A helyszínek ugyanazok, mint a Sárkánycsalogatóban, ám sárkányok után ezúttal boszorkányok és lidércek kerülnek a főszerepbe. A két könyv ezért csupán lazán kapcsolódik egymáshoz, mégsem tudom teljesen mellőzni az összehasonlítást. No, de mielőtt belemennék a pörköltszaftos részletekbe, meg kell említenem, hogy:
Imádom a borítóját!
Remekül el lett találva és nem csak azért, mert a lila a szívem csücske, hanem, mert megint kissé bizarr mégis rendkívül kifejező. Ott a Lánchíd, ott a lidérc vagy boszorkány és ott a budapesti tömegközlekedés térképe. Vizuálisan el vagyok varázsolva.
A könyv vastagsága is kellemes 398 lapjával.
Fülszöveg:
"A lidércszerető furcsa szerzet: attól boldog, ha minden kívánságod teljesíti, miközben a pusztulásod okozza. Ha mázlid van, besétál néhány manó, a kertésznadrágos fajtából, és felteszi az egyetlen értelmes kérdést: Hol az arany?! Márpedig Adrinak szerencséje van: budapesti albérletében, a dohányzóasztal alatt átjáró nyílik, s egy boszorkánnyal meg egy lidérccel együtt az arany keresésére indulhat. A lány azonban kincsek helyett valami sokkal értékesebbet, egy igazi párt talál, akire a bajban is számíthat, és aki nemcsak azt mondja neki, amit hallani akar, hanem az őszintét. Amúgy Adri ezt az egész ügyet a likkal, a manókkal, a boszorkánnyal meg a lidérccel tényleg kihagyta volna…"Ez a könyv, ahogy az írónőtől elvártam, ismét egy kissé elborult, finoman magyar, mesebeli kalandot nyújtott. Kerek egész történet, önállóan is tökéletesen megállja a helyét. Azért mégsem tudok elvonatkoztatni az előző könyvtől (Mert azt annyira imádtam!), így kissé összehasonlító lesz az elemzésem, minden ifjú boszorkánytanonc okulására.
Ezúttal a főhős egy hölgy, Adri, aki tekinthető tipikusnak is, hiszen pont olyan gondokkal küzd, mint a budapesti huszonéves nők többsége. (Magamra is ismertem benne.) Az ő szemszögéből van elmesélve minden, így most nincs ugrálás a helyszínek között, csak maximum a manók kóricálnak likak, városok és világok között. Tetszett, hogy az írónő ebben és más vonatkozásokban is változtatott az előző könyvhöz képest, mégsem volt minden teljesen szerencsés.
Egyrészt a főszereplő központú elbeszélés kissé bekorlátozta ezt a rettentően színes univerzumot. Másrészt pedig nem adott elég teret a többi karakternek. Pedig voltak itt érdekes figurák bőven. A főhősnő körül sündörgő férfiak fajtától és lakhelytől függetlenül szórakoztatóak voltak. Csakhogy nem igazán tudtak kiteljesedni. Sőt, egy ponton a cselekmény ellaposodott, mert a két önérzetes macsó állandó jellegű konfliktusaira redukálódott, amelyet még a manók és a nem épp szimpatikus alsó szomszéd is csak kicsit tudott feljebb hozni.
A tempóváltás oka azonban máshol is kereshető, a finom komolyodás százalékos arányának növekedésében. Ez a kötet érezhetően komolyabban vette magát, mint az előző. Komolyabbak lettek a problémák és a veszélyes helyzetek, valószínűleg az izgalom fokozásának érdekében. Csakhogy egy olyan univerzumban, ahol a manók a csákányt betöréshez használják bányászat helyett, ahol a boszorkányok mobilalkalmazásokkal varázsolnak és a wifi hálózat világokon átível, nehéz komolyan venni egy-egy vérmesebb lidércet, még akkor is, ha tömeggyilkos pszichopata feje van. Szóval részemről a komolyodás szükségtelen, mert ez a könyv elsősorban szórakoztatni akar, az meg már részletkérdés, hogy a szórakoztatás alátámasztható-e racionális érvekkel.
A szöveg szerencsére ugyanolyan könnyed hangvételű maradt, élvezet volt olvasni. Igaz, Hollus cifra káromkodásai hiányoztak kicsit, bár itt is volt egy-két népiesen megfogalmazott szitkozódó barokk körmondat.
A kisebb fordulatszám ellenére szépen összeállt a történet, bár ami kellemesen csavarosnak indult, kissé kiszámíthatóan folytatódott és várhatóan ért véget. Ez azonban nem von le semmit a történet értékéből.
Tehát ismét egy remek könyv, csak ajánlani tudom, akár olvasta már valaki, hogyan kell sárkányt csalogatni, akár nem. Minden kezdő boszorkányidomárnak pedig erősen javallott olvasmány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése