Csavargások XVI.

Ősszel sem maradtak el a csavargások, bár egyre inkább a beltéri kikapcsolódások jönnek szóba.

Less Than Jake

Szerencsére San Diegóval nagyban egyezik a zenei ízlésünk. Természetesen van olyan banda, amit ő szeret, én ellenben utálok (pl.: Belga) és fordítva (pl.: melankolikusabb indie dalok). Ettől függetlenül mindig meg tudunk egyezni, hogy mit hallgassunk a kocsiban vagy főzés közben és kölcsönösen növeljük egymás zenei repertoárját. Így kerültem Less Than Jake koncertre.
A bandát nem ismertem, viszont a műfajt igen. Bírom a punk zenét és a ska vonalat, így a kettő együtt is jöhet nekem. San Diego már élőben is letesztelte őket korábban, szóval mikor azt mondta, jó buli lesz, hittem neki. Egyik barátját még beszervezte mellénk, így hármasban indultunk el a koncertre.
A helyszín az A38 hajó volt, és bár jártam már itt (könyvbemutatón), hajós koncerthez még nem volt szerencsém. Kíváncsi is voltam, milyen lesz maga a környezet. Nos, a hajó gyomrában lévő teremben zajlott a tombolás, így biztosra veszem, hogy kívülről csak az látszott, ahogy a hajó ugrál a kikötőben.
Yellow Spots volt az előzenekar és amilyen őrültek, remekül megalapozták a hangulatot. Ráadásul eszembe jutott egy korábbi koncertélményem a banda énekesével, aki akkor még egy másik csapatban nyomta és erős késztetést éreztem, hogy felhívjam F. barátomat, aki velem volt az ominózus esetnél. Ez azonban elmaradt és ezúttal az énekes nem kötött belém, csak megdobált néhány szem cukorkával...
Aztán elkezdődött a koncert és besűrűsödött a tömeg, majd kezdetét vette a tombolás és zúzás. Nagyon örültem, hogy két fiúval mentem, mert így csak beálltam közéjük és ők megvédtek az őrülettől. Szóval kivételesen nem öntöttek le sörrel és csak kétszer löktek meg. Igazán praktikus, ha az ember lánya személyi testőrökkel bulizik.
A zene remek volt, a hangulat pedig tökéletes. Nagyon tudták, hogyan dobják fel a koncertet és amit a színpadon műveltek, az megérte a lökdösődést is. Szóval remekül éreztem magam, nagyon szimpatikus a banda, na meg a zene amit játszanak és hajón koncertezni is remek élmény.

Hamlet
Ritkán megyek színházba, pedig szeretem. Legutóbb februárban jártam színházban és meglehetősen vegyes élmény volt. Szóval nekem a színházhoz különleges alkalom, különleges darab vagy épp egy jó lehetőség kell. Most épp az utóbbi történt.

kilátás a kakasülőről

Dörmi barátom szólt, hogy tud szerezni olcsó jegyet a Hamletre. Azonnal meg is ragadtam a lehetőséget és szerencsére, San Diego is vevő volt a dologra. Kicsit ugyan aggódtam miatta, mert évek óta nem járt színházban, egy ilyen lehetőséget azonban nem hagyhattunk ki.
Most csodálhattam meg először belülről a Vígszínházt és igazán impozáns látványt nyújtott.
A karzat leghátsó sorában kaptunk helyet, gyakorlatilag a kakasülőn. Ráadásul Dörmi kollégista társaival voltunk körbevéve. Kicsit kilógtunk a sorból korunkat tekintve, ám nevetve megjegyeztem, hogy ezt úgyse viszi észre senki. Szóval szépen elvegyültünk, igaz kísérőm időnként nagyokat pislogott, mint egyetlen mérnök a sok bölcsészhallgató között. Le is ragadt az olyan részleteknél, hogy miért vannak teniszlabdák a színpadon, így a szünetben volt egy remek beszélgetésünk a látottakról, miközben elmajszoltam egy perecet.
Pozitívan csalódtam a színházi perecben. Mindig úgy képzeltem el, hogy az valami drága és cseppet sem finom dolog a szünet kitöltésére, de tévedtem. Nagyon is finom volt, vagy csak én voltam túl éhes...
Mikor véget ért a darab, meg kellett állapítanom, hogy bár az elején húztam kicsit a számat a modernizálásért, összességében remek volt. Ezúttal a modern kiegészítések ellenére is átjött a történet eredeti hangulata. A színészekre pedig nem eshetett panasz. San Diegót leginkább az kötötte le, hogy a főszereplő (ifj. Vidnyánszky Attila) hogyan bírta végigugrálni az egészet. Időnként valóban lenyűgözően akrobatikus volt, amit csinált.

ifj. Vidnyánszky Attila

Ez tehát egy remek színházélmény volt egy remek darabbal. Még műsoron van, szóval ha valaki fontolgatja, hogy megnézni, csak biztatni tudom.

Apocalyptica
Mikor nyáron felröppentek az első hírek, hogy Apocalyptica koncert lesz Budapesten, teljesen bezsongtam. Zseniális, amit ezek a srácok művelnek, régóta a kedvenceim között tartom számon őket. Azonnal le is csaptam hát két jegyre, még, szóval már július óta vártam ezt az október végi estét.

A helyszín a MOM Sportközpont volt, vagyis gyakorlatilag egy fedett sportpályán nézhettük végig a műsort.
San Diego nem igazán tudta elképzelni, hogy egy rockkoncertet hogyan lehet végigülni, illetve hogy csellókkal hogyan lehet úgy zúzni a színpadon, hogy lekösse a nézőket. Nos, ők négyen megoldották.
Kizárólag Metallica feldolgozásokat játszottak és míg a koncert első felében a lassabb dallamok domináltak, úgy a második félidőben megmutatták, hogy mégis csak metál koncertről volt szó.
Nagyon tetszett, hogy szépen felépítették a műsort. A látvány és a hangulat remek volt és pont olyan tempóban adagolták a legismertebb dalokat, ahogy kellett. Plusz van valami lenyűgöző abban, amikor egy csellóval rohangálva zúz valaki... Szóval egy pillanatig sem unatkoztunk. Ráadásul, amint bejött a képbe egy vendégdobos is, érezhető lett, hogy készül valami. A koncert utolsó számait az addig békésen üldögélő tömeg a színpad előtt tombolva töltötte. Tudnak valamit ezek a finnek...
Összességében tehát hatalmas élmény volt ez a koncert. Megérte ennyit várni rá és igazán örültem, hogy kísérőm is megszerette ezt a bandát. Remélem, jönnek még Magyarországra, mert egy ilyen buliba máskor is szívesen elmennék.

Rózsaszín pöttyök XX.

Az elmúlt hónap szülinapi lázban telt. Egymást érték a születésnapok és idén valahogy mindegyik különlegesre sikerült. Korábban már beszámoltam az Unikornispartiról, illetve arról a meglepetés buliról, amit én kaptam, ám itt nem állt meg a sor.
San Diego és Nel barátom is őszi gyerekek, így a múlt hónapban mindkettőjüket meg kellett lepnem. Ez persze elég sok szervezéssel és tervezéssel járt, ami sok szabadidőt és energiát igényelt, a kreativitásról nem is beszélve. A végeredményeket látva azonban határozottan azt kell mondanom, megérte.

Torta

első saját készítésű tortám

Habár a sütemény sütés nem áll távol tőlem, sőt még szeretem is elfoglalni magam ilyesmivel, eddig még nem sütöttem tortát. Egy igazi születésnapi meglepetéshez azonban illik, így merész voltam és megpróbálkoztam életem első tortájával.
Mivel meglepetés torta volt, mindent elő kellett készítenem az ünnepelt, San Diego tudta nélkül. Először megterveztem a torta ízét. Mindenképpen gyümölcsöset szerettem volna és az idő szűkössége miatt olyan típust, amit nem kell hűtőben sokat pihentetni. Rengeteg receptet végignéztem, mire megtaláltam az ideális mascarpone krémet.
Összetétele rendkívül egyszerű:
25 dkg mascarpone, 150 g natúr joghurt, 1 citrom, 10 dkg porcukor
Fel akartam dobni gyümölccsel a krémet, ezért egy konzerv őszibarackot is beszereztem plusz kiegészítőnek. Illetve a díszítésről is gondoskodtam zacskós tortabevonó és gumicukor formájában. Mikor minden készen állt, egyszerűen közöltem az ünnepelttel, hogy jó lenne ha elhúzna és legalább három órán át nem is jönne haza. Szerencsére nem sértődött meg, engedelmesen átment egyik barátjához és türelmesen kivárta, hogy mikor engedem vissza a lakásba.

egy szelet barackos-mascarponés finomság

A torta piskótáját (egyszerű piskótarecept) szív alakú sütőformában késztettem el. Mivel két réteg piskóta közé akartam tenni a krémet, dupla adag piskótát sütöttem. Aztán kikevertem a mascarponés krémet, majd felbontottam az őszibarack konzervet. A barackokból szeleteket vágtam és a vékony krémréteggel megkent piskótára pakoltam őket. Utána lefedtem egy újabb réteg krémmel, majd jöhetett a következő sor barack, majd egy újabb adag krém. Óvatosan ráhelyeztem a felső piskótát és pár percre a hűtőbe tettem. Előkésztettem a lakást lufikkal, gyertyákkal és az ajándékkal, míg a maradék krémből pohárkrémet késztettem. Babapiskóta, mascarponés krém és a tetején barack illetve egy-egy szem gumicukor és már tálalva is volt az édesség. A poharakat is betettem a hűtőbe és nekiláttam a tortabevonó felolvasztásának.
Hatalmas találmány a zacskós tortabevonó, csak forró vízbe kell áztatni és már önthető is. Azért, ahogy a képeken is látszik, nem lett egységes, mivel nem vártam eleget az áztatással, így nem olvadt fel a teljes zacskó és újra kellett melegítenem. A málna alakú gumicukrok azonban sokat dobtak az összképen és az egészet egy gyertyával koronáztam meg.
A végeredmény, első tortához képest, elég mutatósra sikeredett. Az ünnepelt értékelte fáradozásomat és rögtön repetát is kért, így nem csak az íze lett elismerve, hanem én is megkaptam a napi ajándékomat, a jól elvégzett munka örömét.
Szóval, ha valaki gyakorlat nélkül tortasütésre adja fejét, csak támogatni tudom. Nem olyan nagy ördöngösség és tényleg megéri a ráfordított energiát.

születésnapi összhatás

Coca-Cola Party
Októberi második születésnapi projektem már sokkal több tervezést igényelt és sokkal nagyobb küzdelmet a konyhában. Elvállaltam a főszervező szerepét, így nem csak nekem kellett gondoskodnom a szervezésről (mindenkit meghívni és egyeztetni legalább milliószor), megtervezni a dekorációt (szülinapi felirat, lufik és nassolni valók csomagolása), majd azt kivitelezni, kitalálni az ajándékot és be is szerezni, hanem könnyelműen elvállaltam a tortasütés feladatát is. Kicsit nagy volt a szám a fenti első projekt sikere után...

Coca-Cola torta

Mivel az ünnepelt, Nel Coca-Cola mániás, adott volt a kihívás: kóla torta kell neki. Az elmélet eddig hibátlan volt és találtam is egy receptet, ami megfelelőnek tűnt a feladathoz, illetve sok sok szép képet szép tortákról. Madonna utóbbira rá is kattant, így megegyeztünk, hogy én megsütöm, ő pedig díszíti. Csakhogy rettentő elfoglalt és a fontossági listáján a tortaprojekt háttérbe szorult, így miután megsütöttem boszorkánykonyhámban (minden fekete volt és bugyborékolt...) a brownie-ra hasonlító tortát és elkészítettem a krémet, cirka két órát vártam rá, hogy jelentkezzen a díszítői munkára. Ekkor pedig meglehetősen ideges lettem. Kicsit sok volt a stressz a buli előtt egy nappal, mikor még rengeteg dolog volt hátra és a tervem, hogyan csalom az ünnepeltet a helyszínre sem volt teljesen biztos. Aztán Madonna végre jelentkezett, ám segítséget kért, így végül ketten dekoráltuk ki a tortát és csak éjfélig dolgoztunk rajta. Azért az eredmény mindezek fényében még mutatósabbnak hat.
Aztán másnap mindenféle egyéb nehézség - a pub ahová leszerveztük a meglepetés bulit nem nyitott ki, mert a hippi pultos elaludt... - ellenére át is adtuk a tortát. A kóstolás során a fele elfogyott és kaptam rá pár dicsérő szót, illetve én is úgy ítéltem meg, hogy azért ehető lett. Szóval bármennyire is bizarr és nehézkes volt a kivitelezés a kólás-kakaós alapízt a piros fondant jól kiegészítette. Életem második tortája tehát szintén nem lett rossz. Lehet, hogy pályát tévesztettem és cukrásznak kellett volna mennem...

Cápa
Szeretem az IKEA-t és ez szerintem igaz majdnem minden lányra. Olyan szép dolgok vannak ott és annyi ötletet adnak, hogyan lehetne feldobni a lakást és persze sok-sok illatos gyertyát lehet náluk beszerezni. Ráadásul a plüssállat kínálatuk is remek. Csakhogy minden szezonális és ebből fakadt a következő kalandom.

Bruce lazul...

Tavaly ősszel szúrtam ki a cápát. Hatalmas volt és puha és rengeteg volt belőle, meg is ölelgettem egyet. Aztán, mivel más okból jöttem az üzletbe, fájó szívvel, de visszatettem a többi közé.
San Diego csak nevetett, hogy én a pacifista vegetáriánus egy hatalmas plüss ragadozóra vagyok rákattanva a puha nyuszik helyett. Nos, igen, én bizony a cápába szerettem bele. Olyannyira, hogy nem bírtam kiverni a fejemből, így mikor karácsony előtt újra betévedtünk ide, már kerestem a nagyvadat. Sajnos azonban elfogyott... Nem is volt egész télen, sőt tavasszal se, sőt még nyáron se...
Agyamban azonban folyton felbukkant a gondolat: Akarok egy cápát!
Nel fel is ajánlotta, hogy megkérdezi a barátjától, aki sűrűn jár Olaszországban, hogy látott-e az olasz boltban. Közben pedig Pucca barátom közölte, hogy náluk Skóciában van, csak kicsit problematikus onnan hazaszállítani. Szóval mindenki tudta, hogy nekem cápa kell. Aztán jött a hír, újra kapható Budapesten!
Fel is lelkesültem, csakhogy eltartott egy-két hétig, mire eljutottam a boltba, mert oda bizony kellő mennyiségű szabadidő kell.
Lelkesen indultunk el San Diegóval cápabeszerző körútra és még az esős időjárás sem szegte kedvünket. Beérve a boltba célirányosra vettük a figurát és kihagyva a bemutatótereket, rögtön a gyerekrészlegre rohantunk. Aztán álltunk és néztünk.

Bruce szeret a térdemen megpihenni

Volt plüsskutya, plüssmedve, plüssfocilabda, plüssminden csak cápa nem... Azonnal megnéztük az online készletinformációt, ami a következőt közölte velünk: elfogyott. Elfogyott mindhárom magyarországi IKEA-ban...
Itt nagyjából olyan arcot vágtam, mint egy ötéves, akinek elvették a játékát és búcsúzóul még azt is közölték vele, hogy a Télapó nem létezik. Szóval letargiába estem, így battyogtam San Diego után, aki próbálta bennem tartani a lelket kevés sikerrel. Durcásan megjegyeztem, hogy menjünk haza gyorsan, így már nem is kell innen semmi. Arra azonban még rá tudott venni, hogy a leértékelt részleget is megnézzük. És milyen jól tettük!
Mikor bekanyarodtunk a sarkon, a következő jelenet játszódott le. Megpillantottam egy lányt a barátjával, ahogy épp egy plüsscápát forgat a kezében. Lefékeztem megragadva San Diego karját elmondása szerint olyan arckifejezéssel, hogy tudta, ez most vérre megy.
"Tedd le!" - sziszegtem elszántan. Kísérőm fejében pedig a következő gondolatok futottak át: 1. Hogyan fog szétválasztani minket, ha ölre megyek a cápáért? 2. Mennyivel tudja megkenni a másik lány barátját, hogy átengedjék nekünk a cápát? 3. Mi a fenét fog velem kezdeni, ha nem szerezzük meg azt a nyomorult cápát?
Szerencsére a lány letette és én azon nyomban odasprinteltem, felkaptam és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy egyértelmű legyen, senkinek sem adom. Még a pénztárnál is vonakodva engedtem el, míg a pénztáros lehúzta a vonalkódját.
Az utolsó cápa tehát hozzám került, pontosabban San Diego kanapéjára. Bruce ugyanis egy kanapécápa, aki szeret velünk filmet nézni, néha az uszonyával kiborítja a pattogatott kukoricát és olyan laza, hogy csak imádni lehet.
Egyik hétvégén meg is kaptam, mikor reggel félálomban ölelgettem az egyik plüsspandámat:
- Azt hiszem új szerelmed van - jegyezte meg San Diego. - És nem magamra gondoltam...
Mázli, hogy egyikünk sem féltékeny típus.

Az üzenet

Markus Zusak neve nem ismeretlen számomra, már olvastam a tollából (A könyvtolvaj), így volt egy kis elképzelésem, mire számíthatok ezzel a kötettel. Mégis eléggé megvárattam a polcomon teljesen feleslegesen.

A borító rendben van, bár telefon helyett egy pakli francia kártya talán egy csöppet találóbb lett volna.

Vastagságra is kellemes 370 lapjával. A külsőségekre tehát nem eshet panasz, maximum a könyv végén elszaporodott elgépelési hibákra.

Fülszöveg:

"Ed Kennedy minden, csak nem hős. Átlagos fiatal srác Sydney-ben, aki jobb híján taxizik.
És szerelmes Audrey-ba, amióta az eszét tudja.
Audrey viszont haverral nem randizik.
Ed nem hős, és mégis ő az, aki megakadályoz egy bankrablást mondjuk, véletlenül.
Csak mert a haverjai nem tudják befogni a szájukat.
Élete nagy kalandja után még nagyobb kalandok következnek.
Ed ugyanis titokzatos kártyalapokat kap. Üzeneteket!
És egy küldetést kell végrehajtania.
Aztán még egyet.
Ed lassanként megtanulja, hogy vannak apró, talán hősies tettek, amiket ő is megtehet, és amiktől egy kicsit jobb lesz a világ.
Hogy közülünk bárki, akár egy pénztelen, külvárosi gyerek is megteheti az első lépést
Van, amikor tényleg nem kell sok hozzá.
És van, amikor igen
De akkor sem szabad feladni."

Ez a könyv igazán megmutatja, milyen egy ütős kezdés. Ha az a típus lennék, aki az első pár oldal után megítél egy könyvet, megvett volna kilóra. Oké, az első fejezet meg is vett, annyira zseniálisra sikerült. Humoros, izgalmas, meghozza az ember kedvét az olvasáshoz. Tökéletes nyitány.

Ez után az írónak már könnyű dolga volt, komótosan felépíthette a cselekményt és elkezdhette csepegtetni belé, na meg az olvasóba a sok-sok apró pozitív üzenetet. Ismételten csak azt tudom mondani, zseniális húzás.

Azonban, ha kedves olvasóm, úgy gondolod, hogy itt jön egy de, akkor jók a megérzéseid.

Az első fejezet a könyv egészére nézve picurit félrevezető. Ed humora végig megmarad, ám a történet mégsem lesz már olyan szórakoztató, mint az első pár oldalon. Sőt, olyan könnyed sem, ahogy a főhős belemerül az üzenetekbe. A nyitány viszont pont ettől zseniális, eladja a könyvet, így az olvasó, bár nem egészen azt kapja, mint amit az elején várt, mégsem mondhat róla rosszat.

Egyrészt a főhős és a szereplők nagy része szerethető figura. Emberiek, kicsit esendőek és ismerősek a szomszédból. Másrészt a kártyák üzenetei fenntartják az érdeklődést. Minden lapon új talányok, új megoldandó feladatok tűnnek fel, így bár a cselekmény olyan megfontolt tempóban halad, mint Ed kutyája a napi kávéért, az olvasó nem érzi lassúnak. Ehhez valószínűleg a fejezetek rövidsége és tagoltsága is hozzájátszik. Harmadrészt ez egy kedves történet.

Az olvasó bohókás ügyetlenkedésre számít, de kedves kis üzeneteket kap. Üzenetet a törődésről, magányról, szeretetről, családról és az összes többi szívet melengető dologról és hála a bankrablásnak, nem érzi tolakodónak. Ed osztogatja a jó cselekedeteket, miközben körbelengi a pozitív aura, ami átsüt a lapokon. A végső üzenet ugyanis egyszerű, kicsit talán elcsépelt is lenne, ha egy mondatban kellene összefoglalni, de jó. Jó, mert a szürke és komor hétköznapokban, néha igen is szükség van egy kis jóságra.

A könyv tehát egy nagy adag pozitív hozzáállás és ezzel nincs semmi baj. Az író szépen fogalmazta meg, szépen becsomagolta egy kedves történetbe és szépen ott felejtette az olvasó polcán szándékosan elrendezett véletlen gyanánt. A cselekmény mindez körítése, így aki heves akcióra vagy nagy összefüggésekre vágyik, csalódhat.

Összefoglalva tehát nem azt kaptam, amit vártam, az első fejezeten kívül nem nyűgözött le, mégsem bánom, hogy kézbe vettem. Egyszerűen néha jólesik egy-egy kedves üzenet.

Azoknak ajánlom, akik valami szívet melengető történetre vágynak, vagy csak kedvelik a kedves mondanivalót. Szép üzenet szép köntösben.

Rovinj - tenger

Tovább csúsztam horvátországi beszámolómmal, de talán nem is baj. Nem baj, mert az egyre hűvösebb őszi időjárásban, főleg a hétvégi eső után, jólesik visszaemlékezni a nyárra.

Rovinj városa után ezúttal a tengerpartja kerül terítékre sok napsütéses nyári fényképpel.

Kikötő

úton az óváros felé

Rovinj óvárosa gyakorlatilag egy kis földcsücsök a tengerben. Messziről látszik a templom és tornya által uralt óváros és a csücsköt körbevevő kikötő. Itt tehát a tenger elkerülhetetlen, de ki akarná elkerülni?

Egyszerűen gyönyörű a kékség és a különféle hajók és csónakok sokszínűsége. Éjszakára ugyanis megtelik a kikötő, mindenki, aki napközben  a vizet szeli, hazatér, így igazán hangulatos napnyugta után is errefelé sétálgatni.

Habár gondolkodtunk rajta, hogy felszállunk az egyik sétahajóra, lebeszéltük magunkat róla. Ezt egyrészt azért tettük, mert akkor pár órára egy csoporthoz lettünk volna kötve és ezúttal a spontaneitás és a szabadság diktálta a terveinket, másrészt szkeptikus voltam a reklámokkal szemben.

Sok helyen láttam, hogy delfinekkel hirdették az utat, ám amikor utánajártunk, kiderült, hogy valójában, csak ha nagy szerencsénk van, akkor láthatunk errefelé delfint.

Szóval maradtunk a saját utunkon és inkább magunk fedeztük fel a tengert.

árva csónak a tengeren

a legautentikusabb látkép

óváros és a...

... kikötő

Óvárosi strand

a strand határa

A felfedezést természetesen úgy értettük, hogy csobbanunk kicsit a sós vízben. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy ehhez alig kell elhagynunk a szállásunkat.

Apartmanunk ablakából is jól láttuk a tengert és láttuk rajta a bójacsíkot is. Arra azonban csak később jöttünk rá, hogy a bóják a helyi strand határát jelölik ki.

Igen, ez azt jelentette, hogy alig száz métert kellett megtennünk az ajtónktól a templom felé és már ott is voltunk a strandon. No, nem a hagyományos értelemben hosszan elterülő partszakaszra kell gondolni napernyős nyugágyakkal, hanem egy sziklafalra. Erről a sziklafalról azonban vezet néhány lépcső a tengerbe. Első látásra nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő.

Mindketten tudunk úszni, bár San Diego kicsit bizonytalanabb, ha vízről van szó. Ebben a szituációban azonban én voltam a bátortalanabb. Legalábbis, amikor megpillantottam a sziklákhoz csapódó hullámokat és megtapasztaltam, hogy a tengerbe vezető létra nem csak csúszik, de billeg is, ha rálépek.

a strand

Szóval kellett egy kis bátorság és én első körben csak gyorsan megmártóztam ismerkedve a mélységgel. Aztán belevetettük magunkat a kezdő búvárkodásba.

San Diego már próbálta, ezért is kérte kölcsön az egyik munkatársától a felszerelést, vagyis búvármaszkot, pipát és békatalpat női és férfi méretben is. Aztán dobott is egy nem túl elegáns hátast ebben a szettben a tengerbe, amivel nem csak megnevettetett, hanem rá is csábított, hogy kipróbáljam.

Első körben szörnyű volt. A béketalpat előrelátóan a sziklán hagytam, mégis teljesen kényelmetlenül éreztem magam, mert maszkban pipával egészen máshogy kell lélegezni, mint úszás közben. Ráadásul még mindig csak szoktam a mélységet és a hullámzást. Második nekifutásra azonban megpillantottam egy halat, ami kellően elterelte a figyelmemet minden ideges gondolatomról és végre normálisan tudtam lélegezni.

Szóval belejöttem, San Diego meg elkezdett aggódni, miért nem dugom már ki a fejemet a vízből és miért lebegek mint egy hulla. Hát, csak azért, mert szép volt a kilátás odalent...

A víz tisztának tűnt, bár a hullámzás mindig felkeverte kicsit a tenger fenekét és a halakat is keresni kellett. Nem kellett azonban keresni a bébimedúzákat. Azok bizony mindenhol ott voltak, így kicsit kifakadtam, mikor rájöttem, mi a csudák lebegnek körülöttem. Szerencsére azonban a méretükből vagy a fajtájukból adódóan nem csíptek, ami remekül jött, mert kikerülni őket esélyünk sem volt. A lépcsőnél pedig néhány picike rák játszott bújócskát.

Szóval bár első ránézésre kissé ijesztő volt ez a partszakasz, remek élménynek bizonyult és meghozta a kedvemet a további búvárkodáshoz.

Tengeri paradicsom

A tenger igazi csodáját az óvárostól távolabb találtuk meg a város szélén egy nemzeti parkban. Itt már hagyományosabb strand fogadott minket, bár továbbra is sziklás volt. Mondjuk a horvát tengerparton ne is várjon mást az ember, inkább legyen felkészült és vigyen magával úszócipőt. Vittünk is, amit én csak egy rövid próbára cseréltem le a békatalpra.

strand második felvonás

Itt folytattuk hát halnéző vízitúránkat, ami számomra a legnagyobb élmény volt Horvátországban. Úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy természetfilm díszletébe.

Miután térdig bevergődtem a csúszós sziklákon, a csöppnyi vízbe már bele is vetettem magamat, hogy kövessem a halakat. Minél sekélyebb volt a víz, annál több és színesebb halrajok vettek körbe. Ki sem akartam jönni, annyira élveztem a fogócskát a halakkal a sziklák között, annyira jó volt nézni, ahogy nem zavartatták magukat és olyan sokféle élőlényt láttam.

A halak mellett akadt rák szép számban, láttunk hatalmas kagylót, sok korallt és tengeri uborkát és persze a bébimedúzák is megmutatták magukat. Egyszerűen le voltam nyűgözve, így mikor kimentem a sziklákra megpihenni, teljes pánikban voltam, hogyan vergődjek ki anélkül, hogy bármire rálépnék.

Imádtam, amit jól mutat, hogy az itt töltött idő 98%-át a vízben töltöttem, San Diego pedig, mikor megunta az úszkálást velem, azt figyelte a szikláról, hogy merre van a fenekem és a pipám, mert mást ugyan nem látott belőlem.

Jó tanácsom tehát a következő: sekély vízbe kell menni megfelelő felszereléssel és az ember élőben láthatja azt, amit a természetfilmek mutatnak.

napnyugta a strandon

a felszín alatt igazi halparadicsom van

Hóember

Jo Nesbo meglehetősen népszerű író, könyves berkekben többször találkoztam már a nevével. El is döntöttem, hogy valamikor olvasok majd tőle valamit. Azonban nem vagyok krimirajongó, így jegeltem kicsit.

Aztán megtudtam, hogy filmadaptáció készül szóban forgó kötetéből és filmes vonatkozásban mostanában kifejezetten naprakész vagyok, ami meg is látszik olvasmányaimon. Szóval követve elvemet, mi szerint "előbb olvasom és aztán nézem" kivettem a könyvtárból.

A borító tetszetős, de semmi különleges és vastagságra is megszokott 416 lapjával.

Habár ez a főhős, Harry Hole 7. nyomozása, vagyis a sorozat 7. kötete nem aggódtam az előzmények miatt. Minden könyv egy-egy újabb bűntényt göngyölít fel, vagyis önállóan is megállják a helyüket.

Fülszöveg:

"Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással. Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket."

Ez a könyv tipikus krimi egy hideg skandináv helyszínen. Minden megvan benne, ami a műfaj kelléke. A főhős egy ügyes, ám különc és magánéleti problémákkal küzdő nyomozó. A rendőrségen akad még néhány szerethető figura és a hóban néhány holttest, hogy legyen min nyomozni. Közben rengeteg a mellékszereplő, hogy kellőképpen összezavarja az olvasót és egy kicsit mindenki sáros valamiben. Aztán persze melléfogás és kalandok közepette fény derül a rejtélyre, ahogy elvárt.

Szóval tipikus. Rögtön össze is foglalom, mi az, ami a pozitív fénybe és mi az, ami a negatív sötétségbe löki ki abból a bizonyos krimisorból.

Tetszett a stílusa. Tettszett az írásmód, a sok zenei utalás és tetszett, hogy bár a főhős állt végig reflektorfényben, szépen és könnyedén hagyta kibontakozni a többi szereplőt is. Megvolt a keret, megvoltak a motivációk, ami olvasási szempontból gördülékennyé tette a könyvet.

A tempó is tetszett, mert bár nem rohant az ügy lezárása felé, nem is éreztem lassúnak. Mindig volt kellő mértékű új adalék a nyomozásban, hogy a rejtély iránti kíváncsiság megmaradjon.

Nagyon tetszettek a karakterek. Minden szereplő emberi, mindegyikük gyarló és ez így hiteles. A gyilkos motivációja is érthető volt, ezért látszott, hogy az író jól átgondolta őket. Ahogy átgondolta a sztorit is, ezért az elejtett utalások és morzsák szépen összeálltak a kötet végére.

Csakhogy nem ájultam el tőle.

Nagyjából a könyv háromnegyedénél rájöttem, miért is nem olvasok több krimit. A helyzet ugyanis az, hogy vagy olyan lassan halad, hogy megunom és érdektelenné válok a nyomozás iránt, vagy jó a tempó, csak túl kiszámítható. Itt az utóbbi eset áll fent.

Elég hamar átláttam, hogy ki kicsoda és a nyomozó előtt jóval megfejtettem a gyilkos kilétét is. Így pedig inkább bosszantó volt, mint izgalmas, mikor a főhős vakvágányra futott.

Krimi esetében azt várom, hogy hitessen el velem valamit, aztán a végén lepjen meg egy hatalmas fordulattal. Nos, ez a fordulat itt elmaradt, mert bár az utolsó ötven oldal tényleg pörgött, a végkifejlet kiszámítható maradt. Pedig volt egy pont, ahol megcsaphatta volna kicsit az olvasót, az író mégsem élt vele.

A katarzis tehát, amit egy krimi lezárásától várok, elmaradt. Ettől függetlenül azonban kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy kézbe vettem.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus nyomozós történeteket, főleg ha nem zavarja őket az sem, ha idő előtt megfejtenek néhány titkot.

Habár nem ájultam el tőle, lehet, hogy fogok még olvasni az író tollából.

Tarot Café

Ezt a képregényt ajándékba kaptam. Ennek azért van jelentősége, mert grafikailag távol áll az ízlésemtől.

Manhwa, vagyis koreai művész, Sang-Sun Park munkája és természetesen egy sorozat első kötete. Csupán 184 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Ismerkedjünk meg Pamelával, a Tarot Café tulajdonosnőjével, kinél a kínálat nem mindig az ügyfelek kedvére való. Pamela jósnő, akihez különleges vendégek, vámpírok, tündérek és más, az emberek közt élő természetfölötti lények is betérnek – nem csak egy kávéra, hanem hogy a kártyalapok segítségével feltáruljon előttük a jövő. Azonban Pamela múltjában is sötét titok lappang, és csak ha e múltat lezárja, akkor léphet át következő életébe."

A borító nem tetszik, mert mint mondtam, a grafikai stílusa távol áll tőlem. Ez az elsődleges oka annak, hogy összességében sem igazán tetszett.

Szeretem a képregényeket, bírom a csiricsáré részleteket (A vízisten menyasszonyát például kifejezetten szeretem), ám mérhetetlenül idegesít, mikor egy karakterről nem tudom eldönteni fiú-e vagy lány. Park stílusa pedig pont erről szól, babaszerű lányok és feminin fiúk amerre a szem ellát. Ez pedig nem csak zavaró, hanem egy olyan téma felé mozgolódik, ami szintén távol áll tőlem. Ha japán lenne ez a könyv, valószínűleg megkapta volna a shounen ai (férfi-férfi szerelem) besorolást is, amire nem csak a grafika, hanem az utolsó történet utolsó mozzanata is okot ad.

Na, de visszatérve a rajzokhoz, hoztam két példát:

súgok: a göndör, hosszú hajú a lány, a többi fiú

itt meg pont a göndör a fiú...

Az én ízlésemnek ez a fajta kifejezésmód fura. Olvasás közben megmutattam néhány képkockát a barátomnak azzal a felszólítással, hogy mondja meg, csaj vagy pasi van a képen. Nem túl meglepő módon az összes hímnemű szereplőt lecsajozta... 

A képregény képes fele tehát nem tetszett, lássuk, mi a helyzet a történettel.

Mivel bevezető kötetről van szó, a főhősről, Pameláról nem sok dolgot tudhat meg az olvasó. Látja kicsit munka közben és ennyiben ki is merül a dolog. Apropó munka, ötletes volt minden tarot kártyát leírni, kár hogy nem tett semmit a történethez. Kicsit úgy éreztem, hogy Pamela néhány direkt kérdést leszámítva olyan, mint a televíziós távjósok. Meghallgatja a kuncsaftot, ehhez mérten mond néhány alapigazságot, de valójában nem ad semmit az illető életéhez.

Szóval a kötet lényegében a jósoltató személyekről szól, az ő életüket meséli el. Mivel fantasy történetről van szó, mind a négy vendég természetfeletti lény és mindegyikük központi problémája a másságukból és a szerelemből adódik.

Az első történetet kifejezetten kreatívnak éreztem, vagy csak a macskamániám miatt voltam elfogult. A második történet ezzel szemben klisésnek és rettentően kiszámíthatónak hatott. A harmadik kicsit kevés volt, de azért humoros, egy reggeli metrózáshoz pont ideális. A negyedikről nem tudok kerek véleményt mondani, mivel a második kötetben folytatódni fog. Azonban mégis ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy ez a sorozat nem az én világom.

A cselekmény tehát nem javított annyit a grafikai háttéren, hogy végső ítéletem pozitívabb irányba billenjen. Összességében azt kell mondanom, tömegközlekedésen olvasnivalónak rendben volt, de ha inkább az ablakon bámultam volna ki üveges tekintettel, akkor sem maradtam volna le sokról. Ez a sorozat nem az én stílusom, így nem hoz lázba a folytatás gondolata. (Eddig egyébként 7 kötete jelent meg magyarul.)

Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha nem tudják eldönteni a szereplők nemét és kedvelik a romantikus természetfölötti történeteket.