk hajú egyén sétál az utcán, a többség nem szívesen állna meg haverkodni vele. Ha egy hidrogénezett szőke, rózsaszín retikülös lány tipeg falatnyi ruhában, az emberek agyán egy név szalad át: Barbie. Míg ha egy fekete vaslathajú, feketére lakkozott körmű és (a franc se tudja már követni, hogy csíkos vagy kockás...) jellegzetes ruhát viselő ember ül a parkban, a mellette elhaladók fejében vagy egy tucat emós vicc villan fel. Ez teljesen normális, amíg nem sikítva szaladunk a punk elől, nem hülye libázzuk le a plázaszökevényt és nem rúgunk bele szegény szerencsétlen emós gyerekbe. A másik oldalról viszont, ha úgy döntünk, nekünk a punk zene tetszik és ezt a nagyvilág arcába akarjuk vágni megjelenésünkkel, akkor ne csodálkozzunk, ha elszaladnak előlünk egy kihalt utcában. Ha a rózsaszín irányt érezzük közel magunkhoz, akkor ne lepődjünk meg, ha nem feltételezik rólunk, hogy ismernénk a pi gyökét. Hogyha pedig emósnak tartjuk magunkat, ne akadjunk fenn a vicceken.
A skatulyák létező dolgok. Mindig is voltak és lesznek is. Ne felejtsük hát el, mielőtt felháborodnánk egy bekategorizáláson, hogy mi magunk is ezt tesszük, ha tetszik, ha nem. Sőt még saját magunkat is beleerőltetjük egy típusba.
Szerintem, a probléma az, hogy az emberek nincsenek tisztában ezzel, ahogy a saját maguk által vállalt, vagy épp vállalni kívánó szerepekkel sem.
Visszatérve a "kályhához" olyan dolgoknak akarunk megfelelni, amik lehetetlenek, vagy akár nem is léteznek. Néha túl magas elvárásokat állítunk fel magunkkal szemben, vagy túl sok embernek szeretnénk megfelelni. Az anorexia is ebből táplálkozik. Ha elhisszük azt a sok marhaságot, amit a média sugároz felénk, saját magunknak ártunk. Nem baj az, ha valaki szép szeretne lenni, ám a szép nem feltétlen jelenti egy modell testalkatát. Aki komolyan akar foglalkozni a modellkedéssel, vagy balettáncos szeretne lenni, az tényleg törődjön a súlyával, alakjával, hisz ez munkaköri elvárás. Viszont, ha nem ilyen álmokat dédelgetünk, sőt még akkor is, ha mégis, legyünk tisztában korlátainkkal, adottságainkkal. Nem mindenki modell alkat. Nem kell naponta ötször a mérlegre állni, vagy a tükör előtt panaszkodni, sem a kalóriákat számolni. Csak meg kell találni az egyensúlyt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Teljesen senki sem elégedett magával, még a világ szépe verseny nyertese sem. Törekedni lehet a tökéletességre, de elérni nem, hisz emberek vagyunk és az ember tökéletlen lény tele hibákkal, ugyanakkor lehetőségekkel is. A lehetőség pedig mindig nyitva áll, csak el kell fogadnunk önmagunkat. Meg kell barátkoznunk a határainkkal és meglátnunk a tökéletlenség szépségét, ugyanis van neki. Nem biztos, hogy a legpirosabb alma a legfinomabb...
Természetesen, én sem vagyok teljes mértékben megbarátkozva magammal sem külsőleg, sem belsőleg. Képességeink határaival elég nehéz szembenézni. Mégis igyekszem a fontos dolgokra koncentrálni, az olyan hibákra, amik valóban problémát jelenthetnek, mint például lustaságom, és nem törődni mások véleményével, csak és kizárólag a saját reális elvárásaimmal. Tudom, mire vagyok képes és mire nem. Feszegethetem a határokat, de nem állíthatok fel elérhetetlen célokat, akkor ugyanis szembe kell majd néznem ismételten képességeim korlátaival, ami egyáltalán nem kellemes élmény. Megtettem már néhányszor és most már talán tudom, meddig mehetek el.
Azt pedig csak remélhetem, hogy ismerősöm előbb rájön fizikai korlátaira és kevésbé ijesztő szabályokat szab ki magának, még mielőtt nagyobb baj (esetleg anorexia) lesz a vége. A pszichés gondok azonban nem olyan egyszerű esetek, amiket egy-egy pofon az élettől helyre tesz. Itt radikális változások szükségesek. De hiába vagyok tisztában mindezzel, nem segíthetek. Csak az oldalvonalról nézhetem a küzdelmet és reménykedhetek, hogy a családja, közeli barátai észreveszik ugyanazt, amit én és megpróbálnak segíteni neki.
Ezen bejegyzésem célja csupán saját lelki világom lenyugtatása és a csöppnyi remény, hogy ha már az ismerősömnek nem segíthetek, talán egy erre tévedő, hasonló problémákkal küzdő, vagy épp egy néző, akárcsak jómagam, némi segítséget kap. Támaszt, hogy nincs egyedül ebben a helyzetben...
Jane Austin szavaival zárom soraimat:
"A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése