The Mortal Instruments képeslapok

Böngészgettem és igazi kincsre akadtam.
Cassandra Clare valóban elkényezteti a rajongóit. Mindig kitalál valamit, amivel csak tovább növeli olvasói lelkesedését. Ezzel én is így vagyok, most viszont egy régebbi gyöngyszemre bukkantam.
Már korábban is találkoztam vele, amikor felkerült az írónő blogjára, csak akkor még nem olvastam az Üvegvárost és mindig nagy ívben kerülöm a spoiler-veszélyforrásokat. Ezt speciel feleslegesen kerülgettem, így most felbuzdulva korábbi fordításaimon, magyar nyelvűvé varázsoltam.
Tehát alább olvasható a sorozat szórakoztató kiegészítése, egy rövid történet képeslapok hátuljára írva. Időrendben az Üvegváros és a City of Fallen Angels között helyezkedik el. Alec és Magnus nyaralásuk alatt képeslapokon tartja a kapcsolatot a többiekkel. Hihetetlen, hogy az írónőnek még a képeslapok megszerkesztéséhez is volt türelme, bélyeggel és címzéssel együtt. Én is elbíbelődtem vele, míg az eredetihez leginkább hű formába hoztam őket.
Még egy gyors megjegyzés: mivel a betűtípus nem mindig ismerte fel az ő és az ű betűt, röviddel írtam őket, szóval ez nem helyesírási szarvashiba, hanem szándékos erőszak a magyar nyelven a szép külalak kedvéért.
Jó szórakozást!





Egy picike megjegyzés a fenti képeslaphoz. Az eredeti szövegben "Et tu, Brutus." szerepelt. Ez így nyelvtanilag hibás, mivel felszólítómódban a nevek végződése is megváltozik, tehát helyesen: Et tu, Brute. Amúgy a jelentése: "Te is, Brutus.", ami az "Et tu, mi fili, Brute?" (Te is, fiam, Brutus?) közismert mondás rövidített alakja.
Mindig élvezem, ha a sorozat köteteiben latin szavakra, esetleg mondatokra bukkanok. ^^





Az eredeti képeslapok megtalálhatók itt:
http://cassandraclare.livejournal.com/54298.html#cutid1
Köszönet érte Cassandra Clare-nek! Sok puszi, a csodálatos munkájáért.
Még egyszer szeretném leszögezni, hogy a fordításaim csupán saját magam szórakoztatására, angol nyelv gyakorlása céljából és megrögzött TMI fanatikusságom miatt készültek. Ennyi és semmi több.

Mert keserű (Jace szemszöge Hamuváros 8. fejezet)

Ismét egy Jace's PoV fordítás.
Gondoltam, ha már az Üvegvárosban játszódó jelenethez volt türelmem, ehhez is lesz. Fura, de azt cseppet könnyebbnek éreztem.
Ez a rész, ami a Hamuváros 8. fejezetének kiegészítése, még régebben került fel Cassandra Clare honlapjára, úgyhogy nem olyan friss dolog, de azért talán élvezetes lesz másoknak is. Én élveztem a fordítást és szeretném leszögezni, hogy ez csupán rajongói túlbuzgóságom bizonyítéka, semmi több.

„De szeretem
Mert keserű,
És mert ez az én szívem.” – Stephen Crane

„Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban,” jelentette ki Jace, „és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.”

A Királynő mosolygott gyönyörű, szörnyű mosollyal. Csinos nő volt, megvolt benne az a kegyetlen szeretetreméltóság, amivel a tündérek rendelkeztek. Ez sokkal inkább egy kemény kristály kedvessége volt, mint az emberi szépségé. A Királynő kortalannak látszott, lehetett volna tizenhat vagy negyvenöt. Jace feltételezte, hogy voltak, akik vonzónak találták – emberek haltak meg a Királynő szerelméért – de Jace mellkasában hideg érzést keltett, mintha a jeges víz túl gyorsan nyelné el. „Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?”

Clary válaszolt zavartan: „Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát?”

Ahogy a Királynő és az Udvar felkacagott, a jeges érzés Jace mellkasában fokozódott. Clary nem értette a tündéreket, a fiú igen. Próbálta elmagyarázni, de nem volt magyarázat, nem igazán. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt Jace-től, azt követelhette volna mindenféle előadás és badarság nélkül. Amit akart, az az volt, hogy lássa őket megsebezve és vergődve, mint a pillangókat. Volt benne valami halhatatlan, Jace gyakran gondolta: eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet. Az éles, ellenőrizetlen, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündéreknek, mint vámpírnak a friss vér. Valami élő. Valami, ami nekik nincs.

„Minden bájod ellenére,” mondta a Királynő Jace-re villantva tekintetét – zöld szemei voltak, mint Clarynek, de egyáltalán nem ugyanolyanok – „a csókod nem szabadítaná ki a lányt.”

„Megcsókolhatom Meliornt,” javasolta Isabelle vállat vonva.

A Királynő lassan megrázta a fejét. „Az sem. Sőt, senkit sem érdemes megcsókolni az Udvarból.”

Isabelle felemelte a kezét; Jace meg akarta kérdezni tőle, mégis mit várt – megcsókolni Meliornt egyáltalán nem hozná zavarba, tehát nyilvánvalóan a Királynőt sem érdekli. Szép volt tőle, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellene tudnia. Volt már dolga korábban is tündérekkel.

Talán nem csak a Tündér Nép gondolkodásának módját kell ismerni, tűnődött Jace. Talán tudni kell, hogyan gondolkodnak az emberek, akik a kegyetlenség kedvéért élvezik a kegyetlenséget. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Hátradobta sötét haját és összevonta szemöldökét. „Senkit sem csókolok meg közületek,” jelentette ki határozottan. „Csak, hogy tudjátok.”

„Ez aligha tűnik szükségesnek,” mondta Simon előrelépve. „Ha csak egy csókról van szó…”

Claryhez lépett, aki mozdulatlanná dermedve ált. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált, ökölbe szorította kezeit oldala mellett, ahogy Simon gyengéden megérintette Clary karját és lenézett az arcára. A lány Simon mellkasán pihentette kezeit, mintha már milliószor megtette volna korábban. Talán tényleg megtette. Jace tudta, hogy Simon szereti a lányt, tudta mióta együtt látta őket abban a hülye kávézóban. A másik srác gyakorlatilag fuldoklott, hogy kimondja „Szeretlek.”, amíg Clary körbenézett a teremben élénk nyugtalansággal. Zöld szemei mindent bejártak. Nem érdekled, mondén, gondolta Jace elégedetten. Francba. Mitől volt más ez a lány, akit alig ismert?

Úgy tűnt, mintha egy élet telt volna el azóta. Már nem valami lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami jobban számított minden másnál, és látni Simon kezét a lányén, ott ahol ő akarta, egyszerre tette beteggé, gyengévé és gyilkosan dühössé. A készetetés, hogy közbelépjen és szétválassza őket olyan erős volt, hogy alig bírt lélegezni.

Clary hátrapillantott rá, vörös haja lecsúszott a vállán. Érdeklődőnek tűnt, ami elég rossz volt. Jace nem bírta a gondolatát, hogy a lány talán sajnálatot érez iránta. Gyorsan elfordult és elkapta a Tündérkirálynő tekintetét, felcsillanó örömével: most ez volt ő. A fájdalmuk, a gyötrődésük.

„Nem,” mondta a Királynő Simonnak olyan hangon, ahogy a kés puhán vág. „Nem is ezt akarom.”

Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés átjárta Jace ereit, mint a vér, elnyomta, amit a barátai mondtak. Abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy nem kell végignéznie, ahogy Clary megcsókolja Simont. Aztán Clary úszott a látóterébe: nagyon sápadt volt és nem bírta megállni a töprengést, vajon mire gondolhat a lány. Csalódott volt, hogy Simon nem csókolta meg? Megkönnyebbült, ahogy ő? Jace feltételezte Simonról, hogy nem egészen egy nappal korábban megcsókolta a lány kezét, erősen ellökte az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, rám nézel.

Clary összefonta a karjait, ahogyan akkor szokta, mikor fázott vagy feldúlt volt. De nem nézett fel. A beszélgetés tovább folyt körülöttük: ki csókol meg kit, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy általában, a menekülést szarkasztikus megjegyzésben látta.

„Hát pedig én nem csókolom meg a mondént,” közölte Jace. „Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.”

„Az örökkévalóságig?” kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek és komolyak voltak. „Az szörnyű hosszú idő ám.”

Jace visszanézett azokra a szemekre. Simon talán jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt és gondoskodni akart róla és boldoggá tenni. Talán mutatós barát lehetne belőle. Logikusan Jace tudta, hogy pontosan ez volt az, amit a húga számára akarnia illene. De nem tudott Simonra nézni anélkül, hogy ne akarna megölni valakit. „Tudtam,” mondta aljasan. „Meg akarsz csókolni, igaz?”

„Eszem ágában sincs. De ha…”

„Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.”

„Ateisták, seggfej.” Simon elvörösödött a dühtől. „A lövészárokban nincsenek ateisták.”

A Királynő szakította félbe őket előredőlve, hogy a fehér nyaka és mellei kilátszottak mélyen kivágott dekoltázsán. „Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik,” mondta. „Az, és nem másik.”

Simon vörösről fehérre váltott. Ha a csók, amire Clary legjobban vágyik nem Simoné, akkor… ahogy a Királynő Jace-re nézett, Jace-ről Claryre, megválaszolta.

Jace szíve zakatolni kezdett. Tekintete találkozott a Királynőjével. „Miért csinálja ezt?”

„Én azt hittem szívességet teszek nektek,” válaszolta. „Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.”

Jace érezte, hogy elpirult. Bizonytalanul vette tudomásul Simon érvelését, hogy Jace és Clary testvérek és nem helyes, de Jace semmibe vette. A Tündérkirálynő rá nézett, a szemei olyanok voltak, akár a tenger egy halálos vihar előtt, és Jace azt akarta mondani köszönöm. Köszönöm.

És ez volt a legveszélyesebb dolog, gondolta Jace, ahogy körülötte a társai megvitatták vajon meg kell tenniük, vagy valaki kényszeríteni fogja őket, hogy megmeneküljenek az Udvartól. Megengedni a Királynőnek, hogy megadja neked azt, amit akarsz – igazán, igazán akarsz – olyan volt, mintha a hatalmába adnád magad. Hogyan nézett rá és tudta, tűnődött Jace? Ez volt az, amire gondolt, amit akart, álmaiból felriadva, zihálva és verítékezve? Mikor azt hitte, igazán hitte, hogy talán már sosem csókolhatja meg újra Claryt, meg akart halni vagy megsérülni, vagy vérezni olyan súlyosan, hogy felment a padlásra és edzett egyedül órákon át, amíg olyan fáradt nem lett, hogy nem maradt választása, de elájult, kimerült. Reggel voltak sérülései, zúzódások, vágások és felhorzsolt bőr és ha tudta volna elnevezte volna mindegyik sérülését ugyanazzal a névvel: Clary, Clary, Clary.

Simon még mindig beszélt, mondott valamit megint dühösen. „Nem kell megtenned Clary. Ez csak trükk…”

„Nem trükk,” mondta Jace. A nyugalom a hangjában még saját magát is meglepte. „Vizsga.” Claryre nézett. A lány az ajkait harapdálta, keze sebes lett, ahogy a haját csavargatta; a gesztusok olyan jellegzetesek, olyan nagyon a részei voltak, összetörték Jace szívét. Simon Isabelle-el vitatkozott most, hogy a Tündérkirálynő hátradőlt és figyelte őket, akár egy ravasz, vidám macska.

Isabelle felbőszültnek hangzott. „Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.”

„Ahogy mondod,” bólintott Jace.

Clary felnézett, végre, és tág zöld szemei megállapodtak a fiún. Jace felé mozdult, és ahogy mindig a világ maradéka is elszállt, amíg csak ők maradtak, mintha egy kivilágított színpadon álltak volna üres nézőtérrel. A lány vállára tette a kezét maga felé fordítva. Clary abbahagyta ajkai harapdálását és kipirult az arca, szemei zölden ragyogtak. Jace érezte a feszültséget a testében, az erőfeszítést, hogy visszatartsa, hogy ne húzza magához a lányt és ragadja meg ezt az egy esélyt, habár veszélyes és hülyeség és esztelen, és csókolja meg úgy, ahogy azt hitte az életben már sosem lesz képes rá.

„Csak egy csók,” mondta és érezte az érdességet a saját hangjában és azon töprengett, vajon a lány is hallotta-e. Nem az nem számított – nem lehetett elrejteni. Túl sok volt. Korábban még sosem akarta ennyire. Mindig voltak lányok. Megkérdezte magától az éjszaka végén szobája üres falait bámulva, mi tette Claryt olyan mássá. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de voltak más okos lányok is. Megértette őt, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmén és látta mi van alatta. Nem volt igazibb Jace Wayland mint az, amit a lány szemeiben látott, amikor visszanézett rá.

De mégis, talán megtalálhatja mindezt valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, veszítenek és továbblépnek. Jace nem tudta, hogy ő miért nem képes erre. Nem tudta miért, de nem is akart. Minden, amit tudott az volt, hogy bárhová is jusson ezért az esélyért a Pokolba vagy a Mennybe, élni fog vele.

Jace lenyúlt és megfogta a kezeit, ujjait a lányén pihentette és a fülébe suttogott. „Ha gondolod, csukd be a szemed és gondolj Angliára.”

Clary szemei reszketve lecsukódtak, szempillái rezes vonala ellentétben állt sápadt, törékeny bőrével. „Soha életemben nem jártam Angliában,” mondta, és a lágyság, az aggodalom a hangjában majdnem megsemmisítette Jace-t. Még sosem csókolt meg egy lányt sem anélkül, hogy tudta volna, ő is akarta, általában jobban, mint a fiú, de ez Clary volt és Jace nem tudta, hogy ő mit akart. Felcsúsztatta kezeit a lányén egészen a nyirkosan tapadó pólója ujjáig a vállaira. Clary szemei még mindig csukva voltak, de megborzongott és a fiú felé dőlt – éppen hogy, de ez a beleegyezés elég volt.

Jace száját a lányéra szorította. És ez volt az. Minden önkontrol, amit az elmúlt hetekben kifejlesztett, eltűnt, mint ahogy a víz átzúdul a törött gáton. A lány kezei átkarolták a nyakát és közelebb vonták magához, Clary puha volt és alkalmazkodó, de meglepően erős, mint senki más, akit valaha ölelt. Jace kezei a lány hátára lapultak, magához préselve őt és Clary lábujjhegyre állt, csókolta olyan szenvedélyesen, ahogy a fiú őt. Jace átcsúsztatta a nyelvét ajkai között kinyitva a lány száját és sósan édesnek érezte, mint a tündérek vizét. Még szorosabban ölelte a lányt, kezével beletúrt a hajába, próbált elmondani neki, a lány ajkaira préselt ajkaival, mindnet, amit sosem tudott hangosan kimondani: Szeretlek, szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy, ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele. Legyél velem. Engem akarj. Maradj velem. Nem tudom, hogyan éljek nélküled.

Jace kezei lecsusszantak a lány derekára és magához húzta, elveszett az érzésekben, amik végigkígyóztak az idegein, a vérén és a csontjain, és fogalma sem volt mit fog tenni vagy mondani legközelebb, ha volt valami, amit sosem tudott színlelni vagy visszafogni. De hallotta a nevetés lágy sziszegését – a Tündérkirálynőjét – a fülében, és ez visszazökkentette a valóságba. Ellökte magát Clarytől, mielőtt túl késő nem lett, kibontotta kezeit a nyaka körül és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágná a saját bőrét, de megtette.

Clary őt bámulta. Ajkai elnyíltak, kezei még mindig nyitva. Szemei kitágultak. A lány mögött Isabelle tátott szájjal bámult rájuk, Simon úgy nézett ki, mintha mindjárt elhányná magát.

Ő a húgom, gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Lehettek volna akár idegen nyelven is. Ha volt valaha bármi remény arra, hogy a húgaként tudjon Claryre gondolni, ez – ami épp most történt közöttük - felrobbantotta ezer darabra, mint egy a föld felszínébe csapódó meteor. Jace próbált Clary arcáról olvasni – ugyanazt érezte? Úgy nézett ki, mintha semmi mást nem akart volna, mint megfordulni és elszaladni. Tudom, hogy érezted, mondta a lánynak a szemeivel és ez félig keserű győzelem volt, félig védekezés. Tudom, hogy te is érezted. De nem volt válasz a lány arcán, összefonta maga körül a karjait, ahogy mindig tette, mikor feldúlt volt és ölelte magát, mintha fázna. Tekintetét levette a fiúról.

Jace úgy érezte, mintha a szívét egy ököl összepréselte volna. A Királynő felé fordult. „Ez megfelelt?” követelőzött. „Jól szórakoztak?”

A Királynő visszanézett rá: különlegesen és titokzatosan. Figyelmeztetted ránk, a tekintete úgy tűnt ezt mondta. Hogy bánthatjuk, összetörhetjük, ahogy összetörhetsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt hitted elérhetetlen vagy – te vagy az egyetlen, aki összetört. „Remekül szórakoztunk,” felelte. „Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.”

Az eredeti szöveg megtalálható itt:
http://cassandraclare.com/cms/bitter
Köszönet érte Cassandra Clare-nek (a sorozat írójának) és Kamper Gergelynek (a hivatalos magyar fordítónak) a magyar kiadásból kölcsönvett részekért.

Havas Jon

Tegnap este kiolvastam a Trónok harcát. Elég hosszú könyv és mivel e-bookban van meg, lassan haladtam vele. Mégis, volt néhány rész, ahol nem bírtam abbahagyni, hiába fáradt el a szemem.
A sorozatot láttam, írtam is korábban egy bejegyzést róla, ami igazán jól összefoglalja a lényeget. (Ilyen pontos filmadaptációt még nem láttam. Csodálatosan visszaadták a könyv hangulatát és a látvány elképesztő.) Ezért most inkább némi személyes hangvétellel írók az egyik szereplőről. De előbb a korábbi bejegyzésemről lemaradt könyvismertető:

"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.
Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel."

Sok szereplőt kedvelek és a negatívabbak közül csupán néhánynak csapnám le a fejét egy bárddal, csak hogy stílusosan a könyvhöz hű legyek. A legkedvesebb szereplő nekem mégis Havas Jon.

Már a sorozat alatt is kedveltem. Bár hogy nem lehet kedvelni Kit Haringtont azzal a szívdöglesztő mosolyával? Jó színészt választottak. No, de mielőtt úgy tűnne, hogy néhány rakoncátlan, sötét, göndör tincs és szép barna szempár levesz a lábamról, meg kell jegyeznem, hogy Jon a kedvencem csupán a könyv elolvasása után lett.
Hiába a pontos forgatókönyv, egy könyv mindig sokkal többet nyújt. Engedi, hogy belelássunk a karakterek lelkébe, gondolataiba. Én pedig a legkönnyebben Jonnal tudtam azonosulni. Teljesen megértettem a gondolkodását, az érzéseit és a kétségeit.
Hasonlítunk. Persze nem külsőre, vagy családra nézve, hanem a helyzet, amiben ő van, egyezik az enyémmel.
Jon egy igazi kívülálló. Sehova sem tud beilleszkedni, amolyan magányos farkas típus. Tudja, hogy ez ellen nem sokat tehet, hiszen egy fattyúnak nem könnyű felemelkedni, mégis igyekszik a legjobbat kihozni magából. Annak ellenére, hogy sok bántalom éri mások megjegyzései miatt, egy igazán kedves srác. Ráadásul, még becsületes is.
Ami engem illet, olyan vagyok mint egy a szőnyeg alól előkerült puzzle darab, ami sehogy sem illik a többihez. Nem passzolok egy képbe sem. Magamnak kell összeszednem a darabokat, hogy felépíthessek egy saját képet. Mindig van valami, egy csücsök, ami kilóg, ha megpróbálok besimulni a többi közé.
Mondhatnám, hogy cseppet sem zavar, de ez nem lenne teljes igazság. Inkább csak beletörődtem. Persze mások szerint, bennem van a hiba, amiért nem próbálkozom jobban. De ők nem érzik azt, amit én. Ők nem magányosak, ahogy egy társaságban ülnek, nem érzik magukat kívülállónak. Én viszont mindenhol így érzek, kivéve, ha egyedül vagyok.

Havas Jon amúgy egy rejtélyes karakter. Van néhány titok körülötte, például az anyja kiléte. Már jó néhány elméletet kreáltam köré és az egyik igazán ötletes lenne, ha bejönne, bár valószínű hogy túlbonyolítottam az egészet. Majd kiderül a későbbi kötetekben, vagy nem.
Jon is keresi önmagát, próbál rájönni ki is ő valójában. Nos, ez engem is foglalkoztat. Régebben nem gondolkoztam ilyeneken, de ahogy egyre több kilógó sarkocskát veszek észre magamon, eltöprengek néha. Remélem, Jon megtalálja a válaszait és talán én is.
A másik vonzó tulajdonsága a karakternek Szellem, a rémfarkas. Még a neve is tetszetős. Olyan jó látni az ilyen szoros állat-ember barátságokat. Igaz, ha választani lehetne, nehéz szívvel ugyan, de inkább sárkányt szeretnék. Ez persze Temeraire miatt van. Természeten azért egy farkaskölyköt sem utasítanék vissza, főleg ha puha, hófehér bundája van.
Illene írnom kicsit a színészről is.
Kit Harington '86-os születésű brit színész. Ez a szerep tette ismertté. Korábban színházban dolgozott, most viszont ugródeszkának használhatja a Trónok harcát. Legközelebb a második évadban (áprilisra tervezik) és az új Silent Hill filmben láthatjuk. Nem rajongok a Silent Hillért, de ha nem csupán két percnyi sikoltok, majd meghalok szerepet szántak neki, tuti megnézem.
Érdemes megnézni, néhány interjút róla, mivel ezekből látszik milyen jó színész. A riporterek előtt kisfiúsan mosolyog, talán kicsit feszeng is. A sorozatban egész máshogy viselkedik.
Amúgy nekem nagyon bejönnek a göndör tincsei, szóval élve női rajongói jogommal telepakoltam a bejegyzést képekkel. Lehet benne gyönyörködni.
(A legfelső képet egy rajongó készítette a könyv alapján. Nekem nagyon tetszik.)

Jace szemszöge (Üvegváros 9. fejezet)

Egy igazi The Mortal Instruments csemegébe vágtam bele fejszémet (megkopott angoltudásomat) és hoztam el a magyar rajongók számára.
Cassandra Clare a mai nap folyamán feltöltötte a honlapjára (link a bejegyzés végén) az Üvegváros egyik jelenetét Jace szemszögéből. Már több ilyen PoV (point of view) készült korábban is. Mindig mosolyogva olvastam, de mivel véleményem szerint, olvasni anyanyelven a legélvezetesebb és szeretném megosztani másokkal is ezt az élményt, vettem a bátorságot és lefordítottam. Csipetnyi szabad szellem van benne és talán néhány mondatot a saját ízemre formáltam, de teljes mértékben követtem az Üvegvárosból kiragadott részeket.
Nem is húzom tovább, úgyis ez lesz a leghosszabb bejegyzésem, csak jó szórakozást kívánok hozzá! :)

Jace még keményebben préselte a földbe, a teste keményen feszült a testének, a szívverése pedig majd olyan hangosan dübörgött a lány fülében, mint a ház összeroskadó romjainak hangja.

***

Később, Jace emlékezett kicsit, hogy a birtok megsemmisítette magát, összetört az egyetlen otthon, amit tíz éves koráig ismert. Emlékezett az ugrásra a könyvtár ablakán át, a kúszásra és a gurulásra a füvön, hogy megragadta Claryt, maga alá fordította és saját testével takarta, amíg körülöttük hullottak a birtok darabjai, akár a jégeső.


Érezte a lány légzését, szíve zakatolását. A sólymára emlékeztette, a szívverése gyorsaságára, ahogy kuporgott vakon és bizakodón a kezében. Clary a pólója elejébe kapaszkodott, bár Jace nem hitte, hogy észrevette arccal a vállának. Borzalmasan félt, hogy nem volt elég, nem tudta teljesen betakarni, maradéktalanul megvédeni. Sziklákat képzelt a kavicsos földön bukfencezni, olyan nagyokat, mint egy elefánt, készen arra, hogy összezúzzák mindkettőjüket, összezúzzák Claryt. A föld reszketett alattuk és keményebben feszült Clarynek, mintha ez valahogy segítene. Tudta, hogy ostobaság, mint becsukni a szemet, hogy ne lásd a közeledő kést.

A dörej elhalkult. Meglepetten vette észre, hogy ismét hall: kis dolgokat, a madarak csiripelését, a szelet a fák között. Clary hangját, lélegzetét. „Jace – Szerintem valahol elhagytam az irónodat.”

Hátrébb húzódott és lebámult a lányra. Találkozott a tekintetük. A holdfényben Clary zöld szemei feketéknek tűntek. Vörös haja porral volt teli, arca csíkos volt a koromtól. Látta pulzusát a nyakán. Kimondta az első dolgot, amire gondolni tudott kábultan, „Nem fontos. Feltéve, hogy nem esett bajod.”

„Jól vagyok” Clary felnyúlt, ujjai hegyével finoman beletúrt a hajába. Ezt Jace teste, adrenalintól túlfűtve, úgy érzékelte, akár szikrákat a bőrén. „Volt néhány fűszál a hajadban”- mondta a lány.

Aggodalom volt a szemében. Aggódott érte. Visszaemlékezett az első alkalomra, mikor megcsókolta az üvegházban, ahogy végre megkapta, végre megértette, hogy valaki ajka megsemmisítő lehet, felkavar és lélegzet nélkül hagy. A világ összes szakértelme, minden technika, amit ismertél vagy tanultál kirepül az ablakon, amikor a jó embert csókolod.

Vagy a rosszat.

„Jobb lenne, ha nem érintenél meg” –mondta a fiú.

Clary keze mozdulatlanná dermedt tenyerével Jace arcán. „Miért?”

„Tudod, miért. Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az angyalt. A szüleinket.”

A lány szemei elsötétültek. „Láttam”

„Tudod, mi törtét.”

„Sok dolog történt, Jace.”

„Nekem nem.” A szavak gyötrelmes suttogásként kúsztak ki a száján. „Részben démon vagyok Clary. Részben démon. Ennyit te is megértettél, ugye?”

A lány elfordította az állát. Jace tudta, mennyire nem szereti a megjegyzéseket arról, hogy valamit nem ért, vagy nem tud, vagy nem szükséges tudnia. Szerette ezt benne és megőrjítette. „Ez nem jelent semmit. Valentine megőrült. Ő csak hencegett…”

„És Jocelyn? Ő is megőrült? Láttam, mivel próbálkozott Valentine. Megpróbált hibrideket létrehozni – angyal/embert, és démon/embert. Te vagy az előbbi, Clary és én az utóbbi. Félig szörnyeteg vagyok. A testem része az, amit mindenáron fel akartam égetni, ki akartam irtani.”

„Nem igaz. Nem lehet. Nincs semmi értelme…”

„Bizony van.” Miért nem érti meg? Jace számára nyilvánvaló volt, alapvető. „Ez mindent megmagyaráz.”

„Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?”

„Megmagyarázza” – folytatta színtelen hangon a fiú – „hogy miért érzek irántad úgy, ahogy.”

A lány lélegzete sípolt fogai között. „Ezt meg, hogy érted?”

„A húgom vagy” – szólt Jace. „A húgom, a vérem, a családom. Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek…” Hangtalanul, szomorúan nevetett fel. „Hogy megvédjelek az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják tenni veled, amit én.”

Hallotta Clary lélegzetét elakadni. Még mindig őt bámulta és bár elvárta a rémületet a szemeiben, néhány változást – amiért nem gondolta volna, hogy valaha ilyen őszintén vagy tapintatlanul kimondja, hogyan érez – de semmit sem látott. Csak kíváncsiságot látott, mintha egy ismeretlen ország térképét tanulmányozná.

Szinte szórakozottan a lány ujjai az arcáról az ajkaira kúsztak, körberajzolva a szája vonalát a mutatóujja hegyével, mintha vázlatot készítene. Csodálat volt a szemeiben. Jace érezte a szívverését felgyorsulni és a teste, az áruló, is felelt az érintésre.

„Pontosan mit is akarsz tenni velem?” – suttogta Clary.

Jace nem tudott parancsolni magának. Lehajolt, ajkai súrolták a lány fülét. „Megmutathatom.”

Érezte a lány remegését, de teste borzongása ellenére, a szemei hívták őt. Az adrenalin keveredve a vággyal és a kétségbeesés vakmerőségével felpezsdítette a vérét. Megmutatom neki – gondolta. Egy része meg volt győződve arról, hogy el fogja lökni. A másik része túlságosan tele volt Claryvel: a közelségével, az érzéssel, ahogy összesimultak, hogy tisztán gondolkozzon. „Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj” – suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a halántékához érintette az ajkát. „Vagy most.” Az ajka megtalálta az arcát, arccsontja vonalát, megízlelte a bőrét, édes-sós, por és vágy. „Vagy most.” Ajkaival végigkísérte arccsontja vonalát és a lány ívben megfeszült. Arra késztette, hogy a földbe vájja ujjait. Clary ziháló légzése megőrjítette és ajkát a lány ajka fölé helyezte, hogy megnyugtassa suttogva, kijelentve, nem kérdezve: „Most.”

És megcsókolta. Először gyengéden, óvatosan, de hirtelen a lány kezei ökölbe szorultak a pólója hátán és puhasága a fiú mellkasához nyomódott. Jace érezte, hogy a szilárd föld engedett alatta. Csókolta, ahogy mindig is akarta, vadul és teljesen fesztelenül, a nyelve pásztázott a lány szájában, hogy párbajra hívja az övét. Clary csak annyira volt merész, mint ő, kóstolgatta, felderítette a száját. A lány kabátjának gombjaiért nyúlt, amint Clary könnyedén megharapta az alsó ajkát és az egész teste megrándult.

A lány kezeit az fiúéra helyezte és egy pillanatra Jace attól félt, azt fogja mondani neki, hogy állj, ez őrültség volt, holnap mindketten utálni fogják magukat. De: „Majd én” – mondta Clary és nyugodtan kioldotta a gombokat, majd a kabát szétnyílt. A póló, amit alatta viselt majdnem átlátszó volt és a fiú láthatta alatta a teste körvonalát: a mellei görbületét, a dereka vonalát, a csípője kiszélesedését. Jace szédült. Látott már más lányokból ilyen sokat korábban is, természetesen, de sosem számított.
És most semmi más nem számít.

Clary felemelte a karjait, feje visszahanyatlott kérleléssel a szemeiben. „Gyere vissza” – suttogta. „Csókolj meg újra.”

Jace felmordult, nem gondolta, hogy korábban tett volna ilyet és visszazuhant a lányra, csókolta a szemhéját, a nyakát, az ütőeret rajta – a kezei a vékony blúz alá csúsztak meleg bőrére. Biztos volt benne, hogy az összes vér elhagyta az agyát, ahogy a lány mellétartójának csatján matatott – ami nevetséges volt, miért jó Árnyvadásznak lenni és szakértőnek lenni mindenben, ha nem tudod kikapcsolni egy melltartó csatját? – és hallotta a saját megkönnyebbült sóhaját, ahogy kioldotta és kezei a lány csupasz hátához értek. Tenyerei alatt érezte a lapockák törékeny vonalát. Valahogy a kis sóhaj, amit Clary kiadott sokkal erotikusabb volt, mint látni bárki mást meztelenül.

A lány kezei, kicsik és határozottak, Jace pólója szegélyét húzták felfelé. Feltolta őket a bordáira, hogy még több bőr érintkezhessen. Tehát ez a különbség, gondolta a fiú. Ezt jelenti a szerelem. Mindig büszke volt magára, a technikájára, az önkontrollra, a reakcióra, amit ki tudott csalni. De ahhoz szükség volt értékelésre, távolságot igényelt és most nem volt távolság. Semmit sem akart maga és Clary közé.

A kezei megtalálták a lány farmerjának övét, a csípőcsontja vonalát. Érezte a lány ujjait meztelen hátán, ahogy megtalálták és körberajzolták a hegeket. Nem volt biztos benne, hogy Clary tudta, mit csinál, amikor csípőjét a fiú csípőjéhez nyomta remegésre és gyorsabb tempóra késztetve vele. Jace még erősebben szorította magához, csípőjét a lányéhoz igazítva és érezte a zihálását a szájában. Azt hitte, hogy talán elhúzódik, de e helyett a csípője köré fonta lábait, még közelebb vonva magához a fiút. Egy pillanatra, azt hitte talán elájul.

„Jace”- suttogta Clary, majd megcsókolta a nyakát és a kulcscsontját. A fiú kezei a derekáról a bordáira vándoroltak. A lány bőre hihetetlenül puha volt. Clary felemelkedett, ahogy a fiú kezei becsusszantak a melltartója alá, és megcsókolta a csillag alakú sebhelyet a vállán. Jace meg akarta kérdezni, hogy minden, amit tett, rendben volt e, amikor Clary élesen hátrahúzódott tőle egy meglepett kiáltással…

***
„Mi az?” – kérdezte Jace mozdulatlanná dermedve. „Fájt valami?”
„Nem. Csak ez volt az.” Clary megérintette a fiú nyakában lógó ezüstláncot, rajta a kis ezüstszínű fémkarikával. Ez ütődött a testének, ahogy előrehajol és most alaposabban is megnézte magának.
Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok mintázatával… De hiszen ő ismeri ezt a gyűrűt!
A Morgenstern- gyűrű. Ugyanaz, amelyik Valentine kezén ragyogott az álomban, amit az angyal mutatott nekik. Az övé volt, aztán Jace-nek adta, hiszen mindig apáról fiúra szállt.
„Ne haragudj!” – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. „Elfelejtettem, hogy rajtam van ez a vacak.”
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. „Jace” – szólt halkan. „Jace, ne!”
„Mit ne? Ne hordjam a gyűrűt?”
„Nem. Ne… engedj el! Hagyd abba egy pillanatra!”


Az eredeti szöveg (angolul) megtalálható itt:
http://cassie-claire.com/cms/jacemanor
Köszönet érte Cassandra Clare-nek (a sorozat írójának), amiért így elkényeztet minket és Kamper Gergelynek (a hivatalos magyar fordítónak) a magyar kiadásból kölcsönvett részekért.

Truancy

Már megint könyvfüggőségben szenvedek. Jobban mondva én élvezem, csak vannak bizonyos határok. A listám pedig egyre csak hízik. Most mégis inkább egy régebbi könyvet hoztam.
Ezzel a kötettel viszonylag régen találkoztam először. Megfogott a marketing, pedig igyekszem távol tartani magamtól a reklám alapú ítéleteket. Mégis volt néhány dolog, ami felkeltette a figyelmemet.
Először is maga az író, Isamu Fukui, aki elég fiatalon vágott bele az írásba. Tizenévesen adta ki a Truancyt, ami egy tervezett trilógia első kötete. Japán származású, vagyis a könyv ázsiai kultúrát ígért. A reklámszöveg pedig a szívemnek legkedvesebb könyvhöz, a Battle Royale-hoz hasonlította. Tehát beugrottam az első benyomás marketingszagú bűvkörének.
Nem volt túl okos dolog a részemről. A könyv olvasása közben ugyanis megcáfoltam a reklámszöveget.
Bár a fiatal író tényleg tehetséges, van még mit csiszolgatnia. Ez még nem is lett volna olyan nagy hiba, ha nem mellőzte volna a várt ázsiai hatást. Engem inkább amerikai regényekre emlékeztetett, mint japán vagy kínai művekre. Az összehasonlítást kedvenc könyvemmel pedig szabályos sértésnek érzem. Meg sem közelíti azt a színvonalat, bár kétség kívül a Battle Royale utánozhatatlan a maga nemében.
Mielőtt azonban tovább fejtegetem véleményemet, jöjjön a történet összefoglalása:

"Tack egy átlagos diák; tanárai kínozzák, szülei elhanyagolják, barátai nincsenek. Egy nap a húga szörnyű baleset áldozata lesz, és Tack megesküszik, hogy bosszút áll érte. Új világba kerül, ahol tanítómestere, Umasi erőt próbáló feladatok elé állítja, miközben kiképzi a rá váró élet-halál harcra. Miután csatlakozik a lázadó truantokhoz, esküdt ellensége egyben a vezére is lesz, és miközben Tack felveszi a harcot a Törvénybehajtók csapataival, csak arra vár, hogy leszámoljon Zyiddal..."

Nálam a fülszöveg nagyon fontos, hiszen ebből tudom elsődlegesen leszűrni, hogy érdekel e a téma, amit a könyv boncolgat, vagy sem. Ezért elég kényes vagyok a leírásban szereplő spoilerekre. Ezen kötet esetében már a fülszöveg fellibbentette a fátylat egy fontos csavarról. Track kishúgának halála ugyanis már elvárás volt az olvasó számára és nem meglepetés. Ez a tragikus esemény ráadásul nem is az első néhány oldalon következett be. Én már vártam, valahányszor felbukkant a kislány, hogy mikor ér véget rövidke élete. Szerintem, a fülszövegben elég lett volna egy ködös utalás egy személyes tragédiára.
A könyv témája egyértelműen tetszetős a diktatórikus elnyomással és az emberek tudatának befolyásolásával. Akcióban is bővelkedik és egész kidolgozottak a karakterek. Nálam mégsem érte el azt a hatást, amitől elfelejtettem volna a fentebb említett hiányosságokat. De talán csak túl magas elvárásokkal vágtam bele.
Miközben olvastam, nem igazán éreztem a karakterek korát. Az a mértékű önállóság, céltudatosság és hidegvér, ami őket jellemzi nem igazán illik tizenöt körüli srácokhoz. Persze extrém körülmények között hamar felnőnek a gyerekek. Így nekem nehéz volt korban hűen elképzelni őket.
Karakterek tekintetében hiányoltam még a felnőtteket. Persze értem én, hogy elnyomás van, minden felnőtt agymosottként viselkedik, mégis illet volna legalább egy maréknyi felnőtt lázadót belecsempészni a dologba a hitelesség kedvéért.
Kedveltem mind Umasi, mind Zyid gondolatvilágát. Főleg őket volt nehéz kamaszként elképzelni. De a köréjük felépített titkok igazán megkapóak, még annak ellenére is, hogy hagynak némi hiányosságot maguk mögött, szintén a korukból kifolyólag. Olyan szövevényes múltat írt számukra a szerző, amit még egy felnőtt ember is megirigyelne.
A cselekmény kidolgozottan halad egyik pontról a másikra és bővelkedik akcióban. Nekem egyedül a végső küzdelem sántított, amit több oldalon át elnyújtott a szerző. Pedig hitelesen tudósítja a veszélyes helyzeteket és elég érzékletesen vet véget a szereplők életének, mégis a vége túl hosszan elnyújtott lett.
Ez a kötet, bár egy trilógia része, mégis viszonylag lezártnak tekinthető. Természetesen hagy maga után jó néhány kérdést, mégsem vált ki leküzdhetetlen vágyat a folytatás iránt. Ez még jól is jön a magyar olvasók számára, mivel bár a második kötet is elkészült, nem jelent meg hazánkban. A trilógia befejezése pedig ennyi idő után igazán kétségessé vált.
Összességében egy pörgős könyv. Akciókedvelőknek ajánlom.

Helyzetjelentés:
Lassan véget ér a nyár és kezdem úgy érezni, érdemtelenül töltöttem. Gyakorlatilag alig váltottam be előzetes terveimet, amit csak magamnak köszönhetek. Mégis, ha itthon vagyok és nem szükséges minden percemet beosztani, hajlamos vagyok a lustaság eget rengető mértékeire.
Jelenleg George R. R. Martin Trónok harca című művét olvasom. Egyik kedves olvasóm jóvoltából e-bookban letesztelhetem, mennyire követi a sorozat a könyv eseményeit. Eddig teljes mértékben visszaadta. Remélem, a második évad, ami tavasszal jön ki, szintén hű marad az eredetihez.
Mivel azonban elég megterhelő laptopon olvasni, lehet belekezdek egy másik kötetbe is. Még két tartalék könyvem van (The Summoning, Puskapor és Sárkányvér), amit inkább az egyetem mellett olvasok el. Kellenek a vékonyabb könyvek a vonatra és a hosszú semmittevésre az előadások között. A héten azonban vettem egy új könyvet: Az árnyak útján. Már régóta szemeztem vele, mivel a szimatom jónak ítélte. Elég vaskos kötet, így nem lenne túl okos dolog cipelgetni, szóval nekilátok, míg itthon vagyok.

Kedves, mint egy kéjgyilkos

Igazán restellem magam, amiért csupán elvétve veszek kézbe magyar szerző által írt könyveket. Mostanában azonban vadászni kezdtem a hazai művekre. Sajnos, nincs túl nagy választék és igazán nehéz kimazsolázgatni őket a többi könyv közül. Pedig egyesek megérdemelnék a nagyobb népszerűséget és néhány írópalánta is a felfedezést. A kiadók többsége mégis előnyben részesíti a külföldi szerzőket. Ahogy végignézek polcomon, az amerikai írókat látom túlsúlyban. Az angol nyelvnek ugyanis megvan a nagy előnye, hogy fordítás nélkül több országban is kiadható.
Amúgy én úgy tartom, hogy olvasni az anyanyelveden az igazi. Hiába értem meg az angol könyveket is, inkább kivárom, míg lefordítják, hogy teljes mértékben, minden egyes betűt ki tudjak élvezni.
Ennyit a hazai könyvhelyzetről. Most egy igazán népszerű magyar írónő könyvét hoztam csemegének.

Vavyan Fable meglehetősen termékeny könyvek terén. Gyakran összefutottam egy-egy kötetével a buszon, metrón, egyéb járművön. Fel is figyeltem rá és úgy jártam, mint az emberek többsége, megtévesztett a név. Meg se fordult a fejemben, hogy hazai kötetbe botlottam, míg utána nem néztem alaposabban. Tetszett, amit találtam.
Rengeteg műfajba belekóstolt már, mégis stílusa alapján egyből felismerhető. Citatumon sok idézetet találni tollából, amik csak növelik nálam presztízsét. Kedvelem az idézeteket.
Tehát elhatároztam, hogy olvasok tőle valamit . Egy ideig bogarásztam a könyveit, de nem akartam több kötetes sorozatba belekapni, így elnapoltam. Pucca barátom jóvoltából azonban megkaptam kölcsönbe a bejegyzésnek címet adó könyvet. Most, hogy már átrágtam magamat rajta, értem, miért a következő szavakkal nyomta a kezembe: "Nem olvastál még Fable-t? Akkor ezt el kell olvasnod. Az egyik kedvencem."
Megfogadtam a tanácsát és milyen jól tettem.

Ez nem egy szokványos könyv. Így nem írom le a fülszöveget, inkább magam foglalom össze.
Az alcím tökéletesen jellemzi: Megbotránkoztató mesék.
Lényegében több rövidebb történetből áll, amik tényleg elég ütősek. A könyvön található figyelmeztetés, így teljesen jogos:

"Vigyázat! A fedél puha a tartalom kemény.

Tényleg kemény, mint a koporsószög. Kell hozzá bizonyos mértékű pszichopata hajlam, hogy az ember élvezni tudja. Még szerencse, hogy mindenkiben van egy kicsi.
Én négy részre osztanám fel a meséket.
Az első részben rövidebb történetek sorakoznak. A legelső a Rossz ómen, jó ómen személyes kedvencem is egyben. Sokat nevettem rajta, bár meglepően idegesített a főszereplő dilipata kényszeressége. Viszont már itt feltűnik kedvenc szereplőm Lomeo Gorton, aki más mesékbe is kap kisebb-nagyobb szerepet. Ebben a részben a könnyedebbek vannak, bár fokozatosan erősödik a tartalom.
A második szakaszba a Halálgyári képek és a Valahol Európában - Új fejezet című történeteket sorolnám. Ezek aztán a velős mesék. Tökéletesen szemléltetik a hidegháborút. Bár első néhány mondat alapján mindenki a második világháborúra asszociál, nem akkor játszódnak, hanem utána. Ez az a része a könyvnek, amit szerintem mindenki értékel. Brutálisan őszinte.
A harmadik rész a Padlógáz című történet, ami számomra Lomeo miatt különösen érdekes, míg a negyedik a Kedves, mint egy kéjgyilkos. Nekem az utolsó mese túl kiszámítható volt az előzőkhöz képest.
Ennyit a cselekményről, mivel a történetek rövidsége miatt nem érdemes tovább részletezni őket. Rátérek inkább a kivitelezésre.
Nagyon tetszik a mesék előtti bevezető szöveg:

"Amennyiben Ön ismer analóg karaktereket a környezetében, azonnal értesítse az illetők pszichiáterét és a pletykasajtót! Saját biztonsága érdekében mielőbb hívja a zsarukat, az atomvakondűzőket vagy az autópálya-rendőrséget!"

Már ebből is látszik, nem szokványos karakterekkel van dolgunk. A többség pszichopata és nem csak képletesen szólva. A legelmeroggyantabb gyilkosokkal találkozik az olvasó, miközben kap társadalomkritikát, keserű humort és jó adag zseniálisan megszerkesztett szöveget és dialógust. És itt lapul az a bizonyos adalék, amit az írónő stílusának lehet nevezni. Nagyon kedvelem a fekete humort és a furfangosan kicsavart, mégis találó kifejezéseket. Ezzel azonban nem mindenki van így. Míg olvastam, volt hogy percekig vihogtam egy-egy mondaton, aztán erős késztetéstől hajtva az első közelemben található élőlénynek elmeséltem, mi ilyen mulatságos. Ezt persze anyukám, a gyanútlan áldozat, nem fogadta túl lelkesen. Legalább annyira agyalágyultnak tartott, mint a könyv delikvenseit.
Kedvenc idézetem a könyvből:

"Úszkált volna cápa a magzatvizedben."

Ezt a kötetet véresen meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik valami meglepően őszinte, sötét humorú alkotásra vágynak sok őrülttel. Szigorúan nagykorúaknak erős idegzettel, nehogy megfeküdje valaki gyomrát a kemény tartalom.

Helyzetjelentés:
Dobpergést kérek! Megvolt az első publikálásom. Igaz, csupán a könyvismertetőim vándoroltak át egy másik blogra, de mivel az egy kiadó (Ulpius-ház) blogja és személyesen válogatnak a beküldött munkák közül, talán nevezhetem publikálásnak. Mindenesetre, számomra nagy dolog, bár cseppet furcsa születési nevemet látni firkálmányaim mellett.
Az ajánlott oldalak közé is bekerült ez a kiadói blog, így bárki utánajárhat.