Hiszti

A bejegyzés címe tökéletesen lefedi, mi várható az alábbi sorokban: hiszti mértéktelenül. Akit nem érdekel a nyafogásom és mániákus könyvéhségem, az váltson bejegyzést.

Jelenlegi állapotom: morci, durci, hisztis, idegbeteg, agresszív, depresszív, ingerlékeny és dühöngő. A jelzők sorrendje persze változik annak függvényében, épp milyen új "ajándékkal" lep meg az élet, és hogy épp melyik megoldandó feladat kattog az agyamban.

Végzősnek lenni egy szóban: szívás.

Részben utáltam a gimi utolsó évét az érettségi, a felvételik és a jövő bizonytalansága miatt. Hosszú és fárasztó volt, de mindenki átesett rajta a közelemben és kicsit még élveztem is. Jó volt a hajtás, a társaság és a sok kíváncsiság, amivel az egyetem felé tekintettem.

Végzősnek lenni az egyetemen viszont harc, véresen komoly harc, amihez a gimi negyedév piskóta. Ezzel nem akarom lekicsinyelni az érettségizőket, mert nagy feladat az, én is megküzdöttem vele rendesen, csak azt mondom, lesz ez még rosszabb is...

Két hét.
Ennyi van még vissza az elmúlt három évemből és kezdek idegösszeomlást kapni. 

A jelenlegi tanulmányi rendszer a káoszon és ostobaságon felül még igazságtalan is. Három év munkája gyakorlatilag hasztalan, mert a diplomám léte pár óra alatt fog eldőlni államvizsga címszó alatt. Mert egy ember tudását, szorgalmát és kitartását baromira le lehet mérni félórás eszmecserében szánalmas tételsor alapján... Ó, és ott van még a szakdolgozat, két és fél hónapom kemény munkája, ami épp vagy tetszik valakinek vagy nem. Nézi bárki is, hogy teljesítettem a hároméves tervet és nem csúsztam? Vagy hogy milyen volt az átlagom? Esetleg azt, hogy hány nyomorult órám volt az utolsó félévben is és hogy hány nyomorult vizsgával járt még ez az államvizsga küszöbén? Nem. Mert csak az számít, mennyire tudom benyalni a kiadott tételsort, mennyire tudom előadni magam szóban és mennyire lesznek kedvesek azok, akiket épp meg kell győznöm. Ez pedig baromira frusztráló. Ránézek a tételsorra és a hisztérikus kacaj és a sírógörcs között ingadozok.

Szóval hisztis vagyok és ezt a bejegyzést csak azért írom, mert a gépelés nagyszerű terápia, és ha kiadom magamból a feszültséget, talán lesz még erőm a következő néhány tétel átrágásához.

Mivel pedig könyvzombi vagyok (az egyszerű könyvmoly jelző már nem fedi azt az elvetemültséget, ami jellemez) mibe fojtom lehangoltságomat? Természetesen nyomtatott betűkbe.

Persze most épp nincs időm olvasni, (még két hét, már csak két hét, ez a mantrám) azért lopok néhány percet a könyveknek itt-ott.

Ez főleg azt jelenti, hogy éjfél környékén, lefekvés előtt még elolvasok egy fejezetet, illetve hogy reggel hajnali 8 után picivel, míg az éltető bögre teámat szürcsölöm és külsőleg is egy zombira hasonlítok, átolvasok néhány oldalt. Illetve, néha még ebéd közben is megpróbálok egy-két oldalnyi regényt is befalni.

Családom már nem teszi szóvá, reggel úgyse reagálok a külvilág ingereire, (meg olyan fejem van, hogy senki sem mer megszólítani) éjfélkor meg rajtam kívül már mindenki durmol. Egyedül ebéd közben kapom meg néha, hogy fordítsak több figyelmet a levesemre, mint a könyvre, de már erről is kezdem leszoktatni őket.

Ez persze csak a szűk családot illeti, a többi rokon néha meglepődik.

Két példa csipetnyi életképpel:

Reggel fél 9, épp egy pirítós és egy bögre tea társaságában bújom Ray Bradbury könyvét, mikor megjelenik egyik rokonom.

- Mit olvasol? - teszi fel az ártatlannak tűnő kérdést.

Erre kidugom orrom a könyvből és eltöprengek kicsit a lehetőségeimen, majd a legegyszerűbb válasz mellett döntök, benyögöm a címét.

- Fahrenheit 451.

- He? Az mi? - jön az összeráncolt szemöldökű riposzt.

- Regény - vágom rá és újra belemerülök a könyvbe megkímélve mindkettőnket egy hosszú és sehova sem vezető párbeszédtől.

Reggel 9 körül másnap hasonló körülmények között olvasva rám talál egy másik rokonom.

- Mit olvasol? - csap le a könyvre egy gyors belelapozás erejéig.

Itt tanulva az előző esetből, már inkább műfaji besorolást adok:

- Krimit.

- Ezzel butítód magad? - kapom vissza könyvemet.

Inkább nem válaszoltam, bár gondolatban megjegyeztem, ha egy mezei krimit így fogad, mit szólna a polcomon sorakozó vérengzős fantasy hegyekhez? Költői kérdés volt, nem akarom tudni.

A vicc az, hogy míg kicsi voltam, azt fájlalták, nem olvasok, most meg az a bajuk, túl sokat olvasok. Vagy inkább az, hogy túl sok olyat olvasok, amit ők nem értenek és nem szeretnek. Mázli, hogy csak egy embernek igyekszem megfelelni: saját maximalista énemnek.

No, de ettől még nem lennék könyvzombi, ma viszont mohóságom csillagászati méreteket ért el. Hoztam róla képi illusztrációt is.

Ezt mind el fogom olvasni!

Fojtsuk könyvekbe bánatunkat első felvonás:

A fenti képen látható várólistás polcom, vagyis az a hely, ahol az olvasásra várakozó könyvek sorakoznak. A fele, a bal szélén magasodó saját könyveim és a középen trónoló kölcsönkönyvek többsége, már szerepelt a legutóbbi Könyves várólista rovatomban. Ezek tehát nem most kezdtek el itt sokasodni.

Ellenben a jobb szélén látható könyvhegy a mai termésem, leszámítva a Delíriumot.

Reggel ugyanis a müzlim és a szokásos pár oldalas olvasás után megtámadtam kisvárosom könyvtárát és szemtelenül kifosztottam. Szám szerint nyolc kötetet cipeltem haza, mert nekem nem elég 6+2+1 könyv, nem, nekem pontosan 17 kell a polcomra.
A fosztogatás a következőképpen zajlott.
Először megnéztem, milyen mangákat tudok kivenni, mivel vizsgák között a képregények jelentik utolsó mentsváramat. Sajnálatomra a teljes Annyira király vagy! és Ruróni Kensin sorozat hiányzott, A vízisten menyasszonyából pedig pont a harmadik kötet, ami érdekelt volna. Így maradt a Démonnapló, amiből elhoztam a soron következő ötödik kötetet. Aztán lecsaptam egy új sorozat, Dramacon első részére.
Miután letudtam a képregényzsákmányt, begyűjtöttem a Cindert, mert Molyon sok jót hallottam róla és már legutóbbi könyvtárazásomkor is rám kacsintott.
Aztán áttértem a felnőtt irodalomra, ahol szorgos gyűjtögetéssel folytattam a sétálgatást. Előbb a Vadhattyúkra vetettem szemet, mert mindig kell egy kis kelet az olvasnivalók közé, aztán összeszedtem A döntést, ami Andrea Cremer trilógiájának befejező része. Szinte közvetlen mellette kiszúrtam A szabadulást, ami már szerepelt a Könyves kívánságlista rovatom legutóbbi bejegyzésében.
Polcok között bóklászva hátrahagytam még vagy két tucat olyan könyvet, ami érdekel, de megvár, aztán már indultam volna, mikor észrevettem még két könyvet.
Az egyik a Csitt csitt, amit eddig csak egyszer láttam a könyvtár polcán, azóta hiába kerestem, így azonnal a többi közé csaptam. A másik pedig Az utolsó vérfarkas, ami a kívánságlista rovat első bejegyzésében is helyet kapott. Őt sem hagyhattam ott...
Nyolc kötetnyi toronnyal járultam kedvenc könyvtárosom elé, aki már megszokta könyvfaló életmódomat, mégis cseppet meglepettnek látszott, így megjegyeztem mintegy mentségként: "Már csak két hét van hátra a suliból." Ezen persze elmosolyodott és szó nélkül húzta le a könyveket és hosszabbította meg a Delíriumot. Én meg próbáltam a táskámba gyömöszölni őket, de hiába vittem a legnagyobbat, csak nem akartak beleférni. Mázli, hogy boltba is kellett mennem, így volt nálam még egy szatyor.
Nos, talán cseppet mohó voltam.

Fojtsuk könyvbe bánatunkat második felvonás:
Ha nem lenne elég a sok saját, kölcsön és könyvtári könyv, hát ma megtoldottam még egy kötettel. Stresszhelyzetben az ujjaim vészesen hamar vándorolnak a megrendelés gomb felé. Szóval rendeltem egy könyvet. Tudom, tudom, gyenge vagyok. Tettemre nincs mentség, talán csak az, hogy akciós volt és ő is szerepelt a legutóbbi kívánságlista rovatomban.

Most, hogy kigépeltem magamból a hisztimet és vigyorogva nézek az elolvasandó könyvek hegyeire, le is nyugodtam. A blogolás néha felér egy pszichoterápiával.
Már csak két hét. Már csak 2 államvizsga, egy szakdogavédés és 2 felvételi. Már csak két hét és napi tizenkét órát alhatok másik tizenkettőt pedig olvashatok. És hogy mit fogok olvasni? Először a fenti képen látható szépségeket, aztán meg ki tudja...