Ez a könyv az Iskolák versenye trilógia második része. Az első részt, Ég veled már olvastam és kellemes kikapcsolódást nyújtott, így nyugodt szívvel vettem kézbe a folytatást.
A borító még mindig nagyon tetszik és vastagságra is megszokott 462 lapjával.
Fülszöveg:
A verseny már javában zajlik, mégis alig szól erről a történet. Kicsit úgy éreztem, mint a Bábel olvasása közben, hogy a téma csak a díszletet adja. Ahogy ott a fesztivál koncertjei voltak teljesen mellőzve, úgy itt a verseny feladatai kerültek meglehetősen nagy hátrányba. Oké, azért volt néhány feladat, ám ha ezeket az oldalakat kiragadnánk a könyvből, a maradék még mindig 300 oldalra rúgna. No, és hogy mi töltötte ki ezeket a nem a verseny lázában égő oldalakat? Ismétlés és ismétlés és érdektelen szócséplés. Egyszerűen nem volt olyan jó a cselekmény dinamikája, mint amit elvártam volna, mert az a néhány konfliktus, amit az írónő beleszőtt, elveszett Hanna szomorúságában, kényszeres mozdulataiban és felsőbbrendűségében.
Oké, talán nem is a történet alakulásával volt problémám, hanem a főhősnő kezdett kicsit idegesíteni. Empatikus vagyok, de tényleg. Értem, hogy a gyász leküzdése adja a könyv "komolyabb" hangvételét és valahol szimpatikus is, hogy az írónő részletesen be akarja mutatni a feldolgozás folyamatát, de ez már a második kötet. Már második kötete, vagyis közel száz oldala olvasom, hogy a főhőnő marcangolja önmagát, amiért normális tiniként viselkedett. Ahogy visszatekintget a múltba és szánja-bánja, hogy olyan dolgok érdekelték, amik minden tinit, pedig utólag, mennyivel jobb lett volna, ha azt az időt az anyjával tölti. Teljesen megértem, de tényleg. De miért kell ezt újra és újra és újra elolvasnom? Felfogtam, hogy szomorú, felfogtam, hogy átalakult az értékrendje a fontos dolgokról, nem kell hatezerszer a számba rágni, van agyam, köszönöm. Rettentően bosszantott, hogy a főhősnő minden gondolatmenete itt kötött ki. Még a romantikus gondolatai is ide vezettek...
Ráadásul nem csak ez az önmarcangoló végtelen körforgás ment az agyamra, hanem Hanna kényszeres mozdulata (Minden harmadik oldalon a füle mögé simítja a hajtincsét. Senki sem piszkálja ennyit a haját. Senki.) és az egyre zavaróbb dicsfény, ami körbelengte. Oké, a barátai szeretik és nagyra tartják, de hogy mindenféle internetes trollok lamentáljanak róla, milyen szép és okos, az már megint sok volt. Nagyon sok.
Ha már internet, a másik teljesen felesleges helykitöltés Kocsis igazgató különféle közösségi oldalakon való jelenléte volt. Egy ideig még viccesnek találtam, ahogy lelkesen posztolgatott és mosolyogva olvastam a kommentelő trollokat, ám egy idő után ő is átlendült a lónak arra a bizonyos nem kívánatos oldalára. Sok volt ez is, nagyon sok és nagyon érdektelen.
Ezen rengeteg helykitöltés mellett pedig alig maradt hely és idő a versenyre. Nem ismertünk meg új arcokat, a többség még mindig színkódokba és klisékbe olvad, így ha egy szín eltűnik és Hanna ezért is depresszióba esik pár percre, akkor az olvasó nem érti, miért érdekes a halványkék név nélküli, arc nélküli csapat és miért hiányoznának bárkinek is. A feladatok sem pörögtek fel, még mindig csak pár volt belőlük és sajnos hiába voltak ezek kifejezetten kreatívak (itt remek formáját hozta az írónő) elvesztek az érdektelen kiegészítések rengetegében.
Egy dolog viszont nagyon tetszett, a szerelmi szál alakulása. Ez egy remek húzás volt és visszaadta kicsit a hitemet ebbe a trilógiába.
Összességében tehát ez most egy eléggé lapos átvezető kötet volt az első rész és a remélhetőleg izgalmasabb befejező kötet között. Ezt most nem találtam annyira szórakoztatónak, de még mindig könnyed olvasmánynak számított.
Aki olvasta az első részt és tetszett neki, vágjon bele nyugodtan, csak ne tegye magasra a lécet. Ha viszont valakinek nem tetszett az első rész, ez sem fog, abban biztos vagyok.
Kiegészítés:
A trilógia záró kötete, Emlékezz rám friss és ropogós, most jelent meg. Mivel a második rész lezárása tetszett, biztosan el fogom valamikor olvasni, ám ha az írónő nem javít benne az érdektelen sallang mennyiségén, akkor nagyon mérges és csalódott leszek.
A borító még mindig nagyon tetszik és vastagságra is megszokott 462 lapjával.
Fülszöveg:
"Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?"Szerintem Leiner Laura még mindig ügyesen ír és van valami megunhatatlan a kreatív hozzáállásában, ám ez a rész meglehetősen laposra sikerült.
A verseny már javában zajlik, mégis alig szól erről a történet. Kicsit úgy éreztem, mint a Bábel olvasása közben, hogy a téma csak a díszletet adja. Ahogy ott a fesztivál koncertjei voltak teljesen mellőzve, úgy itt a verseny feladatai kerültek meglehetősen nagy hátrányba. Oké, azért volt néhány feladat, ám ha ezeket az oldalakat kiragadnánk a könyvből, a maradék még mindig 300 oldalra rúgna. No, és hogy mi töltötte ki ezeket a nem a verseny lázában égő oldalakat? Ismétlés és ismétlés és érdektelen szócséplés. Egyszerűen nem volt olyan jó a cselekmény dinamikája, mint amit elvártam volna, mert az a néhány konfliktus, amit az írónő beleszőtt, elveszett Hanna szomorúságában, kényszeres mozdulataiban és felsőbbrendűségében.
Oké, talán nem is a történet alakulásával volt problémám, hanem a főhősnő kezdett kicsit idegesíteni. Empatikus vagyok, de tényleg. Értem, hogy a gyász leküzdése adja a könyv "komolyabb" hangvételét és valahol szimpatikus is, hogy az írónő részletesen be akarja mutatni a feldolgozás folyamatát, de ez már a második kötet. Már második kötete, vagyis közel száz oldala olvasom, hogy a főhőnő marcangolja önmagát, amiért normális tiniként viselkedett. Ahogy visszatekintget a múltba és szánja-bánja, hogy olyan dolgok érdekelték, amik minden tinit, pedig utólag, mennyivel jobb lett volna, ha azt az időt az anyjával tölti. Teljesen megértem, de tényleg. De miért kell ezt újra és újra és újra elolvasnom? Felfogtam, hogy szomorú, felfogtam, hogy átalakult az értékrendje a fontos dolgokról, nem kell hatezerszer a számba rágni, van agyam, köszönöm. Rettentően bosszantott, hogy a főhősnő minden gondolatmenete itt kötött ki. Még a romantikus gondolatai is ide vezettek...
Ráadásul nem csak ez az önmarcangoló végtelen körforgás ment az agyamra, hanem Hanna kényszeres mozdulata (Minden harmadik oldalon a füle mögé simítja a hajtincsét. Senki sem piszkálja ennyit a haját. Senki.) és az egyre zavaróbb dicsfény, ami körbelengte. Oké, a barátai szeretik és nagyra tartják, de hogy mindenféle internetes trollok lamentáljanak róla, milyen szép és okos, az már megint sok volt. Nagyon sok.
Ha már internet, a másik teljesen felesleges helykitöltés Kocsis igazgató különféle közösségi oldalakon való jelenléte volt. Egy ideig még viccesnek találtam, ahogy lelkesen posztolgatott és mosolyogva olvastam a kommentelő trollokat, ám egy idő után ő is átlendült a lónak arra a bizonyos nem kívánatos oldalára. Sok volt ez is, nagyon sok és nagyon érdektelen.
Ezen rengeteg helykitöltés mellett pedig alig maradt hely és idő a versenyre. Nem ismertünk meg új arcokat, a többség még mindig színkódokba és klisékbe olvad, így ha egy szín eltűnik és Hanna ezért is depresszióba esik pár percre, akkor az olvasó nem érti, miért érdekes a halványkék név nélküli, arc nélküli csapat és miért hiányoznának bárkinek is. A feladatok sem pörögtek fel, még mindig csak pár volt belőlük és sajnos hiába voltak ezek kifejezetten kreatívak (itt remek formáját hozta az írónő) elvesztek az érdektelen kiegészítések rengetegében.
Egy dolog viszont nagyon tetszett, a szerelmi szál alakulása. Ez egy remek húzás volt és visszaadta kicsit a hitemet ebbe a trilógiába.
Összességében tehát ez most egy eléggé lapos átvezető kötet volt az első rész és a remélhetőleg izgalmasabb befejező kötet között. Ezt most nem találtam annyira szórakoztatónak, de még mindig könnyed olvasmánynak számított.
Aki olvasta az első részt és tetszett neki, vágjon bele nyugodtan, csak ne tegye magasra a lécet. Ha viszont valakinek nem tetszett az első rész, ez sem fog, abban biztos vagyok.
Kiegészítés:
A trilógia záró kötete, Emlékezz rám friss és ropogós, most jelent meg. Mivel a második rész lezárása tetszett, biztosan el fogom valamikor olvasni, ám ha az írónő nem javít benne az érdektelen sallang mennyiségén, akkor nagyon mérges és csalódott leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése