Könyves kívánságlista XVII.

Idén még nem vettem könyvet, pedig kedvem lett volna hozzá, csak aztán erőt vettem magamon és megálljt parancsoltam a vásárlási késztetésnek. Talán okosabb lenne előbb elolvasnom a már megvásárolt köteteket és csak azután szabadulni be a boltokba.

Szóval, bár a magánkönyvtáram nem gyarapodott, a kívánságlistám igen. Tíz könyvet pakoltam fel erre az elméleti polcra. Íme:

Lássuk őket függőlegesen, jobbról balra, mert rebellis kedvemben vagyok.

James Dashner - Tűzpróba

A trilógia első kötetét (Az útvesztő) már olvastam, szépen mutat a polcomon, így kíváncsi vagyok a folytatásra is. Szóval ez a könyv mindenképpen beszerzős, csak alkalmat kell találnom rá.

Alessandro D'Avenia - Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Ez a könyv már többször szembejött velem könyves fórumokon és többnyire jót hallottam felőle. A cím is nagyon tetszetős, így szívesen elolvasnám. Kíváncsivá tett.

Helen Simonson - Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Csupa jót hallottam róla és a borító is igazán mutatós. Romantikus könyv, de cseppet sem szokványos egy kis angolsággal fűszerezve. Mikor feltettem a kívánságlistámra, azt hittem, romantikus hangulatban vagyok, aztán rájöttem, mégsem. Így végül nem csaptam le rá, inkább hagyom ülepedni kicsit.

Meiszner Krisztina - MásValaki problémája

Továbbra is próbálok több magyar szerzőt megismerni és ez a könyv kifejezetten érdekesnek tűnik. Hazai helyszín és egy vámpírkaland érdekes párosítás. Igazán szeretném elolvasni.

Marcus Sakey - Briliánsok

Erre a könyvre egy nyereményjáték miatt figyeltem fel. Izgalmasnak tűnik, így hiába nem a rajongok sci-fi iránt, adnék neki egy esélyt.

Jean M. Auel - A festett barlangok földjén

A Föld gyermekei sorozat utolsó kötete. Bár még nem jelent meg, már most nagyon várom. Egyelőre a negyedik részig (Átkelés a rónaságon) jutottam az olvasásban és napokon belül elkezdem az ötödiket (várólista rovatban még néhány infó róla). Mindenképpen beszerzendő könyv, hogy teljes legyen a sorozat a polcomon. Annyira imádom a borítóit!

Jaume Canré - Én vétkem

A szép borító azonnal megfogott. Aztán átfutottam a fülszöveget és megállapítottam, hogy kifejezetten érdekes története van. Szeretem a több idősíkot átívelő könyveket, ha szépen és okosan vannak felépítve. A visszaemlékezéses jelleg pedig külön ízt ad az olvasásnak. Ha valami komolyabb alkotásra vágyom, biztosan eszembe jut még.

Réti László - A hasonmás

Le vagyok maradva! Csúnya Ulpius-ház, már megint nem szóltál, mikor végre valami értelmeset vittetek a nyomdába! Ez a könyv már 2013-ban megjelent, én mégsem tudtam róla... Pedig a Kaméleon tetszett és már akkor tudtam, hogy szívesen olvasnám tovább Cameron kalandjait. Mégis majdnem két év kellett, hogy eljusson hozzám az üzenet, van folytatás. 

Pedig már kezdtem azt hinni, túljutottam a pornóponyvák elleni rosszullétemen, de most úgy megrugdosnám az összeset. Ha ilyen kritikán aluli fércmunkák reklámja miatt nem hallok rögtön a következő Zafón könyvről, valakit tényleg megszorongatok! 

Elnézést a kifakadásért, de már tényleg betelt nálam a pohár...

Szóval ez a könyv beszerzendő, mert igényes és ez bizony KÖNYV, aminek bármennyire is furcsa, kell hogy legyen cselekménye és nem, az ágyjelenet NEM cselekmény.

"Úgy tervezem a könyvtáramat,
mint néhány nő az álomesküvőjét" 

Asa Larsson és Ingela Korsell - A varázsbolt

Ifjúsági regény, amire egy másik nyereményjáték hívta fel a figyelmemet. Szeretem a gyerekkönyveket, kikapcsolnak. Jót tenne most ez a könyv a lelki világomnak.

Eowyn Ivey - A hóleány

Ez a könyv visszatérő vendége a kívánságlistámnak. Egyszer már szerepelt a rovatban, aztán lekerült róla. Most pedig szépen visszatettem, mert még mindig piszkálja a kíváncsiságomat. Újra el fogok meditálni rajta.

Nos, jelenleg ezek a könyvek csábítanak könyvesboltok felé, aztán majd idővel eldől, melyik hívó szavának engedek. Rá- és lebeszélni természetesen még mindig ér.

Kingsman - A titkos szolgálat

Ma moziban jártam és úgy érzem, meg kell osztanom a világgal.

Applequeen barátommal szokásos találkozót szerveztünk, vagyis mivel délben végeztem a munkával, ebéd, mozi aztán levezetésnek egy jó kávé volt terítéken. Nem beszéltük meg előre, mit fogunk nézni, gondoltam, majd ebéd közben eldöntjük, Applequeen azonban előbbre járt a szervezésben. Mikor találkoztam vele és a fiújával (mozi erejéig csatlakozott hozzánk), kész tények elé lettem állítva, vagyis közölték, a Kingsmanre foglaltak jegyet. Természetesen a vétó jogát megkaptam, de Applequeen lelkesedése és egy kis hang a fejemben, ami azt suttogta, én erről a filmről már hallottam valamit, meggyőzött. Szóval rábólintottak a jól öltözött titkos ügynökökre. 

Ismertető:

"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Nem ígér sokat, ugye? Hát, nekem se tűnt volna csábítónak (Nem kedvelem a James Bond filmeket), ha rá nem jöttem volna - miközben kissé megkésve keresgéltük helyünket a már sötét moziteremben az előzetesek alatt -, hogy erről a filmről a Hollywood Hírügynökségtől értesültem. Gergő nagyon dicsérte és mivel többnyire egyet szoktam érteni a véleményével, kémtéma ide vagy oda, érdekelni kezdett a dolog. 

Nos, nem csalódtam.

A történet szokásosan indul és kezdetben nem is értettem, mire fel a 16-os karika, hiszen tipikus tinifilmnek tűnt egy kis bunyóval. Aztán felvillantott egy kis keménységet, amitől elkezdtem bólogatni, hogy na, mégis van értelme a korhatárnak, majd az őrült katarzisban levontam a végkövetkeztetést: ez bizony nem tinifilm. Én nem tudom megmondani, kémfilm, akciófilm, vígjáték vagy egy betépett James Bond rajongó víziója, de nagyon össze van rakva és ha szabad Gergőt idéznem: halál laza!

Komolyan nem rajongok a csihi-puhi filmekért, ezért még nagyobb volt a sakálvigyorom, mikor a film harcjeleneteit néztem. A templomi jelentnél nem tudtam eldönteni, tapsoljak, nevessek, vagy szörnyülködjek. (Applequeen szerint zombiapokalipszist idézett a jelent.) Sőt, nagyjából végig e között a három lehetőség között ingadoztam és általában a másodiknál határoztam el magam. (Csak mert csúnyán néztek volna rám az emberek, ha megtapsolok egy tömegmészárlást...) 

Pedig de megtapsoltam volna! Tapsot a humorának, ami kissé angol, kissé fekete és morbid, mégis többet nevettem rajta, mint a vígjátékok többségén. Tapsot a színészeknek! Colin Firth mindig karót nyelt és fapofával adja elő magát, de itt annyira jól állt neki, hogy félelem. Tapsot a zenének és a látványnak! A V, mint vérbosszú (Ami amúgy zseniális film, csak ajánlani tudom!) óta nem láttam ennyire össze nem illő párosítását a zenének és a robbantások látványának. És végül tapsot az öniróniának! Ez a film ugyanis képes volt viccet csinálni az alapanyagából és kifigurázni saját magát. (Igaz, néha mart az önirónia, mint a sósav, például a hercegnő "megmentésénél"...)

a film legjobb párosa

Persze, hiába részemről a tapsorkán, nem hibátlan film. Azt sem mondanám, hogy mindenkinek tetszeni fog, mert Applequeen és a fiúja is megjegyezte, hogy nagyon beteg volt és legközelebb én válasszak filmet, mégis remek alkotásnak tartom. Teljesen beszippantott a történetbe és végig kiválóan szórakoztam. Sőt, utána nehéz volt kizökkenni belőle, és amint elhagytuk a mozit, vártam, hogy előugorjon egy öltönyös titkos ügynök a bokorból és elverjen pár rossz arcú tagot az esernyőjével...

Összességében tehát nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, kár lett volna kihagyni. Nekem bizony minden elvetemültsége ellenére (vagy épp azért) nagyon tetszett.

Ajánlom mindazoknak, akiket a fenti sorokkal sikerült meggyőznöm és az összes hölgynek, aki olvad Mr. Darcy-ért. Garantáltan élvezni fogják, hogy hűvös lovagjuk lazán péppé ver egy kisebb városnyi népet. (Vagy nem, de azt a jelenetet akkor is látni kell...)

Zárszónak megjegyzem, hogy Colin Firth templomos monológját memorizáltam és amint agresszívan előítéletes emberekbe botlom, alkalmazom is. (Aki kíváncsi erre az ominózus mondatra, nézze meg a filmet!) Aztán majd reménykedem, hogy utána nem tör ki a zombiapokalipszis....

A kávék költője

Kávészeretőnek vallom magam, még akkor is, ha az erős fekete kávét nem tudom meginni. Imádom az illatát és a különleges ízesítéseket mindig nagy lelkesedéssel próbálom ki. Mi sem bizonyítja jobban vonzalmamat a koffeines csodák iránt, mint a tény, hogy telefonomban a macskámról készült képek mellett az elfogyasztott kávékülönlegességekről tobzódnak a fényképek. Irodalom iránti szeretetemet pedig gondolom, nem kell bizonyítanom.

Szóval megláttam ezt a könyvet és rögtön tudtam, olvasnom kell, mert nekem szól. 

Cseppet sem csalódtam.

A borító igazán csinos, bár a zöld növényt lehagyhatták volna. 552 oldalával nem egyestés olvasmány.

Fülszöveg:

"London, 1896. Robert Wallis pénztelen és gondtalan világfi. Amikor egyéb bevételi lehetőség híján Samuel Pinker londoni kávénagykereskedő szolgálatába áll, nem sejti, hogy élete egyszer és mindenkorra megváltozik. A költői babérokról csak álmodó, de a szavakkal jól bánó fiatalembertől azt várják, hogy Pinker lányával, a szenvedélyes Emilyvel együttműködve fogalmazza meg és kategorizálja a különböző kávék ízeit. Ez a váratlan feladat átfogó érzéki, érzelmi és – az események alakulása folytán – tényleges utazásra indítja hősünket, melynek során a kávék költője a kávé különböző ízei mellett mindenekelőtt önmagát fedezi fel."

Ez a könyv pont olyan, mint egy kávészertartás.

A szertartás három csésze kávéból áll: abol, tona és baraka, amelyeket egymás után kell elfogyasztani és így ez a három együtt az abesszíniaiak hite szerint bizonyos lelki átalakulást idéz elő.

Ebben a kötetben megvan mind a három csésze azok üzenetével együtt, így lényegében három nagyobb egységre lehet osztani a történetet.

Abol - az élvezetek miatt

A könyv eleje rendkívül szórakoztató. Robert egy kissé hedonista, nemtörődöm, szarkasztikus alak, akit minden hibája ellenére könnyű megkedvelni. Jókat nevettem a megjegyzésein, a kínos helyzeteken, amikbe keverte saját magát és kíváncsian figyeltem, hogyan lesz ebből a fiatal és lezser személyiségből a megfontoltabb elbeszélő.

A történet narrátora ugyanis maga Robert, csak az évekkel későbbi, idősebb kiadása, aki szerencsére szarkazmusát önmagával szemben is megtartotta. Bár általában nem szeretem, ha az elbeszélő kiszól az olvasókhoz, itt kifejezetten passzoltak az ilyen megjegyzések.

A kávé iránti szenvedély hamar megmutatkozik. Ahogy a szereplők végigkóstolják a világ kávéfajtáit, az olvasó szájában összefut a nyál. Szinte sugárzik a sorokból a kávé pezsdítő illata, így azonnali vágyat kelt egy csésze gőzölgő fekete iránt. 

Az élvezet tehát kétségkívül megvan a könyvben, ami néhol erotikus vizekre is evez. Robert ugyanis nem csupán a kávékhoz, hanem a nőkhöz való szenvedélyét is leplezetlenül meséli el. Szókimondó, kissé pimasz és erotikus a szó valódi értelmében. 

Anthony Capella remekül bánik a szavakkal és az érzékek lefestésével. Érezhető, hogy férfi vetette papírra a sorokat, ami jellegzetes hangulatot ad az egésznek. Egy férfi és egy női író egészen máshogy nyúl az érzéki tartalmakhoz és én jobban szeretem az előbbit, mint az utóbbit. (Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egy férfi jobban meg tud írni egy ágyjelenetet, hanem hogy az eddigi olvasmányaim alapján azt kell mondanom, a férfiak általi megfogalmazás jobban elnyerte a tetszésemet. Szubjektív vélemény ez, semmi több.)

Tona - elmélkedésre ösztönöz

Habár a könyv egészét körbelengi a 19-20. század fordulójának hangulata, a második felétől erősödik fel ez a vonal és ad egyre több gondolkodni valót az olvasóknak.

Egyrészt még mindig ott a kávé témája, ami a kezdeti kóstolgatás után átvált a beszerzés és termesztés részleteibe. A könyv lapjain kibontakozik a kávékereskedelem, sőt a világkereskedelem, ami egyfelől érdekes, másfelől pedig rettentően bonyolult. Sosem törtem közgazdasági babérokra, így tudott újat mondani nekem a könyv és persze Mr. Pinker. Sőt, megkockáztatom, hogy remekül rávilágított, hogyan működik a világpiac és a tőzsde. 

Másrészt ott a viktoriánus korszellem és nők küzdelme a szavazati jogért. Itt is látszott a gondos kutatómunka, mivel teljes képet adott a kérdésről pro és kontra, így úgy tudott állást foglalni a nők mellett, hogy nem vádolhatja senki részlehajlással. Feminista nézeteim miatt ez a vonal volt számomra a legérdekesebb.

Harmadrészt ott a gyarmatosítás. Az író itt sem szépített és még a gyarmatosítottaknak is adott lehetőséget a megszólalásra, amivel ez a kérdés is kerekké vált. 

Negyedrészt ott a szerelem minden romantikus és testi megnyilvánulásával egyetemben, amin lehet bizony elmélkedni, megítélni Robert vonzalmait, mégsem érzem ezt szükségesnek. A szív dolgait inkább érezni kell, mint magyarázni, amit jól mutatott, hogy még a kávék költőjét is cserbenhagyták a szavak, ha szerelemről volt szó.

A könyvnek ez az egysége, amit teljesen áthat a századfordulós korszellem, a legkalandosabb. Ebben van a legtöbb csavar és izgalom és a legtöbb felvetett gondolat, amelyen az olvasó elrágódhat.

Baraka - áldást hoz

Nehéz lenne meghatározni, hol ér véget az elmélkedés és hol kezdődik az áldás. Talán ott, ahol Roberttel együtt az olvasó rájön, az élet mégsem csupa élvezet és elfogadja, hogy a rossz döntéseknek következményei vannak és az időt nem lehet visszaforgatni.

Amilyen vidáman indult a történet olyan szomorú fordulatokat vett. Robert felnőtt, tapasztalt ember lett és a szertartás végére rájött, mi az igazán fontos számára. Épp ezért, bár a kötet vége meglehetősen lehangoló, mégis ott az áldás. A remény, hogy az erőfeszítéseket siker is koronázhatja, így a könyvet nyugodt szívvel, áldással és elfogadással csukhatja be az olvasó. (Halkan megjegyzem, hogy Robert magánéletének zárszava cseppet sem lepett meg, ám ez nem is baj.)

Az utolsó csésze után pedig megtörtént a lelki átalakulás, hiszen a főhős teljesen megváltozott és ez a változás hat az olvasóra is. A szertartás tehát élvezetessége mellett eredményesnek is bizonyult.

Összefoglalva ez egy nagyon összetett történet remekül felépítve. Megvan benne minden, ami egy élvezetes, mégis elgondolkodtató és valóságosnak ható történethez kell.

Nekem nagyon tetszett és nem csupán a kávék iránti vonzalmam miatt, hanem mert hamar megkedveltem a szereplőket és nagyon hitelesnek találtam a korképet. Anthony Capella remek munkát végzett, szívesen olvasnék még a tollából.

Ajánlom mindazoknak, akik századfordulós utazást tennének a kávészemek után és kedvelik a szarkasztikus és kissé csapodár főhősöket. Kávérajongóknak pedig kötelező. Ők már a fejezetek lején olvasható kávékóstolási és termesztési idézetektől lázba fognak jönni egy forró fekete iránt.

Zankyou no Terror

2014-es önálló alkotás ez az anime, vagyis kivételesen nem manga alapján készült.

Mindössze 11 részes, kerek egész, lezárt történet, mégis többre becsülöm, mint sok más több száz részre nyújtott sorozatot.

Műfaját tekintve dráma krimivel ízesítve. Szóval, aki romantikát vagy látványos harcot keres, ne ebben az animében tegye. Ez ugyanis egyértelműen inkább elgondolkodtató fajta és nem egy könnyed kis semmiség.

Terror in Resonance és Terror in Tokyo néven is fut és talán az utóbbi illik hozzá a leginkább.

Ismertető:

Két, önmagukat Sphinx-nek nevező, tinédzser terrorista tűnik fel Tokióban. Akcióikat mindig előre bejelentik találós játékra invitálva a rendőrséget. A tét nem kisebb, mint a következő bomba hatástalanítása. Lisa Mishima, egy magányos és szomorú fiatal lány az egyetlen, aki tudja, ki a két terrorista, mivel az egyik akciójuk során megmentik az életét azzal a feltétellel, hogy a cinkosuk lesz.

Előre szólnom kell, hogy nem hagyományos terroristákról van szó. Nine és Twelve se nem fanatikusak, se nem őrültek, sőt kifejezetten okosak (jóval okosabbak az átlagnál) és egy konkrét célért küzdenek bombáikkal. No, de hogy mi is ez a cél, annak járjon mindenki maga utána.

A cselekményt tehát a logika mozgatja, minden részben új feladványt kell megoldani, miközben fokozatosan kibontakoznak a karakterek. A nyomozás mellett - ami egyébként meglehetősen izgalmas és fordulatos - a dráma kap nagy hangsúlyt.

Nincsenek benne nagy monológok, a fiúk múltja foszlányokból épül fel epizódról epizódra, mégis remekül meg lehet ismerni a szereplőket, motivációikat, érzéseiket. Ebből a szempontból zseniális alkotásról van szó.

Nine, Lisa és Twelve

A történetnek igazán erőteljes hangulata van, amit egy borongós, esős naphoz tudnék hasonlítani, bár a cselekmény nyáron játszódik.

Twelve és Nine szinte egymás ellentétei. Míg az előbbi vidám és csupa melegség, addig az utóbbi komor és teljesen hűvös figura. Együtt mégis remek csapatot alkotnak, még akkor is, ha kő, papír, olló játékkal döntik el, ki vigye ki a következő bombát.

Nagyjából ennyiben és Twelve játékos természetében ki is merül a humorfaktor és marad a rideg racionalitás és a melankólia. 

Könnyű megkedvelni a szereplőket, a terrorista srácokat és az utánuk nyomozó rendőrt is. Azonban akadnak negatív szereplők is bőven, akik a háttérben húzzák meg magukat és csak a fináléra merészkednek elő.

Lisa már jóval megosztóbb személyiség. Ahogy utánaolvastam, rengetegen bírálták, én mégis az első képkocka óta szeretem a karakterét. Ő egyszerűen valóságos. Tudja jól magáról, hogy nem veheti fel a versenyt másokkal, hiába küzd és ez a frusztráció az, ami mégis mozgásba hozza. Nagyon tetszett, hogy esendő volt, sokat sírt és mégis erősnek tűnt. Emberi és pont ezért volt szükség rá ebben a sorozatban.

A másik megosztó karakter Five. Őt is többen bírálták, hogy túlságosan agresszív volt a viselkedése, ami az inkább logikára mint akcióra épülő történetben elég erőteljes kontrasztot adott, mégsem hiszem, hogy baj lenne vele. Hiába szerepel csupán az epizódok felében, remekül ki lehet ismerni és ha valaki megismeri, rájön, miért olyan, amilyen.

Az események pörögnek és megmozgatják az agyat, míg a háttérben húzódó titkok, nos, kevésbé. Már a történet legelején tudtam, mi motiválja a srácokat és épp elégszer láttam már hasonlót más történetekben, hogy ne is lepjen meg. Mégis az egész tálalása nagyon gusztusos. Szép és kimért.

A grafika rendben volt, míg a zene zseniális. Yoko Kanno művésznőnek jár a taps. Ezek a lassú, finom és különleges dallamok remekül illettek a történethez. Nem lehet nem szeretni őket.

Összességében tehát egy hangulatos és elgondolkodtató anime. Nekem nagyon tetszett és még sokáig a fejemben fog járni.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a logikára épülő történeteket és nem zavarja őket, ha a dráma mellőz minden romantikát.

Zene kedvcsinálónak: VON

A démon jele

Könyvtárban járva többször szemeztem ezzel a könyvvel, aztán mindig lebeszéltem magamat. A borító nem vonzott igazán, bár kifejezetten szép zöld színe van, és tekintve, hogy egy olyan sorozat első kötete, aminek magyarul nem fog megjelenni a folytatása, jelentősen megcsappant a lelkesedésem. Ráadásul már vagy két tucat hasonló könyvhöz volt szerencsém, így lerágott csontnak is tűnt. Valahogy mégis mindig a kezembe került, így meguntam önmagam győzködését és adtam neki egy esélyt. Kellemesen csalódtam és cseppet sem bántam meg.

A borító tipikus, de egyszerű és tényleg szép ez a zöld, így nincs vele bajom. Vastagságra is kényelmes 352 lapjával.

Fülszöveg:

"Amikor a fiatal rendőrnőt, Kara Gilliant ötévnyi utcai járőrözés után előléptetik nyomozóvá, azonnal egy brutális gyilkosság közepébe csöppen. Az áldozat holttestére a helyi víztisztítótelepen találnak rá, testén a kegyetlen kínzásokra utaló ezernyi seb között rábukkannak egy művészi tökéletességgel kidolgozott és hátborzongatóan ismerős jelre. A louisianai Beaulacban azt hitték, három éve véget ért a rettegett sorozatgyilkos vérengzése, most azonban minden jel arra utal, hogy a Jelfaragó visszatért.
Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy átlagos gyilkosság, hanem egy természetfeletti erővel rendelkező démon borzalmas bűntette. Mivel Kara misztikus képességekkel rendelkezik – másik látása révén képes megidézni a démonokat –, különös összefüggésekre bukkan, és nemcsak arra jön rá, mire készül a gyilkos, de arra is, hogy mikorra tervezi mindent elsöprő gaztettének végrehajtását. Mire eljön a telihold napja, már csak a gyilkos személye kérdéses.
Kara az életét kockáztatva szembenéz a gonosszal, miközben egy természetfeletti szépségű Démon Lord kísért az álmaiban, nappal pedig egy jóképű, de gyanakvó FBI-ügynök követi minden lépését."

Úgy tűnik, nem tudom megunni ezt a műfajt. Nyomozós fantasy erős női karakterrel a főszerepben jöhet bármilyen mennyiségben. Talán mert Anita Blake köteteken szocializálódtam és azóta is több hasonló és remek sorozathoz volt szerencsém (Tündérkrónikák Karen Marie Moning tollából vagy Cat és Bones sorozat Jeanine Frost tálalásában). Szeretem és kész.

Mikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, rögtön belemerültem a misztikus nyomozás izgalmas légkörébe. Ismét rájöttem, miért is szeretem az ilyen könyveket és ez az érzés végig megmaradt annak ellenére, hogy a könyv első harmadán felvillantotta azt is, miért mondtam le róluk.
Kara szokványos főhősnő, elég határozott és elhivatott, van esze és humora is. Kedveltem, bár néha nem látta a fától az erdőt és az én ízlésemnek lehetett volna csípősebb a nyelve.
A nyomozás is a szokványos mederben zajlott rendőrségi körökkel, férfi-női munkakapcsolattal és persze a saját szakállra folytatott szimatolással. Az írónő próbálta megvezetni nem csupán a szereplőket, hanem az olvasót is. Itt-ott sikerült is elbizonytalanítania, vagy másra terelnie a gyanúmat, összességében azonban nem tudott igazán meglepni. Ettől függetlenül remekül voltak felépítve a szálak, a végére minden összeállt és értelmet nyert, így gyilkos kiléte ide vagy oda, izgalmas volt.
No, de nem szokványos krimiről van szó, hiszen a főhősnő idéző, démonokkal cseverészik és a gyilkos is belenyúlt könyékig a misztikumba.
Tetszett ez a démonvilág. Szeretem, ha a misztikum pontosan körül van határolva és itt bizony akad bőven szabály, nem lehet ukmukfuk démont szólítani. Az is tetszett, ahogy a démonokat kezelte és most nem csak a sokféleségükre gondolok, hanem Rhyzkahl személyiségére is. A külsőségek ellenére ő bizony ízig-vérig démon, nem kapott plusz emberi tulajdonságokat, így végig hiteles maradt. Kedveltem, bár a csábítási akciójával bosszantott cseppet. Azért hagytam ugyanis fel az ilyen jellegű könyvekkel, mert elsodródtak erotikus vizekre. A Démon Lord jött, a főhősnő pedig olvadt, míg én a szememet forgattam. Viszont, ez a kis etyepetye illett a történetbe és legnagyobb örömömre, az írónő nem esett túlzásokba.
Ennyiben azonban nem merült ki a romantikus szál, hiszen ott a jóképű FBI ügynök is, aki szintén szimpatikus karakter. Plusz piros pontot érdemel a távolságtartó viselkedése miatt. Bőven elég volt a démoni tesztoszteron, nem illett volna mellé még egy nagy adag emberi macsóság is, így kifejezetten üdítőnek találtam Ryan vonzalmának fokozatos mélyülését.
A finálé, ahogy már említettem, helyére teszi a szálakat és kifejezetten izgalmasra sikerült, bár nagy meglepetést itt sem okozott. A nyelvezete lehetne stílusosabb, összességében mégis azt kell mondanom, kellemes olvasmány. Izgalmas, kalandos és szórakoztató, így cseppet sem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki kedveli a misztikus nyomozásokat és a vagány főhősnőket.

Kiegészítés:
Mint a bejegyzés elején említettem, ez a kötet egy sorozat része, magyarul azonban nincs folytatása. Kelly Kiadó megkezdett és félbehagyott sorozatainak sorsára jutott, amit bánok. Az írónő ugyanis hat kötetig folytatta Kara démoni kalandjait és szívesen adtam volna a további részeknek is egy esélyt.

Vér és csillagfény napjai

Egy igazán különleges fantasy trilógia második kötete. Az első rész, Füst és csont leánya nagyon tetszett, így alig vártam, hogy a folytatás is a kezembe kerüljön. 

A borító ezúttal nem egyezik az eredetivel, de a koncepciót átvették, így a magyar változat is fekete-piros lett egy női arccal és nekem valahogy a hazai jobban is tetszik. Kicsit lágyabb, kicsit csalogatóbb. Persze, aki nem ismeri a történetet, valószínűleg nem esik hasra tőle.

376 oldalával kellemes vastagságú, de cseppet sajnálom, hogy puha kötést kapott. Semmi bajom a puhatáblás könyvekkel, sőt néha jobban is szeretem őket, de mivel az első rész kemény kötést kapott, úgy lett volna az igazi, ha a folytatás is tartja ezt a hagyományt.

Fülszöveg:

"A kék hajú Karou végre megkapta a választ kérdéseire. Már tudja, ki is ő, mi is ő valójában. Ezzel a tudással együtt azonban fény derül egy másik titokra is. Egy titokra, amelyet szeretne meg nem történtté tenni: az ellenséget szerette, aki elárulta – és a világ szenvedett miatta. A világsikerű Füst és csont leánya folytatásában Karounak döntenie kell, milyen áldozatot képes hozni népe megmentéséért. Karou és Akiva a háborúban ismét ellenséges oldalon áll. Szépséggel, szomorúsággal és titkokkal teli történetük újra az emberi világban ér össze.
A lány mint új feltámasztó szörnyű hadsereget teremt, Akiva közben az angyalok gonoszsága ellen harcol.
Születhet vajon új remény az elveszett álmokból?"

Ez a történet, ez a világ még mindig nagyon egyedi, rendívül izgalmas és mágikusan hangulatos.

Oké, talán cseppet elfogult vagyok, de egyszerűen faltam a sorokat és mikor épp nem bújhattam a könyvet, akkor is ott motoszkált a fejemben. Szóval teljesen lekötött.

A cselekmény ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, és bár megfontolt tempóban indul, egyre nagyobb fordulatszámot vesz és a végére teljesen felpörög. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen a háború és lázadás mindig kalandos, de ugyanakkor véres és szomorú is. Mivel nem szeretnék elárulni egyetlen picike fordulatot sem, inkább a hangulatáról írok.

Laini Taylor még mindig megtalálja a szavakat, hogy különleges atmoszférát teremtsen. A rövid fejezetek, az éles váltások, a velős sorok és az elejtett szép vagy épp humoros gondolatok különleges bájt adnak a könyvnek. Bár a helyszín ezúttal nem Prágára koncentrálódik, mégis hozza azt a titokzatos és egzotikus légkört, amit megszoktak az olvasók.

Az első részben megismert szereplők mellett több új karakter is feltűnik, akik vagy csak színesítik az eseményeket és jobban bemutatják ezt a háborús világot, vagy fontosabb feladatokat is kapnak, mint például Ziri, akit könnyű megkedvelni.

Nagyon tetszett, hogy még mindig nem lett fekete és fehér a küzdelem, mivel egyik oldal sem dicsekedhet makulátlan hírnévvel. Ahogy az angyalok között vannak velejéig gonosz szereplők, úgy a kimérák között is és ettől válik a harc reálissá és persze még értelmetlenebbé. A pacifista üzenet ugyanis továbbra is jelen van.

"Az irgalom irgalmat szül, a vérontás vérontást. Nem várhatjuk el, hogy a világ különb legyen, mint amilyenné tesszük."

Ez a rész kissé komorabb lett, mint az előző, ám ez így van rendjén. A veszteség elkerülhetetlen, így valahol értettem Karou megtörtségét, ettől azonban nem lett a szívem csücske. Sőt, kifejezetten elborzasztott mennyire nem figyelt rá, mi is folyik körülötte. A két fél kölcsönös mészárlási akció csak fokozták az említett békepárti üzenetet.

Ezért érthetően akad benne dráma, ugyanakkor humor is. Ezt a kis pozitív fűszert pedig Zuzana és Mik párosa szolgáltatja. Őket egyszerűen nem lehet nem kedvelni, nem lehet nem mosolyogni a megjegyzéseiken és nem lehet nem irigyelni Karout amiért ilyen remek barátai vannak.

Sajnos ebben a részben a barátain kívül Karounak nem sok jó tulajdonsága van. Ahogy már említettem, megértem, hogy összetört és kicsit tartottam tőle, hogy az emlékek visszaszerzésével majd megtörik a személyisége, de nem így lett. Egyszerűen csak megkeseredett, a gyász elvette az eszét és rendkívül gyerekes módon viselkedett miközben homokba dugta kék hajú fejét. Idegesített.

Akiva ellenben a személyiségfejlődés mintapéldánya. Imádom a srácot! Végre egy erős férfifőhős, aki képes a saját kezébe venni a dolgokat és túllépni a tényen, hogy már megint kitépték és földbe taposták a szívét. Sokkal többet szenvedett, mint Karou, mégsem lett se őrjöngő sorozatgyilkos (legalábbis nem sokáig), se önmarcangoló szerencsétlenség. Történjen bármi, ő talpra áll és küzd, mert elvei vannak, gerince van és érző szíve, amit nem csupán a szerelem dobogtat meg. Ráadásul ebben a könyvben a legokosabb gondolatokat ő mondja ki.

"Amíg élsz, mindig van rá remény, hogy a dolgok jobbra forduljanak."

Nagyon tetszett, hogy az írónő jobban bemutatta Eretz világát (könyv elején térkép is van róla), így az olvasónak szélesedett kicsit a kimérákról alkotott képe és jobban átlátta az angyalok hierarchiáját. A szeráfok hatalmi játszmáiért pedig külön piros pontot érdemel.

Összességében tehát egy különleges történet továbbra is különleges és izgalmas folytatása. Nem csalódtam, még mindig nagyon tetszik ez a fantasy világ.

Meleg szível ajánlom mindenkinek, akinek az első kötet tetszett. Akinek pedig még nem volt szerencséje ehhez a trilógiához, ám szívesen olvasna angyalokról és szörnyekről, vágjon bele bátran, megéri megismerkedni vele.

a történet konfliktushelyzete

Kiegészítés:

A befejező kötet, Dreams of Gods and Monsters rendkívül izgalmasnak ígérkezik, ezért nagyon remélem, hogy a Kossuth Kiadó még ha hosszú ideig is kell rá várni, de megjelenteti magyarul. Kár lenne ezt a remek sorozatot félbehagyni és kifúrná a rajongók oldalát a kíváncsiság. 

Pontos megjelenési információk tehát még nincsenek, de bizakodó vagyok.

Laini Taylor írt egy kiegészítő novellát Night of Cake and Puppets címmel, ami a második és harmadik kötet között helyezkedik el és Zuzana és Mik románcáról szól. Szívesen elolvasnám ezt is, de nem sok esélyt látok magyar megjelenésére.