A király visszatér

Ez a bejegyzés előre láthatóan borzalmas kivitelezésű és csapongó lesz, mivel agyam épp keringőzik lelkemmel, ami eddig visítva ugrált boldogságában az ágyamon. Én is ugrálnék, ha nem a koliban lennék és nem tartanék attól, hogy szétesik alattam az ágy, na meg attól is, hogy szobatársam rájön, nemcsak kívülről látszom gyereknek, hanem belül is az vagyok.
Örömöm oka pedig nem más, mint ezen bejegyzésem, illetve néhány korábbi bejegyzésem tárgya, vagyis drága Tolkien professzor munkássága. Mint ahogy korábban említettem, azért foglalkozom ennyit A Gyűrűk Urával, mivel felvettem kurzusnak pusztán kedvtelésből. A kurzus teljesítését pedig kétféleképpen lehet elvégezni: vizsgával, vagy beadandóval. Én hosszú töprengés után az utóbbit választottam. Korábban azt is említettem, hogy el is készült és elsőként adtam be a tanárnak. Nos, ez már lassan egy hónapja volt. Azóta körömrágás, önbizalmam morzsáinak elvesztése, majd kis remény (Mikor döbbenten vettem észre, hogy az utolsó óra anyagáról írtam...) volt napirenden. Ma pedig a beletörődés, hogy vagy zaklatom telefonon a tanárt, vagy nem lesz jegyem februárig, mivel akkor van az utolsó vizsgaidőpont.
DE!
Néhány idétlen vigyorgással, tapsikolással és az ugrálás erős késztetését legyőző perccel korábban, kaptam egy e-mailt. A következő szöveg állt benne:

"Szép munka, a megajánlott jegy jeles.
Adandó alkalommal publikálnánk a Tolkien.hu-n, illetve a folyóiratunkban a Lassi Lauriében, ha nincs ellene kifogásod."

Reakcióm: Wááááá, ötöst kaptam! majd olyan hangok kiadása, ami nem emberi fül számára készült. Szóval öröm a köbön és akkor még enyhén fogalmaztam. :)
Amint pedig felfogtam a publikál szó jelentését, egy újabb örömhullám tört rám. Az első publikálásom!!!! Dehogy bánom, sőt egyenesen imádom még a gondolatát is!!!
A fejfájásom elmúlt és már nem is annyira ijesztő az a négy tétel, amit ma még meg kell tanulnom, sőt még a holnapi vizsgám sem. Gyertek csak, drága boldogsághormonok! :)

Na, de hogy legyen egy kis haszna is eme bejegyzésemnek, azon kívül, hogy nyilvánosság elé tárom örömömet, megírom végre a harmadik kötet benyomásait.
Tehát, A király visszatér.
Rövid ismertető port.hu-ról, csak hogy mindenki képben legyen:

"Gandalf Pipinnel Gondorba vágtat, hogy Denethort felkészítse Szauron túlerejével szemben. Théoden király összevonja seregeit Gondor segélyhívására. Aragorn végül vállalja sorsát, és hű társaival harcba szólítja a hegyek közt élő holtakat. Középfölde sorsa azonban egészen máshol fog eldőlni. Frodó és Samu a Hatalom gyűrűjével Mordor sötét útvesztőit járja. De minél közelebb kerülnek a Végzet hegyéhez, Frodót annál jobban húzza a Gyűrű szörnyű súlya. A világ sorsa egy apró hobbit kezében van, aki kétséges, hogy ellen tud állni a legnagyobbakat is legyőző kísértésnek."

A kötet ránézésre elég vaskos, azonban nem kell megijedni tőle. Az utolsó durván száz oldal nem a cselekmény része, hanem fügelék. Komolyan, a függelékek kitesznek egy egész könyvet... Nekem, mint határidőre dolgozónak, kedvező fejlemény volt. Elég hamar el is olvastam. Csakúgy, mint a második kötet, ez is akció dúsabbra sikeredett, persze csak a professzor visszafogottságával mérve. Még mindig a legkézenfekvőbb megoldást választotta a csatajelenetek gyors lezárására, ami nekem nem tetszett. Például a végső csatában, amit Mordor kapujában vívtak, hogy eltereljék Szauron figyelmét és így időt nyerjenek Frodónak, Tolkien ráfókuszál Pipinre. Nem Aragornra, Gandalfra, vagy Éomerre, hanem pont egy hobbitra. Ennek oka pedig egyszerű: Pipint a csata kezdete utáni negyedik-ötödik percben kiütik. Így pedig a csata már le is van rendezve és az író figyelme Frodóra terelődik. No, persze ez nem tűnik olyan zavarónak, hisz az olvasó kíváncsi a gyűrű végső sorsára, nekem mégsem tetszett. Bár lehet az a baj, hogy túl sok olyan könyvet olvasok, amiben konkrét harc van több oldalon át.
Legnagyobb szívfájdalmam, pedig Faramír sorsa volt. Korábbi bejegyzésemben kifejtettem, hogy ő a kedvenc karakterem. Épp ezért böki a csőrömet, hogy így kitolnak vele. Éowin számomra egy idegesítő, hisztis liba. Nem tudom, mi van benne, ami ennyire zavaró, csak nem kedvelem és kész. Erre pont ő lesz Faramír leendő felesége. Faramír teljesen belesik, míg a csaj csak azért megy végül hozzá, mert nem talált jobbat (Aragonr lerázta...) és ez számomra nehezen emészthető.
Ettől eltekintve tetszett, mint a többi és a vége is jóra sikerült. Megjegyezném viszont, hogy a film, bár amennyire lehet, követi a könyvet, és nagyon nem írnak át dolgokat, mégsem ugyanaz. Sok jelenetet kihagytak, míg a csatákat felpörgették. Én előbb láttam a filmeket és csak azután olvastam el a könyvet, így meglepetést okozott a harmadik kötet. A filmből ugyanis teljesen kihagyták azt a nem épp csekély részt, amikor a hobbitok hazatérnek. Csakúgy, mint Bilbót a Babóban, itt is kellemetlen meglepetések fogadják a szereplőket. Többet azonban nem árulok el, aki kíváncsi olvassa el. Szerintem megéri végiglapozni az egészet.

Összegezve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, ahogy a kurzus felvételét sem. El sem képzelné az ember, mi minden előjött az előadások alkalmával a filozófiától, a tündék nemi életén át a pszichológiáig minden. Nagyon hasznos és elgondolkodtató ismereteket szereztem és ebben a félévben ez volt az egyetlen olyan tárgyam, amire zokszó nélkül mentem be minden egyes alkalommal.
Meleg szívvel ajánlom a könyveket, a filmeket és a kurzust is bárkinek, akit érdekel a téma. :)

PS:
A Szilmarilokat is kiolvastam. Ezt azonban kínkeserves lassúsággal, bár így is rekord idő alatt. Nem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta, viszont ez a könyv tényleg a Tolkien rajongók számára készült. Mezei olvasgató kevésbé leli benne örömét.
És még egy utolsó megjegyzés:
Tokien hobbi szinten talált ki nyelveket. Több tucatot beszélhető szinten is, ám kettő kiemelkedik ezek közül, a tünde nyelvek: a quenya és a sindarin. Nem mennék bele a részletekbe, csak megjegyezném, hogy a professzor vagy egy zseni, vagy őrült. A guenya ugyanis nyelvtanilag és agyonbonyolított latinra hasonlít. Aki valaha tanult latint, az tudja, hogy ezen már művészet bonyolítani... Gratulálok professzor úr, önnek sikerült! Majd legközelebb, ha latint tanulok, arra fogok gondolni, mekkora mázli, hogy nem a tünde nyelvet kell megértenem és megjegyeznem.