Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről. Egyrészt, mert elég személyes téma, másrészt mert nem biztos, hogy van, akit ez érdekel. Viszont rettentően hiányzik az írás, hogy kiírjam magamból a gondolataimat, és ez a blog egyébként is egy személyes dolog. Személyes veleményeket tartalmaz könyvekről, filmekről, helyszínekről, és olyan régóta az életem része már, hogy sajnálom, amiért jelenleg nagyon elhanyagolt. Ráadásul itt van az elmúlt jó néhány év lenyomata számomra, így ha ide tévedő olvasónak nem is, de nekem jó lesz majd egyszer visszaolvasni ezt.
A címből is kiderül, hogy ez amolyan évösszegző lesz. A hónapban lesz egy éves a kislányom, így elég sokat merengek azon, miként is telt el ez az egy év. Még minden friss, közben mégis kezd megkopni az apró hétköznapok semmisége. Kisbabával ugyanis az ember csak a jelenben él. Nincs idő nosztalgiázni, nem mersz tervezni, mert kiszámíthatatlan, hogyan fog telni a következő egy vagy két óra is. Szóval marad a jelen, ami hol romantikus megélése a pillanatnak, hol egy időcsapda. Épp ezér is fontos számomra, hogy valami, legalább néhány gondolat megmaradjon ebből az időszakból.
Kezdjük az elején, és romboljunk le néhány általánosnak mondható vélekedést!
Fontos megjegyezni, ez mind saját tapasztalat és vélemény.
Az anyaság nem a női lét megkoronázása. Szerintem, aki bármelyik másik nő arcába vágja, hogy gyerek nélkül nem teljes az élete, vagy sosem lesz igazi nő, amíg nem szült gyereket, nem lát tovább a saját egoista orránál. Mert igen, van, aki így gondolja, de ettől még nem kell ebből a gondolatból kersztes hadjáratot indítani. Ugyanis van, aki másképp gondolja, és ez is épp annyira rendjén való.
A gyerekvállalás nem való mindenkinek, ideje lenne elfogadni. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha az ember (jelen esetben a nő) saját maga képes lenne felmérni és meghozni ezt a döntést mindenféle külső nyomás nélkül. Mert, aki kicsit is kételkedik, húzódozik a gondolattól, hogy szögre akasszon mindent pár évre egy másik lény érdekében, az inkább ne csinálja. Nem jó se neki, se a babának, ha nincs tisztában önmagával és a helyzettel.
Nos, én tisztában voltam vele. Vállaltam, hogy kiesek a munkából, kevesebb időm lesz a hobbijaimra és nem fogok majd hirtelen felindulásból összefutni egy kávéra a barátaimmal. Vállaltam, hogy saját magam elé helyezek egy picurka lényt a prioritási sorrendemben. Mégis meglepődtem, hogy ez milyen gyors, szinte azonnali feladásokkal jár, és mennyire nehéz tud lenni időnként. Ezért hatalmas pofon lett volna mindez, ha nem vagyok önazonos, nem teljesen a saját akaratomból teszem.
Terhesség
Az első dolog, ami kicsit túl van romantizálva, az a várandósság. Mert ugye ez megszépíti a nőt. Szép lesz a haja és a bőre, növeszt egy pocakot, de az cuki és esztétikus, és persze, hogy ilyenkor még simán megy tovább a megszokott élete. Na meg a jó büdös nagy francot!
A terhesség az első hatalmas kihivás, amivel a női szervezet megbirkózik. Átrendeződnek a szervek, elvándorolnak a tápanyagok, lazulnak a porcok, távolodnak a csontok és közben még egy jó kis hormon-koktél is kering az ember vérében. Szóval ez nem arról szól, hogy hipp-hopp növeszt az ember egy pocakot. Ez egy hosszú (9 hónap rettentően hosszú tud lenni) állandó folyamat, amit van, aki könnyebben, és van, aki nehezebben él meg.
Nos, én utóbbi kategórába tartoztam. Jelenleg, ha meglátok egy várandós nőt, nem boldog nosztalgiát érzek, hanem a megkönnyebbülést, hogy de jó, már nem vagyok terhes. Nem hiányzik, az állandó rosszullét, mert bizony van, aki ez idő alatt minden egyes reggelt hányással indít. Nem hiányzik a fáradtság, mikor egész nap azt várod, mikor kuporodhatsz össze (persze, amíg még tudsz a pocakodtól) a kanapén egy jó szundira a macskával. Nem hiányzik a kialvatlanság ezen formája, mikor éjszaka többször fel kell kelni pisilni, és a baba odabent nem tartja a napszakokat, szóval simán ficánkolva bulizik vagy épp csuklik hajnali háromkor, hogy kiverje a maradék álmot a szemedből. Úgyhogy ébren vergődsz kényelmetlenül az oldaladon és mindenféle dolgokon kattog az agyad. Közben beszeded a világ összes vitaminját, - már ha lemegy a torkodon és nem leszel tőle azonnal rosszul - a vérképed mégsem tökéletes. Különféle orvosi vizsgálatokra jársz, ahol fel kell mérni, hol a mosdó, meddig tart, van-e nálad víz és egy csoki, ami talán megment a rosszulléttől vagy épp nem...
Ezek mellett pedig igen is megváltozik az életed. Fel kell adni néhány hobbit, péládul nem járhatsz esti iskolába, mert elalszol mielőtt az óra elkezdődne. A munka is egyre megterhelőbb, így próbálod magad fokozatosan könnyíteni, és mázli, ha ebben a kollégáid partnerek. Bármerre mész, pocakkal észre fognak venni. Ez mondjuk nálam pozitív volt, mindig át akarták adni az ülőhelyet a tömegközlekedésen. Viszont, amíg nem látszik a pocakod, hát, addig furán néznek rád, ha fényes nappal köztéren épp kidobod a taccsot.
Tehát azonnal megváltozik az élet. Közben viszont van egy izaglmas várakozás az egészben. Számolod a napokat a következő ultrahangig, hogy egy pillanatra lásd az arcát annak, aki éjjel nem hagy aludni. Elmerengsz, hogy a szerveiden doboló apró végtag vajon egy kéz vagy egy láb lehet. Rettentő cuki babaholmikat halmozol fel a lakásban, és elképzeled, milyen aranyos lesz majd, aki használja. Plusz, ha vagy olyan szerencsés, mint én, akkor megbeszélheted mindezt egy hozzád közel álló szintén várandós személlyel. Ezek a beszélgetések pedig kincset érnek, mert a közös panaszkodás tud gyógyító lenni, kiadod magadból a rosszat, és már csak a kellemes izgalom marad. Ha pedig a partnered 100%-ban melletted van, akkor bármennyire is kellemetlen fizkai érzetek vannak, lelkileg kiegyensúlyozott maradsz.
Szóval a terhesség lehet igazán kemény időszak, és nem mindenki éli meg úgy, hogy csak repked a boldogságtól. Én végig rosszul voltam fizikailag, aminek hangot is adtam. Emiatt pedig sokan furcsán néztek rám, mert úgy vették, mintha a panasz azt jelentené, nem akarom a babát. Pedig erről szó sem volt, csak nehéz vigyorogva örömködni, ha hónapok óta szomjas vagy, de amint megiszol egy pohár vizet, hányingered lesz...
Szülés
Hú, de rettentően vártam. Tudom, ez furcsán hangzik, de 9 hónap rosszullét után, tartottam tőle ugyan egy kicsit, mégis nagyon szerettem volna már túl lenni rajta.
A szülés nincs annyira romantizálva, sőt, rengeteg normális félelmet kelthet az emberekben. Persze én is hallottam a rószaszín változatot, hogy ez életed legcsodálatosabb élménye, a világ csodája, a legboldogabb nap meg az összes többi együttvéve. Hát, nem. A csodálatos dolog, az az eredmény, a kisbaba. Na, ő csodálatos. Viszont, amíg eljutsz a kis csodás csomag kézbe vételehéhez, addig szerintem a világ legborzalmasabb dolgát kell kiállnod.
Gondolkodtál azon, milyen lehet 48 órán keresztül ébren maradni és megnézni, hol van a fizikai tűrőképességed határa? Igen? Akkor szülj egy gyereket, és lehet megtudod. Spoiler, nem ott van a határ, ahol hiszed, mindig lehet kicsit tolni rajta.
Nem kívánom részletezni a dolgot, a lényeg, hogy a szülés annyira fájdalmas dolog, hogy az ember el sem tudja képzelni, míg át nem éli. Szóval, mikor bárki megkérdezte tőlem, milyen volt, a rövid válaszom: borzalmas. A hosszabb: ellenségemnek sem kívánom. Aztán persze magyarázkodhattam, mert nem egy ilyen őszinte és kendőzetlen válaszra számítanak az emberek, hanem a rózsaszín ködre, mert ugye a baba mindent megszépít. Nos, nem, jól emlékszem a fájdalomra, most is görcsbe rándul tőle a gyomrom. Ez pedig megint nem azt jelenti, hogy megbántam, hogy nem akartam, hanem a tényt, hogy a szülés egy rettentően fájdalmas dolog. Akkor is az, ha 20 percig tart, és akkor is az, ha egy napig. Ezt pedig nem kell romantizálni, ezek puszta tények.
Szóval a szülés felér egy önként vállalt kínzással. Viszont az aranyóra, na az már lehet életed legboldogabb órája. Akkor már nem fáj semmi. Nem érdekel, mióta vagy ébren, hány tű lóg ki a karodból, milyen szaga lehet a hálóingednek, és mennyire éhes vagy, mert ott egy picike lény, és egy kicsit tényleg megáll a világ. Biztos van, akinél azonnal tudatosul a dolog, de nálam inkább csak a rácsodálkozás volt. Milyen pici, milyen helyes az orra, mekkora a talpacskája, mennyire tudja, mit akar (enni természetesen, mert a szülés neki sem volt könnyű) és mennyire szereted. Ez még olyan zsigeri szeretet, amolyan amint meglátom, kell nekem, érzés. Ösztönszerű, plusz jön az újabb hormon-koktél, amitől az ember lánya olyan boldogan pörög a következő 24 órában, mintha bármire képes lenne. Mert egyébként szülés után, bármire képesnek érzi magát az ember, hiszen túlélte, pedig volt olyan pont, amikor azt hitte, itt a vége.
Gyermekágy
Az első három hónap a babával már egyáltalán nincs romantizálva. Inkább általános hallgatás övezi. Mindenki tudja, hogy ez a nehéz rész, de olyan, mint a szülés, fogalmad sincs mennyire nehéz tud lenni.
A baba szempontjából ez az első igazi kapcsolódás időszaka. Ott egy pici, törékeny lény, akire vigyáznod kell, akit zsigerileg meg akarsz óvni mindentől, de fogalmad sincs hogyan csináld. Egymásra kell hangolódni, csiszolódni. Hiába olvastál utána, kaptál tanácsokat, minden baba más, mint ahogy minden ember más, így neked kell rájönnöd az igényeire. Közben pedig a saját igényeidet háttérbe szorítod, pedig, ez nem okos dolog.
Mindig úgy gondoltam, terhesnek lenni azért lehet jó, mert megúszod a menstruációt. Aha, aztán a szervezeted ezt a gyermekágyi időszakban bepótolja. Ennek a három hónapnak a regenerálódásról is szólnia kellene. Csakhogy, akármennyi segítséget is kap az ember, sosem elég. Egy idő után ott vagy egyedül egy csecsemővel, aki sír, ha ébren van, és kezdesz megszűnni létezni. Itt indul az időcsapda, mert minden nap, sőt napszak ugyanolyan és az órák néha végtelennek tűnnek. Reggel, délben és éjszaka is ugyanaz a körforgás, etetés és altatás végtelen ismétlése három óránként. Ez pedig nem csak fizikailag, hanem mentálisan is rettentően megterhelő.
Viszont, ha valaki kíváncsi rá, milyen lehet hallucinálni bármilyen tudatmódosító szer nélkül, hát gondozzon egy újszülöttet egy hétig is megtudja. San Diegoval olyan durva trippeken voltunk éjszaka, hogy reggel kacagva meséltük egymásnak. Fel volt osztva a két óránkénti etetés, így mindkettőnk agya teljesen ráállt a babára. Szóval, amikor épp aludtunk egy órát, akkor is rá gondoltunk. Ezért keltünk riadtan többször, hogy jó ég, itt van a kezemben a gyerek, elaludtam, ugye nincs baja. Aztán pislogtunk a semmire vagy épp a párnára a kezünkben, amit álmunkban dédelgettünk, míg a baba a kiságyban békésen aludt. Félelem és reszketés Las Vegasban szülői változat...
Három hónap kialvatlanság (mert maximum, ha mázlid van 2 vagy esetleg 3 órát tudsz éjszaka összefüggően aludni) a gyermekágy megkoronázása. Ez pedig végtelennek tűnik és egy újabb önként vállalt kínzásnak. Mert mikor reggel nyolckor éjszaka összesen három óra alvás után ültem egy széken a babahinta mellett, amit fél kézzel ringattam, hogy aludjon és ne sírjon, előttem a kihűlt kávém és a félig megrágott szendvicsem, miközben a másik kezemmel a anyatej fejés szintén fárasztó műveletét végeztem, és a macska próbált a foltos pizsamámba kapaszkodva felmászni az ölembe, eltöprengtem, mégis mi a fenéért csinálom én ezt. Normális vagyok? Mazochista? Aztán ránéztem a babára, aki végre elszundított a hintában egy angyali mosollyal az arcán (az ilyen csecsemő trükkök miatt nem halt még ki az emberiség) és nyugtáztam, ja, igen, ezért a kis cuki lényért teszem, és meg fogom tenni holnap is.
3-6 hónapos korig
A gyermekágy vagyis az első három hónap a legdurvább, de utána fokozatosan könnyebb lesz. A kihívások persze nem múlnak el, nehézségek mindig vannak, de érezhető a javulás. A baba cseperedik, már nem csak egy síró kis csomag, hanem egy egyre aktívabb kis lény, akivel már lehet az ébren töltött óráiban kapcsolódni. Mosolyog, gőgicsél, átfordul, egyre tudatosabb.
Az időcsapda továbbra is fennáll, ám a napok már sokkal változatosabbak. Lehet vele kimozdulni, és kezd nagyon sok dolog rutin feladattá válni. Az élet kicsit könnyebb, de a kihívások újak és szaporák.
Beszéljünk egy kicsit egy másik fontos témáról, a szoptatásról. Erről rengeteg információ van, rengeteg határozott vélemény, csak egy dolog hiányzik, a saját megélés szabadsága. Biztos van, akinek a szoptatás egy kellemes, meditatív dolog, de számomra egy újabb nyűg volt, amitől boldogan szabadultam meg, mikor a pici fél éves lett. Szükséges és nagyon jó dolog (olyan cuki kis hurkákat növesztett tőle a baba, hogy minden fürdetéskor meg kellett zabálni), de ne romantizáljuk ezt sem. Van, akinek könnyű és van, akinek csak egy újabb feladat. Szóval attól, hogy valaki nem tud vagy akár nem akar szoptatni, esetleg cseppet sem élvezi a fájó hátat, a sebes bőrt, a mellgyulladást és a kételyt, vajon elég tápanyaghoz jutott-e a baba, még nem lesz kevésbé anyuka.
Szerencsére viszonylag kevés kéretlen tanácsot kaptam (és kapok mostanában), és csak az elején, a gyermekágyi időszakban vettem fel ezeket. Illetve szerencsére a mozgásfejlődés is a tankönyvi példa szerint alakult nálunk, így a stressz, hogy tudja-e ezt vagy azt a baba, minket elkerült. Ettől függetlenül együtt tudok érezni azokkal, akiknek ebben nehézségük támadt és nagyon remélem, hogy bármit is mondtam bármelyik másik anyukának, nem okoztam bántódást. Ha mégis, most elnézést kérek. Mert, ha a babád egy örökmozgó, aki úgy kúszik, mint egy kis katona, majd úgy mászik, mint egy gyík, és a szülinapja előtt több mint egy hónappal elkezd sétálni is, akkor lehet, hogy te leszel a minta példa, ami esetleg másokban fusztrációt kelt. Szóval legyünk kedvesek egymáshoz, de legfőképp magunkhoz.
6-12 hónapos korig
Az első fél év nehéz és nagyon lassan telik. A második fél év már sokkal gyorsabban halad, de továbbra is tele van végtelennek tűnő órákkal. Amikor a fogzás miatt egész nap nyűgös a baba. Amikor 45 percig ringatod este, hogy végre elaludjon, majd fél óra múlva kezded előről. Amikor te nem vagy reggeli pacsirta típus, de a baba úgy dönt, fél hatkor kezdi a napjait. Amikor azt hiszed, minőségi váltás történt az etetésben, mert szépen ül az etetőszékben, de elkezdi tesztelni a gravitációt, a falra kenhető ételek színét és az idegeidet. Amikor a napod abból áll, hogy a szétdobált játékokat és könyveket a helyükre rakod, hogy fél pillanat múlva újra szétdobálhassa őket. Amikor próbálod neki megtanítani, hogy nem nyúlunk a konnektorba, nem húzzuk meg a macska farkát és nem nyalogatjuk a padlót, de ő baba, szóval mosolyog és nem érti. Amikor a fogzás miatt mindent megrág a kiságytól a küszöbön át a bokádig.
Közben pedig ott vannak a szép pillanatok, amikor kacag, felderül az arca, ha meglát, bújik (még akkor is, ha benne van, hogy meg is harap) egyre ügyesebb mindenben, egyre többet ért abból, amit mondasz neki, és egy fárasztó nap és nehéz éjszaka után reggel mosolyogva integet neked a kiságyból, akkor valahogy elszáll minden morcosság.
Ebben az időszakban talán a legnagyobb kérdés a hozzátáplálás, amit épp úgy kezelnek, mint a szoptatást. Mindenkinek van véleménye, jól bevált módszere, rengeteg tanácsa vagy épp megrovása ezzel kapcsolatban. Azonban az az egyre önállóbb kis lény dönt majd, akinek a szájába próbálod tenni a falatot. Szóval valahol meg kell bízni benne és az ösztöneidben. Mert ő nem olvas szakkönyveket, útmutatókat és fogalma sincs mi a püré vagy a falatka. Egyszerűen csak vagy tetszik neki és megeszi, vagy nem, ezt pedig nehéz ugyan, de el kell fogadni. Még akkor is, ha visszaköszön benned a szoptatás időszakában kialakult kétely, vajon eleget eszik-e.
Úgyhogy a második fél év sem mentes a nehézségektől, és lényegében ugyan azokat a köröket futja le fejben egy anyuka: rajtam múlik az egészsége, táplálása, fejlődése, meg teszek-e érte mindent. Pedig szerintem, akiben felmerül ez a gondolat, az bizony mindent is megtesz.
Mentális egészség
A bejegyzés elején megjegyeztem, hogy a gyerekvállaláshoz szerintem elengedhetetlen az önismeret. Nos, a gyerekneveléshez még több kell ebből. Mikor minden nap ugyanolyan, mikor az ember egész nap etet, altat, nyugtat és próbálja mindezt csupa pozitív energiával tenni, akkor bizony szüksége van rengeteg energiára és mentális erőre. A kis pöttöm egy energiavámpír, imádnivaló, de rettentően fárasztó is. Úgyhogy most leírom, nekem mi segített és segít mostanában.
Az első három hónapban egy nagy segítségem volt, a gyerek apja. Biztosította számomra azt a 20 percet, amit esténként egyedül a zuhany alatt tölthettem. Igyekezett mindent megtenni, hogy a szó szerint ágyban töltött napok alatt (voltak hetek, amíg a picur, csak a mellkasomon volt hajlandó aludni) nekem a lehető legkényelmesebb legyen. Ugyanúgy felkelt éjszaka, hogy én is tudjak pihenni (mert a napközbeni alvás sosem jött össze), és ami a legfontosabb, meghallgatott. Ítélkezés nélkül kiadhattam magamból minden fusztrációmat. Mondhatnám, hogy tökéletes férjem van, de inkább azt mondom, jó apja van a gyerekemnek, olyan, amilyen mindenkinek kellene, hogy legyen. A szülőség ugyanis csapatmunka, és a csapat már a rajtnál össze kell, hogy álljon, nem elég, ha csak menet közben alakul.
A hobbikat elfelejthettem egy időre, de azért egy kis olvasást próbáltam belecsempészni a napokba, általában a baba alvásidejében. Esténként pedig van, hogy áldozunk egy órát a saját alvásidőnkből, hogy egy-egy részt megnézzünk egy sorozatból, mert az agynak is szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Az elmúlt egy évben háromszor voltam moziban. Természetesen egyedül, és hetekre feltöltött energiával. Jó volt csak magamban lenni, nem állni készenlétben, nem fülelni, hallatszik-e sírás, csak elmerülni két órára egy másik világban.
A mentális egészséghez szükséges egy kis szociális feltöltődés is. Itt jönnek a képbe a barátok, akikkel tudtam azért találkozni vagy telefonon beszélni. Sőt, ki is tudtam mozdulni, így az elmúlt évben voltam koncerten, kávézni és strandolni is. Csak egy jó barát meg én, kettesben pár órára, esetleg egy fél napra, és máris sokkal kisimultabbak az idegeim.
Szóval szükség van az egyedül vagy barátokkal töltött időre, de fel lehet töltődni a babával is. Egy közös program, ami az anyuka érdekeit is szolgálja, épp ilyen kellemes lehet. Rengeteg program van babákkal, nekem a baba-mama jóga vált be (testmozgás is segít a mentális egészségben), és voltam egy városi sétán is a picurral. Illetve lehet más anyukákkal és hasonló korú babákkal közös programokat is szervezni. Ilyen szempontból a legszerencsésebb vagyok, mivel a legrégebbi kedves barátommal egyszerre voltunk várandósak, és picivel több mint egy hét van a babáink között. Amikor sikerül összehoznunk egy babákkal közös délutánt, az nagyjából a hónapom fénypontja.
Tehát igyekszem mindent megtenni, hogy mentálisan jól legyek, mert ha nem érzem jól magam, szomorú vagyok, nyűgös vagy magányos, akkor a babával sem tudok elég türelmes és megértő lenni.
Ráadásnak pedig jó, ha az ember várhat valamit. Vártam a találkozást a barátokkal, vártam a koncertet és rettentően vártam a nyaralást, mert ez volt az, amiből nem engedtem. Imádok utazni, kimozdulni új helyekre, úgyhogy baba ide vagy oda, eltöltöttünk egy hetet Horvátországban. Kicsit aggódtunk miatta (igazából a hosszú út miatt), és tudtuk, hogy nem lesz klasszikus értelemben vett pihenés (baba mellett ilyen nem igazán létezik), és az utazási stílusunkon is finomítani kell (nem állhatunk meg minden sarkon várat nézni), mégis nagyon vártuk. Na, és hogy jól sikerült-e? A lehető legjobban! Imádtam minden napját és a baba is jól érezte magát, ami nem csak a kedvén látszott meg, hanem a fejlődésén is.
Hát erről szólt az elmúlt egy évem. Ezért olyan kevés a blogbejegyzés, ezért olvastam idén eddig csupán pár könyvet, és ezért nem tudom, mikor fogok visszatérni az íráshoz. Most viszont jólesett mindezt kiadni magamból, talán máskor, lehet hogy csak egy év múlva, írok majd hasonlót.
Neked pedig, aki ennek a maratoni bejegyzésnek a végére értél, köszönöm, hogy itt voltál és meghallgattál.
