Emberszag

Január 27-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja (1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi tábort) és ehhez kapcsolódóan Molyon emlékolvasási kihívást rendezett egyik molyocska, amihez nem haboztam csatlakozni.

A feladat igen egyszerű: olvass el az emléknap hetében egy témához kapcsolódó könyvet.

Sokáig gondolkoztam, melyik legyen a kiválasztott, mivel kapásból vagy öt cím is az eszembe jutott, amire valamikor sort szeretnék keríteni. (Közülük az egyik kívánságlista rovatomban is szerepelt.) Végül Szép Ernő könyve mellett döntöttem, hogy tovább növeljem magyar szerzőjű olvasmányaimat.

A kötet több kiadást megélt, több borítóval. Nekem a mellékelt képen is látható változatához volt szerencsém Osiris Kiadó gondozásában.

Nem vastag könyv, mindössze 160 oldal rövid fejezetekre bontva, így a nem épp könnyed téma ellenére is gyorsan lehet vele haladni. Igazán olvasmányos.

Fülszöveg:

"Szép Ernő életében megjelent utolsó nagyobb szabású prózai munkája az Emberszag (1945), 1944 iszonyatának szinte naplószerű, szubjektív, de minden részletében pontos krónikája, s mint ilyen, a magyar háborús irodalom jellegében is egyedülálló műve. Szép Ernő alig három hét eseményeit beszéli el, szól a csillagos házról, ahová költöznie kellett, majd arról, hogy szenvedő társaival együtt sáncot ásni hurcolják – hatvanéves ekkor –, éheztetik, kínozzák, megalázzák. Csupa szörnyűség, amit elmond, de mintha csak csevegne, mintha normális eseményekről beszélne."

Nos, valóban. Szép Ernőt olvasva a  nyomorúság unalmas napjai is érdekesek.

Ez az első olvasmányom a tollából, de valószínűleg nem az utolsó. Nagyon hamar levett a lábamról a stílusával, a gördülékeny, szűken is szemléletes soraival, a jellemzéseivel, megjegyzéseivel (zárójeles szarkazmusáról nem is beszélve) és azzal az iróniával, amivel az egészet szemlélteti.

"Magyarországot kérlek le lehet egy mondatba írni. A paraszt szidja az urakat, az urak szidják a zsidókat, a zsidók szidják egymást."

Önéletrajzi jellegű munkáról van szó, ezért minden fejezetben felbukkan az író személyiségének egy morzsája. Ez pedig különösen élvezetessé teszi a sorokat és nem csak azért, mert személyes jelleget ad nekik, hanem mert egy könyvszerető olvasó mindig szívesen olvas egy másik könyvszeretőről.

A téma nem a legfelemelőbb, sőt, kifejezetten kegyetlen és sötét, valahogy ennek ellenére sincs igazi éle. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne benne erőszak és halál, mert bizony akad több is, mint amennyit szeretnénk, hiszen háborús időkről van szó. Egyszerűen csak hiányzik belőle a holokauszt témájú könyvek többségéből áradó kiábrándultság. (Ennek pedig nagyon örültem, mert a pozitív üzenet minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb kincs.)

"Miér csinálnak velünk ilyen dolgokat? Mindennap elámul az ember, milyen mélyre le tudta magát ásni fiatal lelkekbe a propaganda."

Az olvasó átérzi a helyzetet, elszörnyed, mire képes egyik ember a másikkal szemben, megismeri az emberi gyarlóságot kicsiben és nagyban, mégsem érzi úgy, hogy az emberiség egy elhibázott állatfaj lenne. Az író ugyanis minden viszontagság ellenére pozitív, bizakodó és elnéző. Megmutatja milyen gonoszak tudnak lenni az emberek, milyen könnyedén fordulnak egymás ellen, de rámutat arra is, mennyi jóság lehet bennük. Apró kedvességek lapulnak a sorokban, mint egy félbevágott törülköző, amelyek megmutatják, mégsem veszett ügy a homo sapiens sapiens.

"Én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrültmód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék, még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak."

A könyvben olvasható események néhol vontatottak, vagy akár unalmasnak is lehetne nevezni, hiszen az író unalmas percei is épp úgy benne vannak, mint az "izgalmasabbak". Ezért többször elnézést is kér az olvasótól, bár szerintem nincs miért. A könyv ezek miatt a lassú, eseménytelen sorok miatt hiteles. Hiteles, mert átadja, milyen idegőrlő a várakozás, a dologtalanság és monotonitás, amit a könyvben szereplő embereknek el kellett viselniük, és amit csak néhány sokkoló esemény (gyilkosság, megalázás és bombázás) tör meg. 

"Háború van most a Földön, istenem; a háború az a dühöngő őrültség, ugyebár."

Kifejezetten tetszett még a könyvben az emberek változatos jellemzése. Szép Ernő mindenkit kritikusan megszemlél, majd tárgyilagosan közli észrevételeit. Leírja a jókat és rosszakat egyaránt azok minden tulajdonságával és ebből kirajzolódik az a sokféleség, amit emberiségnek hívnak.

"Két nemzet van a világon, két faj, két vallás: a gazdagok meg a szegények."

Összességében tehát remek könyv. Nagyon örülök, hogy ezt választottam, kár lett volna kihagyni.

Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik a holokauszt nagy témáján belül a budapesti zsidóság sorsára kíváncsiak. Aki pedig még nem olvasott Szép Ernő tollából és kedveli a kissé cinikus írókat, kezdheti akár ezzel a könyvével is.