Szamuráj a szerelem házában

Szeretem Ázsiát, a kultúrát, a tájakat és a mentalitást. Európai szemmel nézve különleges és egzotikus, így minden távol-keleti dolog felkelti az érdeklődésemet.

Ezt a könyvet is azért vettem ki a könyvtárból, mert szükségem volt egy kis keleti fűszerre, egy kis Japánra. No, meg a szép borító sem volt épp utolsó szempont.

Nem voltak túl nagy elvárásaim, nem tűnt magasröptűnek vagy kifejezetten művészinek, csak valami romantikus limonádénak, ami kikapcsol kicsit.

Sajnos, még ezeket a csekély elvárásokat sem hozta. Csupán 266 oldal, mégis nehezen rágtam át magam rajta. Beletelt két-három unalmas előadásba, néhány tömegközlekedéssel töltött percbe és egy hosszú vonatútba, mire a végére értem. Olvasási kedvemen pedig nem segített, hogy időhiányban szenvedek és ennél a kötetnél jóval megnyerőbb alkotások is várnak a sorukra. Ám, ha valamit elkezdek, akkor be is fejezem, előbb vagy utóbb.

Victoria Kiadó munkája, nekik köszönhető a fordítás és a tetszetős, kemény borítós kivitelezés. 

Fülszöveg:

"Japán, 1868. Az utolsó sógun vereséget szenvedett, kezdetét veszi a császárok kora, és Japán fagyos, északi vidékein egy mindenre elszánt lojalista csapat kétségbeesetten védelmezi az utolsó állásaikat. Hana még csak tizenhét éves, amikor a férje háborúba megy, s magára hagyja. Amikor az ellenséges katonák megtámadják a házát, Tokióba menekül, ahol Josivarában, a hírhedt örömök kertjében keres menedéket. Ott egy bordély tulajdonába kerül, és kurtizánként kell élnie. Jozo, a kalandor katona hat évig a Viktória-kori Nyugaton utazgat, és amikor visszatér a hazájába, mindent romokban talál. Északra megy, hogy csatlakozzon bajtársaihoz, ám az utolsó csatában fogságba esik. Sikerül megszöknie, és délre megy. Josivarában akarja meghúzni magát, az egyetlen helyen, ahol nem érheti utol a törvény keze. Az éjszakát nem ismerő városban, ahol háromezer kurtizán, gésa és bohóc szórakoztatja az arra járókat, egymásra talál a szökevény és a gyönyörű kurtizán. Ám súlyos titkaik az életüket is veszélybe sodorhatják…"

Nagyon romantikusnak tűnik, de mégsem kimondottan az. Pozitívum, hogy nem csöpögős, de valahogy át sem adja a főszereplők szerelmének átütő erejét.

Maga az alapkoncepció nagyon jó. 19. század a szívem csücske, akár hazánkban, akár a távoli keleten, akár az Antarktiszon. Japán pedig egyáltalán nem volt unalmas ország ebben az időszakban, hiszen épp a modernizálódás útjára lépett, ami a szamurájok korának leáldozását is jelentette. Sajnos, nem volt lehetőségem behatóbban Japán történelmet tanulni (Pedig szeretnék kicsit elszakadni az Európa-centrikusság ragadós szálaitól.), így nincs túl sok előképzettségem a témában. Reméltem, a könyv majd nyújt valami újat, ami nem teljesült.

A történet két szálon fut. Néhány fejezet Hana, a szamurájfeleség, majd a háború következtében kurtizánná lett nő sorsát meséli el, amit néhány fejezetnyi Jozo szemszög követ, aki a polgárháborúba kalauzolja el az olvasót, mint világot látott harcos.

Kezdetben Hana szemszöge tetszett jobban, mivel érdekes volt olvasni egy félénk, ám büszke nő küzdelmét, mikor a világa kifordult sarkából. Nem volt túl sok választása, így sodródva az árral, a szépségére alapozva prostituáltnak állt. Lassan bontogatta szárnyait az éjszakai pillangók világában, miközben levetkőzte előítéleteit, no meg a gátlásait.

Jozo részei ezzel szemben csatákból, illetve visszaemlékezésekből álltak, amikben az Európában töltött hónapjait idézte fel. Egyik ütközet követte a másikat, egyik katonát a másik váltotta fel és valahogy nem tudtam elhelyezni magam az eseményekben. Kevés a háttér információ. Az európai városok újra és újra felbukkanó dicshimnusza helyett, igazán írhatott volna a háború okairól, előzményeiről, úgy sokkal érthetőbbé és emberközelibbé vált volna.

Aztán valahogy kezdtem megszokni a kissé érthetetlen harcokat, a tökéletestől távol álló csatajelenetekkel, illetve elkezdtem unni Hana egyre egyhangúbb részeit, amikben nem sok minden történt és a kurtizánok világa sem tágult tovább.

A két szál, vagyis a két főszereplő, csupán a könyv utolsó harmadán találkozik és innen folyamatossá vált fancsali arckifejezésem.

Lesley Downer nem adta vissza a korszak hangulatát, nem is nyűgözött le stílusával és sajnos a szerelmet sem találta el.

Nem hiszek a szerelem első látásban dologban, mégis hajlandó vagyok szemet hunyni felette, ha jól van tálalva. Nos, itt Hana és Jozo meglátja egymást és bumm, már életre szóló szerelembe is esnek.

Ezt azonban még elviseltem volna, ha az írónő nem vet be minden szappanoperát megszégyenítő helyzetet. A történelmi regényeket azért kedvelem, mert valósághűek, itt azonban olyan távol álltak az eseményke a való élettől, mint marslakó a pingvintől. Valóban kicsi a világ és sok a véletlen, de akkor sem kellene minden apró szálat összefűzni. A könyv végén hirtelen kiderül, hogy mindenki közvetett ismerőse a másiknak és ezer meg egy ponton érintkeznek az eddig szétfutó szálak, ami enyhén szólva is túlzás.

A végén a csattanó pedig olyan erőltetetten sikerült, hogy nem bírtam fintorgás nélkül olvasni. Nem meglepő volt, hanem bugyuta.

Történetvezetés szempontjából tehát nem egy erős mű és ugyanez elmondható a hangulatra és az érzelemvilágra. Nekem nagyon fontos, hogy érzelmeket is kapjak, hogy a lapokból áradjon a szereplő lelkivilága, hogy átérezzem a helyzetét. Itt nem tudtam belemerülni a könyvbe, nem volt elég kibontott, nem volt elég mély. Még csak meg sem tudtam kedvelni a szereplőket, végig közömbösek maradtak. 

Összességében tehát egy középkategóriás alkotás, senki se várjon tőle eget rengető dolgokat. Kelet rajongóinak ajánlom, ám aki szamurájokról, kurtizánokról, vagy gésákról szeretne olvasni, biztosan talál sokkal jobbat is.

Kiegészítés:

Rájöttem, hogy ha igazi keletet szeretnék, nem a címek, hanem a szerzők alapján kellene választanom. 

Lesley Downer kanadai származású írónő, igaz anyai ágon csörgedez benne kínai vér is, ez pedig meg is látszik a könyvön. Az ázsiai mentalitást nem olyan egyszerű eltanulni, ahhoz idő kell és nyitott szív. Ez a könyv egyszerűen nem volt elég keleties. 

Az írónőnek amúgy van még egy másik könyve is hasonló témában, Az utolsó ágyas címmel. Szintén a Victoria kiadó gondozásában jelent meg. Én azonban úgy érzem, ez a kötet bőven elég volt. 

Szóval, ha legközelebb Ázsiáról támad kedvem olvasni, ázsiai szerzőt választok.

Azért azt még meg kell jegyeznem, hogy nem áll szándékomban általánosítani, Arthur Golden ugyanis bebizonyította, nem csak a japánok tudnak hiteles és jó könyvet írni Japánról. Egy gésa emlékiratai csodálatos mű és előkelő helyen szerepel a szívemben, csak ajánlani tudom.