2014. december 21., vasárnap

Visszafojtott lélegzet

Rebecca Donovan lélegzős trilógiájának második kötete. Az első részről, Elakadó lélegzet már írtam korábban és bár voltak vele problémáim, adtam egy esélyt a folytatásnak.
A borító ismét szépre sikerült, passzol az első könyvhöz és a cselekményhez is, hiszen Emma ajtaja pont így néz ki. 
Picivel több mint 500 oldal, így a vastagsága is megszokottnak mondható. A külsőségekre tehát nincs panaszom, minden gond és baj, az ajtó mögött lapul...
Fülszöveg:
"Weslynben most mindenki tudja Emma titkát, de Carol már nem bánthatja. Vannak, akiket még mindig kísértenek annak az éjszakának a borzalmai, és vannak, akik kénytelenek szembenézni döntésük következményeivel. Emma csak most kezd visszatérni az igazi hétköznapokba, és ebben segítségére van életének két legfontosabb személye, szerelme, Evan és legjobb barátnője, Sara. A lány úgy dönt, hogy itt az ideje, hogy anyjával is szorosabbra fűzze a viszonyát, ennek előmozdítása érdekében hozzá költözik. De biztosan ez a legjobb döntés? Képes lesz – e szembenézni mindazzal, amit múltja rejteget?"
Emma az önkéntes mártír szenvedései folytatódnak...
Voltak problémáim az első résszel, de mégis szórakoztatónak éreztem. Ez a kötet viszont cseppet sem az. Kész szenvedés volt, mire a végére értem, mert minden fejezetben kedvem támadt megcsapkodni a főhősnőt, hogy legyen oka is a nyafogásokra, így időről-időre le kellett tennem.
Ha össze akarnám foglalni a könyv lényegét, így nézne ki: Emma hülyeséget csinál, aztán szenved, aztán sír, majd hazudozik össze-vissza, amitől megint szenved és sír, majd az egész kezdődik előröl. Förtelmes főszereplő.
No, de hogy miért utálom szegény kicsi Emmát, aki már annyit szenvedett? Mert egy ostoba, hazudós liba. Rögtön ki is fejtem miért pontokba szedve:
1. Emma a logikátlan
Végre megszabadult Caroltól és normális környezetben folytathatja életét. Erre mit tesz? Az anyjához költözik, akit évek óta nem látott, vagyis gyakorlatilag vadidegen a számára, és aki iránt - megjegyzem joggal - nem túl kedves érzelmeket táplált az előző részben.
2. Emma a nyafka
Az ember azt hinné, aki túlélte a családon belüli erőszakot, megerősödött lelkileg. Emma lelke azonban olyan kis mimóza, hogy a könyv kétharmadát végigbőgi. Sír, ha szomorú, sír ha boldog, sír ha ostoba. Ráadásul folyton azt ismételgeti, hogy mi mindenen kellett végigmennie és hogy őt mennyit bántották. Igen, bogaram, azért mert hagytad, szóval elég a bőgésből!
3. Emma a mártír
Önként és dalolva veti bele magát minden olyan helyzetbe, amiből egyértelműen rosszul fog kijönni. Mintha állandóan egy "rúgj belém" cetli lenne a homlokára tűzve. Állandó jellegű bűntudata van mindenért, kezdve az apja halálával, folytatva az anyja problémáival, a pasija családi konfliktusaival egészen a létezésig. No, de tesz bármit ezek ellen a gondok ellen, amikért szerinte ő a hibás? Nem. Amúgy kedves Emma, a háborúkat, éhínséget, betegségeket és környezeti katasztrófákat nem akarod magadra vállalni? Ezek még igazán hiányoznak a repertoárodból...
4. Emma a hazug
Az előző három pontba foglaltakat már megszoktam és elkönyveltem, mint a gyenge főhősnő jellemzőit, de a hazugságai kiverték nálam azt a bizonyos biztosítékot. Szinte valahányszor kinyitotta a száját, legalább egy hazug mondat elhagyta ajkait. Hazudott az anyjának, a barátainak, a szerelmének és persze saját magának is. Legszívesebben szappannal mostam volna ki a száját, hogy megtanulja végre, hazudozni nem szép dolog.
5. Emma a csapnivaló barátnő
Az előző kötet szinte teljes egészében arról szólt, hogyan jön össze egy igazán rendes sráccal. Evan már akkor is kapott tőle rendesen és ez ebben a részben csak fokozódott. Ha nem lenne elég, hogy Emma állandóan hazudozott neki, még titkolózott is. Bármi gondja volt, Evan jutott eszébe legutoljára, hiába mondta neki a srác már vagy ötvenszer, hogy forduljon hozzá bármivel bátran. A kommunikáció lenne egy párkapcsolat alapja, Emma azonban az időjáráson kívül nem sok dolgot beszélt meg udvarlójával. Mikor pedig kiborult a bili és sikerült összetörnie Evan szívét, mit tett? Persze, hogy lelépett, ez csak természetes.
Egyszerűen förtelmes ez a nőszemély, akinek jellembeli hibáit még sorolhatnám, de nem teszem Nem érdemel több szót.
Inkább írok kicsit a többi szereplőről. Sara továbbra is megértő barát, bár lehetne annyi esze, hogy nem asszisztál Emma ostoba döntéseiben. Evan a rendes srác, akit csak sajnálni tudok. A szerelem nála tényleg vak. Rachel, nos, legalább már tudom, honnan örökölte Emma ezeket a remek tulajdonságokat... Jonathan egy felesleges probléma, aki ékes bizonyítéka Emma határtalan hülyeségének és semmi több.
A főhősnő saját maga által generált problémahegyén kívül nem sok dolog történik a könyvben. Igazából a cselekmény meglehetősen unalmas, hiszen újra és újra ugyanazok a körök játszónak le: nyafogás, sírás, lélegzés. Értem én, hogy a lélegzet fontos, hiszen erre épülnek a könyvcímek, de muszáj volt Emma minden egyes légvételéről tudósítani? Ha százszor nem kellett elolvasnom, hogy levegőt vesz, visszatartja a lélegzetét vagy épp kifújja, akkor egyszer sem...
Az írónő ismét nagyon drámai akart lenni, de megint nem jött neki össze. Emma családi gondjai Disney rajzfilmeket idéznek.
Egy nagy logikai gikszer pedig szinte kiszúrja az olvasók szemét. Az előző kötet végén Emma bokája szilánkosra törött, mégis megtartotta focista és kosaras élsportoló teljesítményét. Másnak egy rándulás vagy ficam is derékba töri a karrierét, de nem Emmának. Neki meg sem kottyan holmi csontszilánk, ő attól még tökéletes marad...
Összességében tehát nagyon nem tetszett ez a könyv. Emma irritáló személyisége elvette minden lelkesedésemet és a cselekmény is nagyon erőltetettnek hatott, mint Emma nagy-nagy problémái.
Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első rész kifejezetten tetszett és nem másznak falra a mártírkodó szereplőktől. Azok viszont, akik már az előző részben találtak kivetnivalót, inkább bele se kezdjenek.

Kiegészítés:
Mivel trilógia, van még egy kötete Out of Breath címmel. Magyar megjelenéséről nincsenek híreim, de előbb vagy utóbb biztosan elérhető lesz. 
Tekintve, hogy ellenzem az ok nélküli mártírkodást és nem vagyok mazochista, nem fogom elolvasni. Emmából nekem ennyi több volt, mint elég és semmi kedvem még ötszáz oldalon hallgatni a rinyálását, miközben Evan összetört szívén ugrándozik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése