Egy év anyaság

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről. Egyrészt, mert elég személyes téma, másrészt mert nem biztos, hogy van, akit ez érdekel. Viszont rettentően hiányzik az írás, hogy kiírjam magamból a gondolataimat, és ez a blog egyébként is egy személyes dolog. Személyes veleményeket tartalmaz könyvekről, filmekről, helyszínekről, és olyan régóta az életem része már, hogy sajnálom, amiért jelenleg nagyon elhanyagolt. Ráadásul itt van az elmúlt jó néhány év lenyomata számomra, így ha ide tévedő olvasónak nem is, de nekem jó lesz majd egyszer visszaolvasni ezt.

A címből is kiderül, hogy ez amolyan évösszegző lesz. A hónapban lesz egy éves a kislányom, így elég sokat merengek azon, miként is telt el ez az egy év. Még minden friss, közben mégis kezd megkopni az apró hétköznapok semmisége. Kisbabával ugyanis az ember csak a jelenben él. Nincs idő nosztalgiázni, nem mersz tervezni, mert kiszámíthatatlan, hogyan fog telni a következő egy vagy két óra is. Szóval marad a jelen, ami hol romantikus megélése a pillanatnak, hol egy időcsapda. Épp ezér is fontos számomra, hogy valami, legalább néhány gondolat megmaradjon ebből az időszakból.

Kezdjük az elején, és romboljunk le néhány általánosnak mondható vélekedést!

Fontos megjegyezni, ez mind saját tapasztalat és vélemény.

Az anyaság nem a női lét megkoronázása. Szerintem, aki bármelyik másik nő arcába vágja, hogy gyerek nélkül nem teljes az élete, vagy sosem lesz igazi nő, amíg nem szült gyereket, nem lát tovább a saját egoista orránál. Mert igen, van, aki így gondolja, de ettől még nem kell ebből a gondolatból kersztes hadjáratot indítani. Ugyanis van, aki másképp gondolja, és ez is épp annyira rendjén való. 

A gyerekvállalás nem való mindenkinek, ideje lenne elfogadni. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha az ember (jelen esetben a nő) saját maga képes lenne felmérni és meghozni ezt a döntést mindenféle külső nyomás nélkül. Mert, aki kicsit is kételkedik, húzódozik a gondolattól, hogy szögre akasszon mindent pár évre egy másik lény érdekében, az inkább ne csinálja. Nem jó se neki, se a babának, ha nincs tisztában önmagával és a helyzettel.

Nos, én tisztában voltam vele. Vállaltam, hogy kiesek a munkából, kevesebb időm lesz a hobbijaimra és nem fogok majd hirtelen felindulásból összefutni egy kávéra a barátaimmal. Vállaltam, hogy saját magam elé helyezek egy picurka lényt a prioritási sorrendemben. Mégis meglepődtem, hogy ez milyen gyors, szinte azonnali feladásokkal jár, és mennyire nehéz tud lenni időnként. Ezért hatalmas pofon lett volna mindez, ha nem vagyok önazonos, nem teljesen a saját akaratomból teszem.

Terhesség

Az első dolog, ami kicsit túl van romantizálva, az a várandósság. Mert ugye ez megszépíti a nőt. Szép lesz a haja és a bőre, növeszt egy pocakot, de az cuki és esztétikus, és persze, hogy ilyenkor még simán megy tovább a megszokott élete. Na meg a jó büdös nagy francot!

A terhesség az első hatalmas kihivás, amivel a női szervezet megbirkózik. Átrendeződnek a szervek, elvándorolnak a tápanyagok, lazulnak a porcok, távolodnak a csontok és közben még egy jó kis hormon-koktél is kering az ember vérében. Szóval ez nem arról szól, hogy hipp-hopp növeszt az ember egy pocakot. Ez egy hosszú (9 hónap rettentően hosszú tud lenni) állandó folyamat, amit van, aki könnyebben, és van, aki nehezebben él meg.

Nos, én utóbbi kategórába tartoztam. Jelenleg, ha meglátok egy várandós nőt, nem boldog nosztalgiát érzek, hanem a megkönnyebbülést, hogy de jó, már nem vagyok terhes. Nem hiányzik, az állandó rosszullét, mert bizony van, aki ez idő alatt minden egyes reggelt hányással indít. Nem hiányzik a fáradtság, mikor egész nap azt várod, mikor kuporodhatsz össze (persze, amíg még tudsz a pocakodtól) a kanapén egy jó szundira a macskával. Nem hiányzik a kialvatlanság ezen formája, mikor éjszaka többször fel kell kelni pisilni, és a baba odabent nem tartja a napszakokat, szóval simán ficánkolva bulizik vagy épp csuklik hajnali háromkor, hogy kiverje a maradék álmot a szemedből. Úgyhogy ébren vergődsz kényelmetlenül az oldaladon és mindenféle dolgokon kattog az agyad. Közben beszeded a világ összes vitaminját, - már ha lemegy a torkodon és nem leszel tőle azonnal rosszul - a vérképed mégsem tökéletes. Különféle orvosi vizsgálatokra jársz, ahol fel kell mérni, hol a mosdó, meddig tart, van-e nálad víz és egy csoki, ami talán megment a rosszulléttől vagy épp nem...

Ezek mellett pedig igen is megváltozik az életed. Fel kell adni néhány hobbit, péládul nem járhatsz esti iskolába, mert elalszol mielőtt az óra elkezdődne. A munka is egyre megterhelőbb, így próbálod magad fokozatosan könnyíteni, és mázli, ha ebben a kollégáid partnerek. Bármerre mész, pocakkal észre fognak venni. Ez mondjuk nálam pozitív volt, mindig át akarták adni az ülőhelyet a tömegközlekedésen. Viszont, amíg nem látszik a pocakod, hát, addig furán néznek rád, ha fényes nappal köztéren épp kidobod a taccsot.

Tehát azonnal megváltozik az élet. Közben viszont van egy izaglmas várakozás az egészben. Számolod a napokat a következő ultrahangig, hogy egy pillanatra lásd az arcát annak, aki éjjel nem hagy aludni. Elmerengsz, hogy a szerveiden doboló apró végtag vajon egy kéz vagy egy láb lehet. Rettentő cuki babaholmikat halmozol fel a lakásban, és elképzeled, milyen aranyos lesz majd, aki használja. Plusz, ha vagy olyan szerencsés, mint én, akkor megbeszélheted mindezt egy hozzád közel álló szintén várandós személlyel. Ezek a beszélgetések pedig kincset érnek, mert a közös panaszkodás tud gyógyító lenni, kiadod magadból a rosszat, és már csak a kellemes izgalom marad. Ha pedig a partnered 100%-ban melletted van, akkor bármennyire is kellemetlen fizkai érzetek vannak, lelkileg kiegyensúlyozott maradsz.

Szóval a terhesség lehet igazán kemény időszak, és nem mindenki éli meg úgy, hogy csak repked a boldogságtól. Én végig rosszul voltam fizikailag, aminek hangot is adtam. Emiatt pedig sokan furcsán néztek rám, mert úgy vették, mintha a panasz azt jelentené, nem akarom a babát. Pedig erről szó sem volt, csak nehéz vigyorogva örömködni, ha hónapok óta szomjas vagy, de amint megiszol egy pohár vizet, hányingered lesz...

Szülés

Hú, de rettentően vártam. Tudom, ez furcsán hangzik, de 9 hónap rosszullét után, tartottam tőle ugyan egy kicsit, mégis nagyon szerettem volna már túl lenni rajta. 

A szülés nincs annyira romantizálva, sőt, rengeteg normális félelmet kelthet az emberekben. Persze én is hallottam a rószaszín változatot, hogy ez életed legcsodálatosabb élménye, a világ csodája, a legboldogabb nap meg az összes többi együttvéve. Hát, nem. A csodálatos dolog, az az eredmény, a kisbaba. Na, ő csodálatos. Viszont, amíg eljutsz a kis csodás csomag kézbe vételehéhez, addig szerintem a világ legborzalmasabb dolgát kell kiállnod. 

Gondolkodtál azon, milyen lehet 48 órán keresztül ébren maradni és megnézni, hol van a fizikai tűrőképességed határa? Igen? Akkor szülj egy gyereket, és lehet megtudod. Spoiler, nem ott van a határ, ahol hiszed, mindig lehet kicsit tolni rajta.

Nem kívánom részletezni a dolgot, a lényeg, hogy a szülés annyira fájdalmas dolog, hogy az ember el sem tudja képzelni, míg át nem éli. Szóval, mikor bárki megkérdezte tőlem, milyen volt, a rövid válaszom: borzalmas. A hosszabb: ellenségemnek sem kívánom. Aztán persze magyarázkodhattam, mert nem egy ilyen őszinte és kendőzetlen válaszra számítanak az emberek, hanem a rózsaszín ködre, mert ugye a baba mindent megszépít. Nos, nem, jól emlékszem a fájdalomra, most is görcsbe rándul tőle a gyomrom. Ez pedig megint nem azt jelenti, hogy megbántam, hogy nem akartam, hanem a tényt, hogy a szülés egy rettentően fájdalmas dolog. Akkor is az, ha 20 percig tart, és akkor is az, ha egy napig. Ezt pedig nem kell romantizálni, ezek puszta tények.

Szóval a szülés felér egy önként vállalt kínzással. Viszont az aranyóra, na az már lehet életed legboldogabb órája. Akkor már nem fáj semmi. Nem érdekel, mióta vagy ébren, hány tű lóg ki a karodból, milyen szaga lehet a hálóingednek, és mennyire éhes vagy, mert ott egy picike lény, és egy kicsit tényleg megáll a világ. Biztos van, akinél azonnal tudatosul a dolog, de nálam inkább csak a rácsodálkozás volt. Milyen pici, milyen helyes az orra, mekkora a talpacskája, mennyire tudja, mit akar (enni természetesen, mert a szülés neki sem volt könnyű) és mennyire szereted. Ez még olyan zsigeri szeretet, amolyan amint meglátom, kell nekem, érzés. Ösztönszerű, plusz jön az újabb hormon-koktél, amitől az ember lánya olyan boldogan pörög a következő 24 órában, mintha bármire képes lenne. Mert egyébként szülés után, bármire képesnek érzi magát az ember, hiszen túlélte, pedig volt olyan pont, amikor azt hitte, itt a vége.

Gyermekágy

Az első három hónap a babával már egyáltalán nincs romantizálva. Inkább általános hallgatás övezi. Mindenki tudja, hogy ez a nehéz rész, de olyan, mint a szülés, fogalmad sincs mennyire nehéz tud lenni.

A baba szempontjából ez az első igazi kapcsolódás időszaka. Ott egy pici, törékeny lény, akire vigyáznod kell, akit zsigerileg meg akarsz óvni mindentől, de fogalmad sincs hogyan csináld. Egymásra kell hangolódni, csiszolódni. Hiába olvastál utána, kaptál tanácsokat, minden baba más, mint ahogy minden ember más, így neked kell rájönnöd az igényeire. Közben pedig a saját igényeidet háttérbe szorítod, pedig, ez nem okos dolog.

Mindig úgy gondoltam, terhesnek lenni azért lehet jó, mert megúszod a menstruációt. Aha, aztán a szervezeted ezt a gyermekágyi időszakban bepótolja. Ennek a három hónapnak a regenerálódásról is szólnia kellene. Csakhogy, akármennyi segítséget is kap az ember, sosem elég. Egy idő után ott vagy egyedül egy csecsemővel, aki sír, ha ébren van, és kezdesz megszűnni létezni. Itt indul az időcsapda, mert minden nap, sőt napszak ugyanolyan és az órák néha végtelennek tűnnek. Reggel, délben és éjszaka is ugyanaz a körforgás, etetés és altatás végtelen ismétlése három óránként. Ez pedig nem csak fizikailag, hanem mentálisan is rettentően megterhelő.

Viszont, ha valaki kíváncsi rá, milyen lehet hallucinálni bármilyen tudatmódosító szer nélkül, hát gondozzon egy újszülöttet egy hétig is megtudja. San Diegoval olyan durva trippeken voltunk éjszaka, hogy reggel kacagva meséltük egymásnak. Fel volt osztva a két óránkénti etetés, így mindkettőnk agya teljesen ráállt a babára. Szóval, amikor épp aludtunk egy órát, akkor is rá gondoltunk. Ezért keltünk riadtan többször, hogy jó ég, itt van a kezemben a gyerek, elaludtam, ugye nincs baja. Aztán pislogtunk a semmire vagy épp a párnára a kezünkben, amit álmunkban dédelgettünk, míg a baba a kiságyban békésen aludt. Félelem és reszketés Las Vegasban szülői változat...

Három hónap kialvatlanság (mert maximum, ha mázlid van 2 vagy esetleg 3 órát tudsz éjszaka összefüggően aludni) a gyermekágy megkoronázása. Ez pedig végtelennek tűnik és egy újabb önként vállalt kínzásnak. Mert mikor reggel nyolckor éjszaka összesen három óra alvás után ültem egy széken a babahinta mellett, amit fél kézzel ringattam, hogy aludjon és ne sírjon, előttem a kihűlt kávém és a félig megrágott szendvicsem, miközben a másik kezemmel a anyatej fejés szintén fárasztó műveletét végeztem, és a macska próbált a foltos pizsamámba kapaszkodva felmászni az ölembe, eltöprengtem, mégis mi a fenéért csinálom én ezt. Normális vagyok? Mazochista? Aztán ránéztem a babára, aki végre elszundított a hintában egy angyali mosollyal az arcán (az ilyen csecsemő trükkök miatt nem halt még ki az emberiség) és nyugtáztam, ja, igen, ezért a kis cuki lényért teszem, és meg fogom tenni holnap is.

3-6 hónapos korig

A gyermekágy vagyis az első három hónap a legdurvább, de utána fokozatosan könnyebb lesz. A kihívások persze nem múlnak el, nehézségek mindig vannak, de érezhető a javulás. A baba cseperedik, már nem csak egy síró kis csomag, hanem egy egyre aktívabb kis lény, akivel már lehet az ébren töltött óráiban kapcsolódni. Mosolyog, gőgicsél, átfordul, egyre tudatosabb.

Az időcsapda továbbra is fennáll, ám a napok már sokkal változatosabbak. Lehet vele kimozdulni, és kezd nagyon sok dolog rutin feladattá válni. Az élet kicsit könnyebb, de a kihívások újak és szaporák.

Beszéljünk egy kicsit egy másik fontos témáról, a szoptatásról. Erről rengeteg információ van, rengeteg határozott vélemény, csak egy dolog hiányzik, a saját megélés szabadsága. Biztos van, akinek a szoptatás egy kellemes, meditatív dolog, de számomra egy újabb nyűg volt, amitől boldogan szabadultam meg, mikor a pici fél éves lett. Szükséges és nagyon jó dolog (olyan cuki kis hurkákat növesztett tőle a baba, hogy minden fürdetéskor meg kellett zabálni), de ne romantizáljuk ezt sem. Van, akinek könnyű és van, akinek csak egy újabb feladat. Szóval attól, hogy valaki nem tud vagy akár nem akar szoptatni, esetleg cseppet sem élvezi a fájó hátat, a sebes bőrt, a mellgyulladást és a kételyt, vajon elég tápanyaghoz jutott-e a baba, még nem lesz kevésbé anyuka. 

Szerencsére viszonylag kevés kéretlen tanácsot kaptam (és kapok mostanában), és csak az elején, a gyermekágyi időszakban vettem fel ezeket. Illetve szerencsére a mozgásfejlődés is a tankönyvi példa szerint alakult nálunk, így a stressz, hogy tudja-e ezt vagy azt a baba, minket elkerült. Ettől függetlenül együtt tudok érezni azokkal, akiknek ebben nehézségük támadt és nagyon remélem, hogy bármit is mondtam bármelyik másik anyukának, nem okoztam bántódást. Ha mégis, most elnézést kérek. Mert, ha a babád egy örökmozgó, aki úgy kúszik, mint egy kis katona, majd úgy mászik, mint egy gyík, és a szülinapja előtt több mint egy hónappal elkezd sétálni is, akkor lehet, hogy te leszel a minta példa, ami esetleg másokban fusztrációt kelt. Szóval legyünk kedvesek egymáshoz, de legfőképp magunkhoz. 

6-12 hónapos korig

Az első fél év nehéz és nagyon lassan telik. A második fél év már sokkal gyorsabban halad, de továbbra is tele van végtelennek tűnő órákkal. Amikor a fogzás miatt egész nap nyűgös a baba. Amikor 45 percig ringatod este, hogy végre elaludjon, majd fél óra múlva kezded előről. Amikor te nem vagy reggeli pacsirta típus, de a baba úgy dönt, fél hatkor kezdi a napjait. Amikor azt hiszed, minőségi váltás történt az etetésben, mert szépen ül az etetőszékben, de elkezdi tesztelni a gravitációt, a falra kenhető ételek színét és az idegeidet. Amikor a napod abból áll, hogy a szétdobált játékokat és könyveket a helyükre rakod, hogy fél pillanat múlva újra szétdobálhassa őket. Amikor próbálod neki megtanítani, hogy nem nyúlunk a konnektorba, nem húzzuk meg a macska farkát és nem nyalogatjuk a padlót, de ő baba, szóval mosolyog és nem érti. Amikor a fogzás miatt mindent megrág a kiságytól a küszöbön át a bokádig.

Közben pedig ott vannak a szép pillanatok, amikor kacag, felderül az arca, ha meglát, bújik (még akkor is, ha benne van, hogy meg is harap) egyre ügyesebb mindenben, egyre többet ért abból, amit mondasz neki, és egy fárasztó nap és nehéz éjszaka után reggel mosolyogva integet neked a kiságyból, akkor valahogy elszáll minden morcosság.

Ebben az időszakban talán a legnagyobb kérdés a hozzátáplálás, amit épp úgy kezelnek, mint a szoptatást. Mindenkinek van véleménye, jól bevált módszere, rengeteg tanácsa vagy épp megrovása ezzel kapcsolatban. Azonban az az egyre önállóbb kis lény dönt majd, akinek a szájába próbálod tenni a falatot. Szóval valahol meg kell bízni benne és az ösztöneidben. Mert ő nem olvas szakkönyveket, útmutatókat és fogalma sincs mi a püré vagy a falatka. Egyszerűen csak vagy tetszik neki és megeszi, vagy nem, ezt pedig nehéz ugyan, de el kell fogadni. Még akkor is, ha visszaköszön benned a szoptatás időszakában kialakult kétely, vajon eleget eszik-e.

Úgyhogy a második fél év sem mentes a nehézségektől, és lényegében ugyan azokat a köröket futja le fejben egy anyuka: rajtam múlik az egészsége, táplálása, fejlődése, meg teszek-e érte mindent. Pedig szerintem, akiben felmerül ez a gondolat, az bizony mindent is megtesz.

Mentális egészség

A bejegyzés elején megjegyeztem, hogy a gyerekvállaláshoz szerintem elengedhetetlen az önismeret. Nos, a gyerekneveléshez még több kell ebből. Mikor minden nap ugyanolyan, mikor az ember egész nap etet, altat, nyugtat és próbálja mindezt csupa pozitív energiával tenni, akkor bizony szüksége van rengeteg energiára és mentális erőre. A kis pöttöm egy energiavámpír, imádnivaló, de rettentően fárasztó is. Úgyhogy most leírom, nekem mi segített és segít mostanában.

Az első három hónapban egy nagy segítségem volt, a gyerek apja. Biztosította számomra azt a 20 percet, amit esténként egyedül a zuhany alatt tölthettem. Igyekezett mindent megtenni, hogy a szó szerint ágyban töltött napok alatt (voltak hetek, amíg a picur, csak a mellkasomon volt hajlandó aludni) nekem a lehető legkényelmesebb legyen. Ugyanúgy felkelt éjszaka, hogy én is tudjak pihenni (mert a napközbeni alvás sosem jött össze), és ami a legfontosabb, meghallgatott. Ítélkezés nélkül kiadhattam magamból minden fusztrációmat. Mondhatnám, hogy tökéletes férjem van, de inkább azt mondom, jó apja van a gyerekemnek, olyan, amilyen mindenkinek kellene, hogy legyen. A szülőség ugyanis csapatmunka, és a csapat már a rajtnál össze kell, hogy álljon, nem elég, ha csak menet közben alakul.

A hobbikat elfelejthettem egy időre, de azért egy kis olvasást próbáltam belecsempészni a napokba, általában a baba alvásidejében. Esténként pedig van, hogy áldozunk egy órát a saját alvásidőnkből, hogy egy-egy részt megnézzünk egy sorozatból, mert az agynak is szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Az elmúlt egy évben háromszor voltam moziban. Természetesen egyedül, és hetekre feltöltött energiával. Jó volt csak magamban lenni, nem állni készenlétben, nem fülelni, hallatszik-e sírás, csak elmerülni két órára egy másik világban.

A mentális egészséghez szükséges egy kis szociális feltöltődés is. Itt jönnek a képbe a barátok, akikkel tudtam azért találkozni vagy telefonon beszélni. Sőt, ki is tudtam mozdulni, így az elmúlt évben voltam koncerten, kávézni és strandolni is. Csak egy jó barát meg én, kettesben pár órára, esetleg egy fél napra, és máris sokkal kisimultabbak az idegeim.

Szóval szükség van az egyedül vagy barátokkal töltött időre, de fel lehet töltődni a babával is. Egy közös program, ami az anyuka érdekeit is szolgálja, épp ilyen kellemes lehet. Rengeteg program van babákkal, nekem a baba-mama jóga vált be (testmozgás is segít a mentális egészségben), és voltam egy városi sétán is a picurral. Illetve lehet más anyukákkal és hasonló korú babákkal közös programokat is szervezni. Ilyen szempontból a legszerencsésebb vagyok, mivel a legrégebbi kedves barátommal egyszerre voltunk várandósak, és picivel több mint egy hét van a babáink között. Amikor sikerül összehoznunk egy babákkal közös délutánt, az nagyjából a hónapom fénypontja.

Tehát igyekszem mindent megtenni, hogy mentálisan jól legyek, mert ha nem érzem jól magam, szomorú vagyok, nyűgös vagy magányos, akkor a babával sem tudok elég türelmes és megértő lenni.

Ráadásnak pedig jó, ha az ember várhat valamit. Vártam a találkozást a barátokkal, vártam a koncertet és rettentően vártam a nyaralást, mert ez volt az, amiből nem engedtem. Imádok utazni, kimozdulni új helyekre, úgyhogy baba ide vagy oda, eltöltöttünk egy hetet Horvátországban. Kicsit aggódtunk miatta (igazából a hosszú út miatt), és tudtuk, hogy nem lesz klasszikus értelemben vett pihenés (baba mellett ilyen nem igazán létezik), és az utazási stílusunkon is finomítani kell (nem állhatunk meg minden sarkon várat nézni), mégis nagyon vártuk. Na, és hogy jól sikerült-e? A lehető legjobban! Imádtam minden napját és a baba is jól érezte magát, ami nem csak a kedvén látszott meg, hanem a fejlődésén is.

Hát erről szólt az elmúlt egy évem. Ezért olyan kevés a blogbejegyzés, ezért olvastam idén eddig csupán pár könyvet, és ezért nem tudom, mikor fogok visszatérni az íráshoz. Most viszont jólesett mindezt kiadni magamból, talán máskor, lehet hogy csak egy év múlva, írok majd hasonlót. 

Neked pedig, aki ennek a maratoni bejegyzésnek a végére értél, köszönöm, hogy itt voltál és meghallgattál.

Sárga tengeralattjáró

Kedvenc izlandi szerzőm legfrissebb könyve, amelyet már tavaly, a megjelenésekor beszereztem. (Nem vagyok hajlandó frissen megjelent könyvet venni a jelenlegi értelmetlen kötött áras baromság miatt, de Jón Kalman Stefánsson egy külön polcon van a szívemben.) Meglehetősen sokáig halogattam az olvasást. Ennek oka pici, cuki és rettentően sok energiát igényel, de most végre sikerült viszonylag nyugodt körülmények között, lassan átlapoznom. Nem bántam meg.

A borító gyönyörű, ahogy a Jelenkor Kiadótól már megszokhattuk. Az a picike trabant az úton pedig telitalálat. Közel 400 oldal, úgyhogy nem egy vékony kötet.

Fülszöveg:

"2022 ​augusztusában Paul McCartney egy fa árnyékában pihen London egyik parkjában. A közelben a Jón Kalman Stefánssonhoz igencsak hasonlító író azon tépelődik, hogyan szólítsa meg gyerekkorának hősét. A nagy pillanat előtt számba kell vennie az emlékeit, kibogozni élettörténete vaskos csomóit, mert a legendás zenésznek tudnia kell, micsoda űr keletkezett benne, amikor hétévesen elvesztette édesanyját, s nem sokkal később a Beatles is feloszlott. Magányán nem enyhíthetett sem a tőle eltávolodott édesapja, sem a Biblia – de ott voltak neki Izland Nyugati-fjordjai és a Gilgames-eposz…"

Igazából ennek a kötetnek nincs szüksége fülszövegre. Egyrészt a hozzám hasonló rajongók úgyis elolvassák, másrészt, aki még nem olvasott Stefánsson tollából, úgyse tudja, mire lehet tőle számítani. Péládul ezzel a könyvvel engem is sikerült meglepnie. Szóval bőven elég a kötet hátulján olvasható idézet:

"Az élet vágyakozás, megbánás, az élet egy halott, frissen kifogott bálna a Hvalfjördur melletti tengerparton 1970-ben.”

Mert erről szól ez a könyv, az életről, vágyakról, megbánásról és halálról. Mindarról, ami egy ember életéhez hozzátartozik. Nem kell tehát nagy dolgokra számítani, nincs lényegi cselekmény sem (Miért is lenne, hiszen ez egy Stefánsson-kötet?), mégis van egy íve a könyvnek, ami vezeti az érzelmeket, az emlékeket, és ami mentén felnő egy kisfiú.

Apropó kisfiú, ez itt bizony ugyanaz a kisfiú, mint a Csillagok sercegésében (illetve annak folytatásának tekinthető Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről kötetben), csak ezúttal részben főszereplő. Ő a történet origója, ám a narrátor ezúttal már az a felnőtt férfi, akivé majd válik. Ettől eltekintve ismét zseniális volt a gyerekszemszög. Annyira valódi, annyira eleven, hogy már ezért is megéri kézbe venni ezt a könyvet.

Nincs ugyan kimondva, de a narrátor maga a szerző, és mivel az ő emlékeiből és tapasztalataiból áll össze ez a kötet, az ő felnőtté válását, és persze íróvá válását követhetjük nyomon. Nos, rajongóknak ez extrán érdekes és kellemes élményt ad. Tényleg nagyon nyílt és tényleg nagyon személyes hangvételű könyv.

"Az idő az egyetlen komolyan vehető bíró, minden más csak vélemény, amit elfúj a szél."

A történet nagy részében a felnőtt narrátor és a kisfiú nézőpontja váltakozik, ám rövid időre megjelenik a kamasz, vagy inkább fiatal felnőtt énje is. Ehhez jönnek még a szokásosan hétköznapi, ám mégis nagyon különleges mellékszereplők, akik hol családtagok, hol ismerősök, hol csak az önkormányzat dolgozói, akik épp becsengettek a bárányok miatt. Plusz ugye ott van Paul McCartney és még néhány "híresség", ám ezket inkább nem sorolnám fel, maradjon meglepetés.

A történet tehát lényegében egy útkeresés, miközben felidéződnek az emlékek, létre jönnek a kapcsolatok más szereplőkkel, kicsit visszautazunk az időben a '70-es és '80-as évek Izlandjára és egy kisfiú teológiai fejtegetéseit olvassuk.

"akinek nincs anyja, olyan, mint a föld ég nélkül."

Az érzelmek és azok elfojtása nagy hangsúlyt kap. Hangulatát tekintve melankolikus, hiszen a gyász köré épül, de nem mondanám szomorúnak. Olyan, mint az élet, vannak csúcspontok és vannak mély gödrök, mindegyiket meg kell tapasztalni. Ráadásul ez a tapasztalás, így összeszedve, kötetbe rendezve egyszerre tanulságos és szórakoztató. Tanulságos, mert láthatjuk, ki hogyan kezeli a problémákat, legyen az pozitív vagy épp negatív példa, és szórakoztató, mert valahogy mindig akad egy kis humor a történetben. Vicces karakterek, már-már komikusan abszurd jelenetek és egy egészséges adag önirónia is fellelhető a könyvben.

"Azok, akik alábecsülik mások bánatát és veszteségét, mert ilyesmit mindenki átélt már, csak annyira érzékenyek, mint a korhadt kerítésoszlopok."

Ez a stílus azonban nem mindenkinek fog tetszeni. Én imádtam, élvezettel olvastam minden sorát, de én rajongó vagyok, ismerem a szerző stílusát és nem vagyok vallásos. Viszont álljon itt figyelmeztetésként azoknak, akik nem ismerik a szerzőt és mélyen hívők, hogy ez a könyv szubjektív és kritikus mindennel szemben legyen szó vallásról, politikáról vagy épp saját magáról. Szóval akinek sok egy részeg Isten a hátsó ülésen vagy egy kikacsintás a jelenlegi politikai helyzetre, az tartson távolságot.

"Akik csak Istenre tekintenek, néha nem látják az embereket."

Mivel ez a könyv lényegében a szerző elmékedése, van még egy téma, ami láthatóan nagyon foglalkoztatja, az elmúlás. Ez egyrészt megjelenik a már említett gyászfeldolgozásban, a kisfiúval beszélgető halottak által, és a már korosodó író gondolataiban arról, mi marad egy élet után. (Nos, megnyugtatásként írom, hogy a könyvei a polcomon biztosan megmaradnak.) A narráció tehát helyenként kicsit filozofikus, ám ez is annyira élő, emberi és kellemes stílusban van tálalva, hogy tökéletesen simul be a hétköznapi dolgok mellé.

"Senki sem él a földön halottak nélkül

Ez annyira nyilvánvaló, hogy ennek a fejezetnek nem is kell hosszabbnak lennie."

Összességében tehát ez egy ízik-vérig Stefánsson-kötet. Benne van minden, ami a szerző stílusát és korábbi munkáit jellemzi. Azonban sokkal nyiltabban vállalja benne, honnan merít az íráshoz. Őszinte, borongósan izlandi és kellemesen szórakoztató. Nekem tetszett, mint eddig minden munkája.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik már olvastak a szerzőtől és kedvelték. Ők biztosan nem fognak csalódni, és érteni fogják a kapcsolatokat, amelyek a korábban megjelent kötetekhez fűzhetők. Aki pedig nem olvasott még, nos, itt az ideje tenni vele egy próbát. Viszont nem ezt a könyvet javasolnám kezdésnek, hanem a fent említett másik két kötetet.

Kedvenc idézet a könyvből:

„A pokol az a hely, ahol nincs könyvtár” – áll a keflavíki könyvtár bejárati ajtaján

Az órásmester lánya

Olvastam már a szerzőtől, bár annak lassan tíz éve. Jó emlékeim voltak róla, így ezt a könyvét is szerettem volna elolvasni, csak mindig közbeszólt egy másik olvasnivaló.

A borító mutatós, de a ház a képen nem épp olyan, mint a történetben. 448 oldal, tehát nem egy rövid kötet, ám ez az írónőtől megszokott dolog.

Mielőtt bármi mást írnék róla, meg kell jegyeznem, hogy vagy én változtam nagyon sokat az elmúlt évek alatt, ezért korábban kellett volna olvasnom, vagy egyszerűen el kellene engednem azokat a könyveket, amelyeket csak halogatok és halogatok. Igen, sajnos csalódtam.

Fülszöveg:

"1862 nyarán ifjú művészek maroknyi csoportja jelenik meg a Temze partján álló Birchwood kúriában. Vezetőjük a kimondottan szenvedélyes és kiemelkedően tehetséges Edward Radcliffe, a tervük pedig az, hogy a külvilágtól elzárkózva, ihletet keresve, alkotásba merülve töltik a nyarat. Mire tervezett tartózkodásuk véget ér, egy nő gyilkosság áldozata lesz, egy másiknak nyoma vész, eltűnik egy nagy értékű tárgy, és Edward Radcliffe élete romokban hever.
Másfél évszázad múltán Elodie Winslow, a fiatal londoni levéltáros egy mappában két látszólag összefüggéstelen dokumentumra bukkan: az egyik egy elragadó külsejű, Viktória-kori öltözéket viselő nő fényképe, a másik pedig egy művész vázlatfüzete, melyben felfigyel egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára.
Vajon miért találja Elodie oly ismerősnek Birchwoodot? És ki lehet a régi fényképen látható fiatal nő? Fény derül-e valaha is a titkára?"

Nagyon sok problémám volt ezzel a történettel. Mielőtt azonban elkezdeném sorra venni, milyen banánhéjakon csúszott el számomra ez a könyv, el kell mondanom, mit vártam volna tőle.

Nos, emlékeim szerint Kate Morton remek kis családregényeket ír. Általában két ídősíkon dolgozik, a múltban és a jelenben, és ezt a két szálat fokozatosan szövi össze. Persze mindig akad benne romantika, és a múltbéli szál általában valamilyen tragédiával terhelt, de összességében úgy emlékeztem a könyveire, mint kellemes olvasmányokra. Szóval leginkább komfortos olvasmányt vártam tőle, ami kellemesen fenntartja a figyelmemet, de nem kell rajta sokat agyalni, csak haladni a sorokkal. Ezt azonban most sajnos nem kaptam meg. Nem volt komfortos, csak furcsa, és sokkal, de sokkal többet gondolkodtam rajta, mint szerettem volna. Na, nem azért, mert olyan csavaros lett volna, hanem mert  próbáltam rájönni, mi is volt a szerző szándéka ezzel az egésszel. A történet ugyanis úgy el van csúszva, mintha a szerző különféle történet-ötletekből toldozta volna össze. 

Kezdjük a címnél: Az órásmester lánya. Ez alapján az olvasó feltételezheti, hogy a kötet főszereplője ennek a bizonyos órásmesternek a lánya. Vagy ha esetleg mégsem, akkor valaki, aki ismeri ezt a lányt, közeli kapcsolatban áll vele, vagy ha már múltbéli szál, mondjuk róla írja a doktori disszertációját. Szóval valahogy ő lenne a történet kulcsfigurája. Hah, nem! Ennek a könyvnek egy főhőse van, egy ház. Igen, jól olvastad, egy házról szól ez a könyv, szóval lehetett volna a címe: Brichwood manor és akkor sokkal, de sokkal több értelme lett volna ennek a csapongó katyvasznak.

Azért állítom, hogy a ház a főszereplő, mert lényegében ez az egyerlen dolog, ami összeköti a sok szereplőt, akik különböző évszázadokban vagy évtizedekben élnek. Igen, itt jön a képbe a másik probléma, nem két idősík van, hanem vagy egy tucat. Ehhez pedig sok-sok mellékszereplő társul, akiknek élete szintén kibontakozik a lapokon. És hogy ez miért probléma? Mert teljesen elveszti a történet a fókuszt. Miről is akar szólni? Az órásmester lányáról? Egy levéltárosról, akinek szabadulnia kellene az eljegyzéséből? Egy nyomozóról, aki szeretné visszakapni a gyerekeit? Egy csellista és egy hegedűművész tragikus románcáról? Egy anyuka második világháborús megpróbáltatásairól? Egy életcélt vesztett első világháborús katonáról? Egy kislányról, akit a szülei bentlakásos iskolába küldenek? Vagy egy másik kislányról, akit bűntudat gyötör? Esetleg egy gyémántról? Mert mindez bele van szuszakolva ebbe a könyvbe. Csakhogy az említett házon kívül nem sok minden kapcsolja össze ezeket a szereplőket. Sőt, a problámáik felvillannak, majd jön a következő szereplő és feledésbe is merülnek. Rengeteg, de tényleg rengeteg témába és karakterbe belekapott a szerző, kidolgozni azonban már nem sikerült mindegyiket, de nem is ez volt vele a probléma. Hanem a nyilvánvaló tény, se a szerző, se az olvasó nem tudja, miről is szól ez a történet. Ez a fejetlenség pedig teljesen megöli az olvasási élményt.

A fülszövegben feltüntetett két szál lenne ugyebár a hangsúlyos. Csakhogy, míg a 19. századi történet lassan, darabosan, de ki van fejtve, addig a másik elindul a könyv elején, majd cirka 300 oldallal később folytatódik, hogy aztán kapjon egy összecsapott és teljesen nyitott lezárást. Káosz ez a könyv. A szerzőnek inkább novellákat kellett volna írnia a már említett címmel...

Az olvasási élmény tehát darabos, csapongó. Hol a 19. században járunk, hol napjainkban, hol az első és hol a második világháború idején. Ráadásul mindig újabb és újabb szereplő bukkan fel új problémákkal, míg a korábbiak vagy ejtve vannak, vagy pihennek, de olyan hosszan, hogy az olvasó már teljesen el is veszíti irántuk az érdeklődését. 

A narráció is épp ilyen kusza. Két hang váktakozik a könyvben. Egyik az írónő elbeszélői hangja, a másik pedig egy kísértet sejtelmesnek szánt utalásokkal teli monologizálása. Nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könyvben, ám engem az utóbbi inkább bosszantott. Mert a katyvasz egy dolog, de ez az indolkolatlan természetfeletti szál, na, ez koronázza meg igazán a történet káoszát.

Adva van egy kísértet. Egy "véletlenül" meggyilkolt nő szelleme, aki emberek fülébe duruzsol, és elvileg szeretne hatni rájuk, de lényegében egy békés kis entitás, aki boldogan kísért, hiába búsong és hiába tölt majdnem fél évszázadot egy fedél alatt a gyilkosával. Ja, egyébként volt itt másik halott is, de kísértet csak egy van, mert csak. Semmi, de tényleg semmi értelme nem volt ennek a narrációnak, mert mindent, amit a kísértet elmondott, elmondhatott volna más is. Gondolom, az írónő azt hitte, így misztikusabb vagy hitelesebb lesz, ám épp az ellentétét érte el vele. 

Ráadásul (Spoilerek kövekeznek!) annyira elcsépelt volt a kísértet története, tele lerágott csonttal. Nehéz sorsú kis árva lányka rossz útra kényszerűl, de jön a nagybetűs szerelem és minden megoldódni látszik, ám végül mégsem lehetnek egymáséi, tragédia, sztori vége. Olvastam már hasonlót? De még mennyit! Tipikus és klasszikus történet, amiből egy elem lehetett volna izgalmas, a hölgy halála, de azt is sikerült elszúrni. Banális halálnem lopott ötlettel. Persze, nem biztos, hogy lopott, de ez a könyv 2018-as, a Sarah kulcsa pedig 2006-os, így Kate Morton meríthetett belőle. Kár, hogy a kivitelezés sokkal gyengébbre sikerült.

Összességében tehát ez egy teljesen kaotikus történet. Sok témát feldob, renegteg a szereplője, de mind csak lebegnek egy kísértetjárta ház üres szobájában. Nem lehet igazán kapcsolódni velük, annyira csapongó az egész. Nem így emlékeztem a szerző munkáira, csalódtam.

Nekem tehát nem tetszett ez a történet, így nem is nagyon menrém ajánlani. Ha valaki még nem olvasott Kate Morton kötetet, ne ezzel kezdje. Kizárólag azok kezdjenek bele, akiket nem zavar a darabos történetvezetés, sem az indolokatlan természetfeletti vonal, és romantikus beállítottságúak. Ó, és az sem okoz nekik problémát, ha egy-egy cselekményszálnak nincs vége.

Csuka-átok

Jókat hallottam erről a kötetről. Ráadásul finn szerző munkája, és kifejezetten kedvelem az északi irodalmat, így boldogan kezdtem el olvasni. Valószínűleg ezért voltak túl nagyok az elvárásaim...

A borító egyszerű, de passzol a cselekményhez. 

330 oldalával nem egy vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Elinának minden évben vissza kell térnie lappföldi szülőhelyére, hogy június 18. előtt kifogja ugyanazt a csukát a helyi kis tóból. Az élete múlik rajta.Ezúttal azonban nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Az idő egyre fogy, és a csuka még mindig úszik. Kiderül, hogy a lányt gyilkossággal gyanúsítják, egy rendőr is a nyomában van. Ezenkívül szembe kell néznie első szerelmével, édesanyja „szellemi” örökségével, és megküzdeni egy titokzatos átokkal."

Kezdem ezekkel a bizonyos magas elvárásokkal. Nos, nem a cselekményhez fűztem őket, hanem inkább az elbeszélői stílushoz. Szerettem volna egy szépen megírt szövegben elmerülni, és egy kicsit barangolni Lappföldön és az ottani misztikumban. Mindezt pedig csak hellyel-közzel teljesítette a könyv.

A szöveg rendben van, és bár a bevezetés rettentő ígéretesen indul, nem adta azt a különleges hangulatot, amelyet vártam. Semmi különlegest nem találtam benne. Mondjuk hibát sem, mert olvasmányos, a leírások is rendben voltak, de az az északi fűszer, az a különleges íz, nekem most hiányzott.

A Lappföldi barangolás viszont sikerült. Tetszett, hogy bár a közép-európai fejemben mindig a téli Lappföldre gondolok, most kaptam egy nyári Lappföldet. Ez pedig nagyon érdekes volt. A leírásokra ezért sem eshet panasz, mert szinte éreztem a mocsár szagát, és helyenként fantom viszketett a korábbi szúnyogcsípések helye. Ráadásul kaptam egy kis ízelítőt a finnországi vidék kontra nagyváros viszonyából.

Ami még itt tetszett, az a kis közösségek légköre. Van valami bájos és mégis fojtogató az olyan picike közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit. Egyrészt otthonos, lehet barátságos, közben viszont ott vannak a generációkra visszamenő sérelmek, mert mindenki emlékszik mindenre. Persze, az már más kérdés, hogy jól emlékszik-e. Úgyhogy, aki falusi légkörre vágyik, nem fog csalódni.

A misztikummal már vegyes érzéseim voltak. Egyrészt nagyon élveztem a finn folklór lényeit. Tetszett, ahogy a helyiek szomszédokként kezelték őket, és fenn sem akadtak rajta, ha a polgármestert épp megszállta valami. Másrészt viszont, bár a kötet elején minden lény veszélyesnek és cseppet sem emberinek van leírva (és ez így tökéletes), addig a végére sokkal lágyabb lett a jelenlétük. Inkább mókásak voltak, mint ijesztőek. Illetve, mivel én nem voltam otthon a helyi mitológiában, kicsit több leírást, részletezést is szívesen olvastam volna. Na, de gondolom a szerző elsősorban a hazai olvasóknak írt, és meg sem fordult a fejében, hogy valaki ne tudja, mi az a drómó.

Az előzetes elvárásaimat tehát kis hiányosságokkal, de teljesítette. Viszont, volt valami, amire nem számítottam, ami teljesen más irányba vitte az olvasási élményt, mint vártam. Ez pedig a cselekmény.

Ahogy a cím is mutatja, ez a könyv egy átokról szól. Izgalmas gondolat, és míg ki nem derül az átok oka, kifejezetten érdekessé teszi a könyvet. Aztán jön a felismerés, hogy ez bizony egy románc története, és az izgalom számomra itt süppedt bele a mocsárba és temette el az önsajnálat iszapja.

Lényegében egyetlen problémám volt ezzel a könyvvel, a főhősnő és az ő szerelmi élete. Egyszerűen nem tudtam szimpatizálni a hölggyel. Az elején, mint egy robot, ment előre, nem beszélt, nem gondolkodott csak hajtotta a csuka kifogásának vágya. Aztán kiderült, miért ilyen, és annyira szánni valónak éreztem, hogy a szimpátia helyett a sajnálat ébredt fel bennem. A románc pedig, amit bemutat, nos, büdösebb, mint az egész nyári mocsár és kártékonyabb, mint egy szúnyograj. Ráadásul ezzel kell tölteni az időt, pedig annyi érdekes lény és olyan sok furcsa és hóbortos ember van ebben a történetben. Egyszerűen megölte nekem a románc ezt a könyvet.

Apropó hóbortos szereplők, itt mindenkit megsütött kicsit a nap. Egyrészt úgy viselkednek, mint a falusi emberek, mindenki pletykás, mindenki tud mindent, mégsem olyan összetartóak, mint lehetne. A történet ugyanis többször bemutatja, milyen sokszor néznek félre, ha valaki a faluban bánt valakit. Közben természetes jelenségként kezelik a mítikus lényeket, ami sok humoros jelenetet ad. A szereplők így egyszerre szórakoztatók és nehezen komolyan vehetők. Egyszerűen mindenki dilis kicsit, akár ember, akár nem.

Összességében az előzetes elvárásaim egy részét teljesítette a könyv, de egyáltalán nem találtam olyan nagszerűnek, mint reméltem. Se a főhőst nem tudtam megkedvelni, se a cselekmény nem kötött le igazán. A helyszín és a mitológiai lények miatt nem bánom csak, hogy kézbe vettem.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem másznak falra az önsorsrontó szereplőktől. Illetve, aki el szeretne kicsit merülni a finn folklórban, az nyugodtan belelapozhat. Viszont, ha valakit zavar az abszurditás, inkább kerülje el.

Az istenekkel nem lehet végezni

Olvastam már a szerzőtől (A papírsereglet és más történetek), és már akkor eldöntöttem, érdekelnek a további munkái. Csakhogy nem mindig van kedvem novellákhoz, illetve tudtam, hogy nem lesz könnyed olvasási élmény, ezért halogattam kicsit.

A borítóra ezúttal is egy papírállat került, ami bár nem kapcsolódik egyik történethez sem, mégis remek választás. Nekem legalábbis nagyon tetszik, hogy a szerző magyarul megjelent kötetei így egységesebbnek tűnnek.

350 oldalból, összesen 18 novellából áll össze, plusz előszó és köszönetnyilvánítás, amelyeket nem érdemes kihagyni. 

Fülszöveg:

"Ken Liu a szépirodalom eszköztárát használó, modern science fiction egyik legnagyobb hatású alkotója. Művei számos nyelvre lettek lefordítva, és már több novelláját adaptálta Hollywood. Legújabb, Az istenekkel nem lehet végezni című kötetében tizennyolc lenyűgöző történet olvasható, melyek korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, legyen szó migrációról, klímaváltozásról vagy emberi mivoltunk megértéséről. Liu rendre elmélkedik a haza és otthon, a család és szeretet fogalmain, írásainak általános célja, hogy tőlünk távolinak, idegennek tűnő közegbe helyezzen nagyon is létező, jól ismert dilemmákat, kérdéseket. A novellák megjelenítik a 21. századi ember világát, mindennapjait, vágyait és küszködését, sokszor a technológiához való kapcsolatán keresztül. Noha sok történet a jövőben játszódik – vagy holnap, vagy évszázadokkal később –, az üzenetük állandó érvényű."

Az előszóban a szerző megjegyzi, etúttal ő maga válogatta össze a kötetbe került novellákat. Ezzel pedig meg is alapozza az olvasási hangulatot. Én legalábbis rettentően kíváncsi lettem, melyek a kedvencei, és vajon nekem is tetszeni fognak-e. Természetesen az sem probléma, ha nem, hiszen nem kell, hogy mindegyik történet megnyerjen magának. Ezt pedig a szerző is így gondolja, ami még szimpatikusabbá tette számomra.

A másik novellás kötetnél már megfigyeltem, milyen témák foglalkoztatják az írót, és ez itt is jól nyomon követhető. Ezúttal hangsúlyos volt az ázsiai kultúra, a világegyetem tágassága (és a nagy kérdés: Egyedül vagyunk-e benne?), a technikai fejlődés jövője, és az emlékezés. Nekem az utóbbi téma talált be a legjobban, de kifejezetten élveztem a világűrben játszódó történeteket is.

A novellák egy része összefüggött, ugyanabban az elképzelt jövőben játszódtak, csak hol közelebb, hol távolabb a jelenhez. Igen, a címadó novelláról és "folytatásairól" van szó. Tökéletesen értem, miért ezt emelte ki, miért mozgatta meg ennyire a szerzőt, hogy több történetet is írjon róla. Igen, itt jön a de. De nekem mégsem ezek a novellák jelentették a csúcspontot. Az első még tetszett, jó ötlet, majd a folytatás kellemesen borzongató jövőképet adott, de aztán ráuntam. Egyszerűen nem érdekelt annyira ez a téma. Pedig van benne bőven érdekes gondolat, mégsem rezonáltam vele igazán. Sőt, a végére mér untam, mikor újra és újra feljött. Szóval hiába a hangzatos cím, más novellákat, szeretnék kiemelni.

Előbb azonban még néhány fontos általános információ. A szerző stílusa tetszetős, felismerhető, a témák izgalmasak, de ezek a novellák nem könnyed esti mesék. Sőt, általában szomorúak (akad bennük bőven társadalomkritika), nem a legkecsegtetőbb jővőképet festik le, és helyenként véresen erőszakosak is. Ha tehát valaki nem szívleli a nyomasztó dolgokat, ha egy-egy történet lélekben gyomorszájon vágja az embert, akkor óvatosan közelítsen. 

Na, most már lássuk azokat a novellákat, amelyek nekem a legjobban tetszettek. Szubjektív vélemény következik:

Szellemnapok

Az első novella, később olvastam jobbat is, mégis szeretném kiemelni. Egyrészt, mert azonnal beszippantott, és tökéletesen megalapozta az olvasási kedvemet. Másrészt ötvözte a szerző kedvenc témáit, mert egyszerre szólt emlékekről a múltban, távoli jövőről, és a világegyetem tágasságáról. Közben finom kis morzsákat szórt az ázsiai kultúráról. A legjobban mégis az tetszett, hogy jelen, múlt vagy jövő, a kirekesztés és a saját nézetünk másokra erőltetése univerzálisnak tűnik. Szomorú? Igen. Fontos róla beszélni? Sajnos egyre fontosabb. Mégis ez tartozott a "könnyedebb" történetek közé.

Nyugodjék békében

Erős fricska a médiának. Bár itt egy nagyon fejlett technika adta a történet alapját, a jelenség, amit leírt, ma is létezik. Az online fórumok kommentjei, az internetes trollok ma is léteznek, és épp így működnek. Az pedig, hogy a fejlettebb jövőben még nagyobb problémát jelenthet az USA-ban, hogy bárki fegyverhez juthat, egy kis extra fricska volt a szerző részéről hazájának. Olyan sok finom picike részlet van ebben a történetben, ami már sajnos megtörtént eseményekre reflektál, hogy hosszan lehet töprengei rajta. Ütős volt, nagyon tetszett.

Bizánci empátia

Részben folytatta ez előzőleg kiemelt novellának média-kritikáját, ám jóval messzebb is merészkedett nála. Ez volt az egyik legvéresebb, legfelkavaróbb történet. Szintén beintett a hírek közlésének és a kommentelőknek, ám egy jóval globálisabb problémát feszegetve, a menekültek kérdését. Nagyon tetszett, ahogy rámutatott a segélyező szervezetek tökéletlenségére és az emberek empátiájának végességére. Közben pedig úgy lehozott az életről, hogy pár napra le kellett tennem a könyvet pihenni kicsit.

Az üzenet

A kötet utolsó előtti novellája remek keretet adott a könyvnek. Ismét a tágas világűrt mutatta be, és ismét a múlt és a jövő összekapcsolódása által. Kicsit klasszikusabb történet, de az üzenet nagyon is átjött a csattanóval együtt. Kedvelem az ilyen típusú sci-fi felvetéseket.

Számora tehát ez a négy novella volt a legkedvesebb. Ezek maradtak velem a kötet befejezése után is, és adtak további motivációt, hogy valamikor olvassak még a szerző tollából. Illetve volt még két novella, ami hangulatát és témáját tekintve hasonlított egymásra, és szintén teteszett (Emlékek anyámról és Hét születésnap) a teljesség kedvéért. 

A többit is szívesen olvastam, nem volt olyan, amit kifejezetten utáltam volna, inkább csak nem mozgatott meg vagy unatkoztam rajta. Azonban épp erre jó egy novelláskötet, lehet benne szemezgetni.

Azonak ajánlom, akik szívesen olvasnak társadalmi kérdésekről sci-fi köntösben. Viszont vigyázat, a történetek tanulsága szerint, az emberiség rettentően távol áll a tökéletestől, a jelenlegi problémáinkat pedig nem feltétlenül oldaná meg a technikai fejlődés következő néhány mérföldes ugrása. Ha viszont valakinek már elege van jelen valóságunkból, ne ide meneküljön egy kis kikapcsolódásért. Ez nem egy könnyed kötet.

A tél jegyesei

Nagyon régóta érdekelt ez a sorozat, ám kicsit tartottam is tőle. Egyrészt, mert négy kötetre rúg, vagyis meglehetősen terjedelmes. Másrészt, mert ifjúsági, és mostanában nem érzem a hívást a fiatalabb korosztálynak szóló törrténetek iránt. A hűvösebb időjárás azonban meghozta a kedvemet hozzá.

A borító mutatós és 584 oldalával nem egy rövid olvasmány.

Fülszöveg:

"Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…"

A könyv felütése rettentően tetszett. Kellemes hangulat, ötletes világépítés és érdekesnek tűnő karakterek. Konkrétan A vándorló palotára emlékeztetett. Aztán ez az érzés fokozatosan elpárolgott, és a könyv második felére feledésbe is merült. Bizony, az ígéretes kezdés ellenére nagy csalódást okozott nekem ez a történet.

Na, de kezdjük az egyértelmű érdemeivel. Ez a szilánkokra tört világ nagyon ötletes. Tetszettek a különféle képességek, a kissé steampunk beütés, és az elején az udvari intrika is ígéretesnek tűnt. A legnagyobb kedvencem azonban a főhősnő sálja volt. Kár, hogy alig kapott szerepet ebben a részben.

Szóval értem, hogy miért nyert díjat vele a szerző, és miért szeretik viszonylag sokan. Csakhogy nekem olvasás közben egyre több és több problémám lett vele.

Először is a hangvétel változása nem tett jót az olvasási kedvemnek. Ahogy már megjegyeztem, a nyitánya kellemesen varázslatos. Új világ, kalandok és érdekes szereplők egy csipetnyi varázslattal. Kellemes és barátságos közeg, amibe jólesett elmerülni. Aztán a főhős elmegy a Sarkra, és a cselekmény hangulata drasztikusan jeges fordulatot vesz. Persze, mondhatnánk, hogy ez a helyszínnel jár, de nekem túl soknak hatott. A hölgy gardedámmal utazik, hogy a jegyesség alatt semmi se történhessen közte és a vőlegénye között. Még csak kettesben se maradjanak a szobában. Az első útja ebben a világban mégis egy orgiába vezet, majd gyakorlatilag beköltözik egy bordélynak is nevezhető helyre. Na, nem kell aggódni, ez nem egy olyan ifjúsági regény, ahol a főhős aktívan részt is venne bennük, csak megfigyel, ám ez épp elég, hogy a könnyedséget aláássa. Ehhez jönnek az udvari intrikák, a fizikai erőszak és a lelki sértegetések, amelyeket ki kell állnia. Úgyhogy a könnyed, mesés hangulat véget is ért a zord északon, és ez egyáltalán nem az az irány volt, amit vártam.

A másik írói döntés, amivel nem értettem egyet, az a főhős karakterének semmilyensége volt. Ophélie a kötet elején egy határozott jellemnek tűnik, akinek megvan a saját elképzelése és ehhez igyekszik is tartani magát. Nem enged a családi nyomásnak sem viselkedésében, sem öltözködésében. Joggal gondolhatná tehát az olvasó, hogy a cselekmény majd erre fog építeni. Csakhogy, amint a könnyed hangulat odalett, odalett a főhős minden határozottsága is. Csendes szemlélője és tétlen elszenvedője lett az eseményeknek. Konkrétan bármit meg lehetett tenni vele zokszó nélkül. Szóval nem az a talpraesett és okos lány volt, akinek a könyv első felében hittem. Oké, a szerző elejti, hogy ő okos, előbb megfigyel és csak aztán cselekszik, ezért ilyen málészájú, de ez a könyv majdnem 600 oldal. Mégis mennyi időre van még szüksége a hölgynek, hogy kilépjen szobanövény státuszából? Igen, van még három kötet, de nem érdekel, mert nem viselkedhet a főhős mellékszereplőként a saját történetében.

Mivel Ophélie ennyire passzív, az eseményeket csak elszenvedi, ezáltal a cselekmény rettentően elnyújtottnak hat. Mindig jön valami új gond, egy új "jóakaró" mégsem haladunk semerre. Csak sodródunk hosszú, hosszú oldalakon át a főhősssel. Konkrétan untam a könyv nagy részét, és kezdtem nagyon besokallni az udvari szenvedéstől.

Sajnos a hölgy párja, akivel ugye jegyben jár, mert erről az elrendezett házasságról szólna ez a történet, épp olyan sótlan alak, mint a főhősnő. Ám mivel őt viszonylag keveset látjuk, nem annyira zavaró a tétlensége. Ellenben a nem románc, ami köztük alakul már sokkal problémásabb. Egyikük sem akar házasodni, egyikük sem érzelmes alkat, ami egy jó alapot ad rengeteg lehetőségnek. Lehetett volna egy sorsközösségen alapuló szövetség, esetleg barátság kialakulóban közöttük. Sőt, mivel ifjúsági történet, lehetett volna egy kellemesen és lassan bontakozó románc is. Csakhogy a szerző annyira nem tudott mit kezdeni velük, hogy az már fájdalmas. Folyamatosan értelmezhetetlen megjegyzéseket ejtett el róluk. Hol úgy tűnt, hatnak egymásra, hol annyi volt köztük az interakció, mint egy teáskanna és egy cipőkanál között. Egyszerűen nem haladt semerre a kapcsolatuk. Ez pedig szomorú, mert még lassabbá és unalmasabbá tette a cselekményt. Tudom, tudom, ott a folytatás, de cseppet sem érdekel.

Összességében tehát ez egy kreatív világépítésen alapuló történet, ami sajnos az én ízlésemnek csupán az első 30 oldalon felelt meg. Nem tetszett a hangulat, nem tetszettek a szereplők (tisztelet a kivételnek, mert az a sál tényleg zseniális) és nagyon vontatottnak találtam. 

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik bírják az éles hangulatbeli váltásokat, nem zavarja őket, ha passzív a főhős, el tudnak vonatkoztatni a címtől, és nem várnak itt semmiféle jegyességet. Aki viszont hozzám hasonló elvárásokkal kezdene bele, inkább ne tegye.

A történet egyébként négy kötetre rúg, és már midegyik megjelent magyarul. Nekem viszont ennyi bőven elég volt, nem fogom folytatni.