2016. február 29., hétfő

Halandó szív

A halál szépséges szolgálólányai trilógia befejező kötete. Az első könyv (Gyilkos kegyelem) tetszett, a második könyv (Sötét diadal) pedig még jobban tetszett, így kíváncsian vártam a harmadikat és hogy vajon az írónő milyen lezárást tervez. 
Habár az utolsó kötet tetszési indexemben az említett két másik könyv között félúton helyezkedik el, cseppet sem csalódtam.
A borító ezúttal is mutatós és remekül passzol a főhős karakteréhez. 454 lapjával megszokott vastagságú, külsőségeiben tehát nem eshet rá panasz.
Fülszöveg:
"Annith izgatottan várja, hogy küldetést kapjon, hogy ő is Mortain istenség szolgálóleánya lehessen. Csendben figyeli, ahogyan különleges képességű novíciatársnői elhagyják a kolostort, és küldetésre indulnak a világba, hogy beteljesítsék a Halál istenének komor, végzetes utasításait. Türelmesen vár, hogy mikor kerül rá a sor. Ám legsötétebb félelmei válnak valóra, amikor rájön, hogy az apátasszony neki nem szán feladatot, hanem azt akarja, ő legyen a zárda Látnoka, vagyis magányban és szüzességben kell leélnie hátralévő életét a kolostor kőméhébe zárva. Annith ezt elmondhatatlan árulásnak tekinti, hisz egész életében arra készült, hogy orgyilkos lehessen. Ezért saját kezébe veszi sorsát. Ebben segítik a hellequinek, a megváltásra vágyó elátkozott lelkek, valamint a nőket és ártatlanokat védelmező Arduinna istennő papnői is. Annith megszökik a kolostorból, a breton udvarba megy, ahol Anne hercegnő és hívei éppen a francia invázió elleni stratégiáról tanácskoznak. A kolostor meggondolhatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy ő belenyugszik."
Ez a fülszöveg nagyon el lett találva. Pont annyit árul el a cselekményből, amennyit muszáj és semmi többet. Az olvasó tehát arra számít, mint korábban, de valami egészen mást kap és nem feltétlen rossz értelemben.
Az események picit lassan indulnak be, de amint mozgásba lendülnek, egyre gyorsabban haladnak. Kezdeti várakozásaimat mind igazolta. Annith ismét egy szerethető főhősnő lett, ebben a legtöbb a természetfeletti elem és nagyjából meg is válaszolta a felmerülő kérdéseimet. Ezeken felül ismét kaptam egy szimpatikus férfi főhőst, sok-sok összefutó szálat és a lehető legteljesebb lezárást.
Tehát minden adva volt, hogy ez a könyv legyen az éke ennek a trilógiának, mégsem éreztem úgy, hogy legyőzte volna a második rész színvonalát. Ebben ugyanis az intrika és politika háttérbe szorult, mint megszeppent pók a falon, a természetfeletti elszaporodott és a realitás szerelmes lett. Bizony, ez lett a legcukrosabb része a sorozatnak, ami nem feltétlenül baj, csak én nem vagyok ennyire édesszájú...
Sajnos kisebb spoilerek nélkül nem tudok bővebb véleményt alkotni, így aki még nem olvasta ezt a könyvet, ITT hagyja abba az olvasást.
Annith, mint az utolsó szolgálólány hasonlóképp eltökélt, mint elődei és ez teljesen rendben van. Főleg, mert hozzáállása a gyilkoláshoz talán a legnormálisabb. Ha muszáj, megteszi, de nem vágyik rá. A Halál iránti elkötelezettség azonban benne a legerősebb és ez a magasztos imádat is gyanús volt, mikor azonban megjelent a férfi főhős, szinte egyértelművé vált a helyzet. Csakhogy túlságosan sok volt a megválaszolatlan kérdés és itt jön a lezárás legnagyobb bája.
Robin LaFevers nagyon szépen elvarrta a szálakat és rengeteg korábbi információmorzsát csipegetett fel, hogy ne egy újabb szerelmes mese legyen ez a könyv, hanem egy igazi finálé. Apátasszony, politika és istenség mind felkerült a palettára és összeállt a kirakós. Közben pedig az olvasók szórakoztatására engedte szerepelni a korábbi főhősöket és talán itt cseppent az első csepp méz.
Annith múltja nem könnyű, mégsem tűnt olyan szörnyűnek, mint Sybella őrült családja, ezért bár nagyon jól jött a fordulat, nem hatott mélyre. A szerelmi szál ellenben tetszetősen indult és valami különlegessé vált, csak túladagolták az édesítőszert.
Értem én, hogy a tiltott szerelem rettentően romantikus és ha nincs legalább egy akadály lehetőleg a "mission impossible" fajtából, akkor nem is igazi a románc, de az írónő cseppet túllőtt a célon. Mindent megmagyarázott, mindenre talált kiskaput, de ez a románc akkor is görög mitológia Disney-módra. Hiába kedveltem Balthazaart és hiába passzolt a boldog befejezés, az én ízlésemnek túlságosan rózsaszín volt. Megszaladt egy kicsit az a csillámpor...
Egyrészt tehát ez egy szép lezárása a trilógiának és hozta a megszokott formát és elvárásokat, másrészt viszont sokkal rózsaszínűbb, mint elődei. Azért a nagy szerelmi történetek rajongói nem fognak csalódni benne.
Szóval tetszett, de a katarzis elmaradt, épp ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki az első két kötet már olvasta, mert ezzel együtt lesz kerek a Halál és családja. Viszont azok, akiket elbűvölt a második rész komorabb hangulata, óvatosan bánjanak vele, mert itt bizony nincs sok sötétség. Romantikakedvelők tehát előnyben.

Zárszónak idézet a könyvből:
"Kezdem azt hinni, hogy a szerelem önmagában sosem téves, sosem rossz dolog. Abból adódik a baj, amire a szerelem készteti az embert."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése