A Moriszaki Könyvesbolt

Úgy tűnik, minden évben elcsábulok legalább egy könyves tematikájú könyvre. Pedig már többször megállapítottam (például Az utolsó könyvtárnál), hogy ezek a kötetek nem nekem íródtak. Mégis kézbe vettem ezt a könyvet, mert olyan kis szép a borítója és japán szerző munkája. Pedig tudhatnám, hogy a japán irodalom egy része hasonlóan nem fog meg, mint a könyvesbolti történetek...

Alig 200 oldal, így legalább gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"A huszonéves Takako élete fenekestül felfordul, amikor csalódik a szerelmében, ráadásul a munkahelyén is felmond. Segítségére rég nem látott nagybátyja, Szatoru siet: felajánlja, hogy költözzön be a családjuk által működtetett antikvárium, a Moriszaki Könyvesbolt emeleti szobájába. Takako vonakodva ugyan, de elfogadja a meghívást, és átköltözik Tokió Dzsinbócsó negyedébe, az „antikvárium-csodaországba”, ahol egymást érik a könyvesboltok és a könyvkiadók.Takako számára a környék kétszeresen is idegen, egyrészt azért, mert még soha nem járt arra, másrészt pedig azért, mert nem szokott olvasni. Lassanként mégis megszereti a városrészt, barátokat szerez, az olvasás pedig a szenvedélyévé válik. Amikor úgy érzi, az élete végre egyenesbe került, felbukkan egykori szerelme, Hideaki…"

Mielőtt belekezdenék a kötet értékelésébe, időszerű összefoglalnom, milyen típusú japán irodalom az, ami nekem egyáltalán nem csúszik. Nos, a romantikus, és a könyves, ha pedig romantikus és könyves egyszerre, akkor garantáltan rettentően unni fogom. A japán irodalom ugyanis visszafogott, a nyelvezete többnyire egyszerű, nincs benne sok leírás és elég jól tükrözi a japán kultúra tipikus elemeit. Csakhogy míg a minimalizmus és az egyszerűség szeretete csodálatra méltó építészeti és filozófiai szempontból, addig egy regényben bizony nekem kevés. Ráadásul a párbeszédek is a valóságot tükrözik, így sutának, kimondatlannak és súlytalannak hatnak. Ez egyrészt írható a fordítás számlájára, hiszen rengeteg olyan japán kifejezés van, amit csak körülírni lehet. Másrészt a japán társalgásban nem csak a szavakon van a hangsúly, így leírva sokkal csupaszabbnak és üresebbnek tűnnek. Ehhez jön a tény, hogy európai olvasóként vannak bizonyos valószínűleg nagyon európai elvárásaim a romantikus könyvek felé, amelyek érthető okokból nem feltétlenül vannak meg egy japán könyvben. Szóval bármennyire is kedvelem a japán kultúrát, irodalom terén bizony mást keresek, ezt pedig el kell fogadnom.

Ez a könyv tehát nem nekem íródott, és a problémáim nagy része a fent említett okokból fakad, ezt szeretném leszögezni.

A történet lényegében egy útkeresés meséje. A főhős élete felfordul, így a családi könyvesboltba menekül, hogy kicsit feltöltődjön és rendezze dolgait. Ez egy ígéretes felütés, csakhogy semmi sincs igazán kifejtve. A főhős gondjai vázlatosak, a fejlődése elnagyolt és az egész történet olyan kis semmilyen. Ráadásul a könyv felénél bejön a képbe egy új szereplő, aki sokkal érdekesebb, izgalmasabb és részletgazdagabb, mint a sótlan főhős, így az egész még súlytalanabbá válik.

Hogy néhány példát említsek, a főhős és exbarátja kapcsolatának természetéről alig tudunk meg valamit. Oké, az árulás egyértelmű, de komolyan elgondolkodtam a történet elején, hogy talán csak a főhős gondolta, hogy járnak, és valójában semmi sem történt közöttük. Értem én, hogy ez a japán romantikus visszafogottság, és nem is vártam nagy tetteket vagy szavakat, csupán egyszerű paramétereket. Például mióta randiznak, mutatkoztak-e együtt nyilvánosan, aludt-e egyik a másik lakásán, bemutatták-e egymást barátoknak ilyesmi. De nem, ebből semmit sem tudunk meg se a leírásból, se a karakterek beszélgetéseiből, akik jó japánként burkoltan cseverésznek csak.

Apropó japán beszélgetések, a főshős elég gyakran tesz gondolatban megjegyzést másokra, főleg a stílusukra vagy személyiségükre vonatkozóan. Például gorombának nevezi őket, ami a magyar szövegben a japán nyelv udvariassági szintjei nélkül érthetetlenül hat. Ettől pedig a főhős egy mufurc és keserű kislány benyomását kelti, pedig biztosan nem ez volt a szerző szándéka. Ráadásul néhol épp az ő csipkelődőnek tűnő megjegyzései érezhetőek kissé nyersnek.

A romantikus szál tehát elég gyenge ebben a könyvben. Na, de nem is ez vonzott benne igazán, hanem az antikvárium. Itt pedig a kötet elején találtam némi pozitívomot. Nagyon tetszett, hogy a főhős nem volt igazi olvasó, hanem a helyszín hatására talált rá a könyvekre. Az olvasás szeretete pedig átjött a puritán sorokból. Aztán persze itt is előjött a tény, hogy európai olvasó vagyok, mert a sok japán szerző, akikre a könyv utalt, számomra bizony ismeretlen volt. Ezzel pedig nem tudtam igazán kapcsolódni az irodalmi utalásokhoz.

Összességében ez a könyv nem nekem íródott. Se a cselekmény, se a karakterek, se az irodalmi mondanivaló nem fogott meg, sőt, unatkoztam rajta. Kizárólag azoknak ajánlom, akik velem ellentétben tényleg kedvelik a könyves témájú történeteket. Illetve, aki teheti, olvassa el eredeti nyelven, mert japánul biztos vagyok benne, hogy nem ennyire sótlan ez a könyv.