Karácsony

Szeretem a decembert. Különleges hangulata van az ünnep miatt. Szeretem a karácsonyt és szeretem a havat. A hó ugyan elolvadt és vitte magával ünnepi hangulatomat, mégis van valami a levegőben. Lehet a szegfűszeges narancs illata teszi, vagy a kinti csípős hideg, esetleg a dekoráció. Nem tudom, mégis annak ellenére, hogy nincs igazi karácsonyi hangulatom, nem érzem ezeket a napokat unalmasnak, vagy szürkének. Mondjuk unatkozni, amúgy sincs időm.

Megvolt hát nálunk is a szokásos ünnepi ceremónia és most éreztem igazán, hogy felnőttem. Még mindig ez a kedvenc ünnepem, mégsem tudok neki ugyanúgy örülni. A karácsonyfa felöltöztetése és az ajándékok becsomagolása, mára egy lett a sok ünnepi tennivaló közül. Nem várom már úgy a szentestét, mint régen. Nem kezdem el lázasan tapogatni a becsomagolt ajándékokat, hogy kiderítsem, mi van bennük, még mielőtt kinyithatnám őket. Elég rájuk egy pillantást vetnem és már tudom is. Nincs igazi meglepetés és nincs több játék a fa alatt. Jobban lázba hoz, ha a családom valamelyik tagja a tőlem kapott ajándékot bontogatja, mint amikor én nyitom ki a saját csomagjaimat. Nincs várakozás és a pillanat után nincs felhőtlen boldogság. Persze idén is örültem mindennek, amit kaptam, legyen az bármily csekély dolog is, mint a fenti képen látható mackó, amit most kaptam. Csak már oda a meglepetés, a varázs.
Tavaly és tavalyelőtt már éreztem ezt, csak nem akartam tudomást venni róla. Most viszont kénytelen vagyok belátni, hogy igen is felnőttem és bármennyire is szeretem a feldíszített fát, a karácsonyi filmeket, a kakaós bejglit és a szépen becsomagolt dobozokat, már nem lelkesedem úgy, mint régen. A hagyomány és a kötelesség hajt. Azért mégis megnyugtató, hogy a szokásos rituálék megmaradtak. Az ünnep olyan ütemben zajlott, mint mindig.


Sosem hittem a Télapóban, angyalkákban meg hasonlók. Tudtam jól, hogy anyukám veszi a karácsonyi ajándékokat, amiket az ágyneműtartóban vagy mamám szekrényében rejteget. A fát is mindig közösen öltöztettük. Volt olyan év, mikor négy fát is felöltöztettem egy nap alatt, mivel keresztanyámék dolgoztak és nem volt idejük rá, nálunk pedig három fa az alap. Régen ez nem okozott gondot. Képes voltam nagy lelkesen öltöztetni azt a bizonyos negyedik fát is este, közvetlen a korcsolyázásból hazaérkezve. Idén viszont egy fa felöltöztetése is bőven elég volt... (Mázli, hogy anyukám átvállalta a másik kettőt.) Az ünnepi vacsora után pedig nem volt bennem semmi izgalom.
Úgy szerettem volna újra annyira lelkesedni, mint kiskoromban. Mikor szinte futottam a fa alá, hogy megtudhassam végre, mi rejtőzik a gondos csomagolás alatt. Aztán az egész estét a szép fa alatt töltsem új szerzeményeimben gyönyörködve. Most, hogy belegondolok, még tavaly is ezt tettem. Igaz, nem egy játék kötötte le figyelmemet, mint régen, hanem egy könyv. Idén azonban nem kaptam meg azt a könyvet, amit igazán szerettem volna, mivel a kiadás dátumát februárra tették át december helyett. Viszont így is egy szép is kupac könyv sorakozik a fa alatt rám várva. Ők azonban tabunak számítanak, míg nem végeztem a vizsgáimmal. Februárban lesz nekem igazi karácsony, mikor rávethetem magam ezekre a gyönyörűségekre. Addig azonban csak a kötelező szakirodalmat és jegyzeteimet olvasgathatom....
Talán ez is egy ok hangulatom hiányára. Agyam egy része folyamatosan a még előttem álló kötelességeimre emlékeztet és így nem tudok a jelen örömeire koncentrálni.
Ezért is jó lenne ismét gyereknek lenni erre a pár napra. Mondjuk óvodásnak, hisz akkor nincs semmi kötelesség az ember nyakán. Nincs aggodalom a január miatt. Csak a pillanat van és az ünnep varázsa.
Apropó óvoda. A képen látható sálat még óvodás koromban kaptam. Hogy karácsonyra e vagy sem, arra nem emlékszem, de nem is fontos. A lényeg az, hogy óvodás koromban volt rajtam először és úgy két hete legutóbb. Igen, még mindig kifogástalan állapotban van és még mindig hordom néha. Kellemesen puha és cseppet sem zavar, hogy gyerekkorom egyik kedvenc mesehőse, Mumin van rajta. Sőt, ettől még jobban tetszik. Ragaszkodó típus vagyok és nehezen válok meg a szívemnek kedves dolgoktól.


Mindezek ellenére, mégis van valami különleges ebben a pár napban. Megmagyarázhatatlan belső béke. A tudat, hogy az ünnep akkor is ugyanúgy zajlik, ha már felnőtt vagy. A karácsonyfa akkor is áll, a rokonok akkor is jönnek és a mamám akkor is süt négyféle bejglit, hogy mindenki kedvében járjon.
Végül is ez a kedvenc ünnepem és az is marad, talán örökre. És, hogy miért a kedvencem? Egyszerű: mert ez a pár nap mindenkié, nincs kitüntetett ember, csak a család van, aminek minden tagja ugyanúgy kiveszi a részét az előkészületekből és az ünnepi ceremóniából egyaránt. Épp ezt szeretem benne, az egyenlőséget.
Most pedig, hogy felnőttem, más szép dolgokat is találtam benne. Az emlékeket. Amikor eszedbe jut, milyen volt a tavalyi karácsonyfa, mit ettél az ünnepi vacsorán és hogy kivel osztottad meg ezt a pár napot. Az ajándékok pedig szintén "emlékfogók" lettek, ahogy a képen látható két gyűrű is. Unokatestvéremtől kaptam őket. Ő készítette és az alapanyagot én szereztem be hozzá elég kalandos módon. Amikor pedig felteszem őket, eszembe fog jutni, hogyan készültek el, hogyan kerültek hozzám és hogy milyen eseményeket éltem át viselésük közben.
Amíg pedig tart ez a belső béke, nem vagyok idegroncs a rám váró vizsgáktól és a problémáktól, amikkel meg kell küzdenem. Optimista módon állok hozzájuk és kiélvezem az ünnep minden percét, még akkor is, ha egy borzalmasan unalmas, csúnyácska, 1941-es kiadású kötelező olvasmányt tartok a kezemben.