http://www.indavideo.hu/video/South_Park_14evad_4resz_Fraszbook/
Eléggé megmozgatta a gondolataimat.
Szeretem a South Parkot. Nagyon rá tudnak tapintani a lényegre, bár néha túlzásba viszik és átesnek a ló túloldalára. De ez a rész tökéletes. Annyira igazuk van, hogy ez már félelmetes. Este pedig nem tudtam aludni, amit az óraátállításnak, a mai latin gyakorlatnak, a szünet végének, a folyosón üvöltöző lakóknak, vagy csak simán kiújuló álmatlanságomnak tulajdoníthatok. Ilyenkor pedig akarva, akaratlanul is gondolkozom, sajnos...
Gondolataim pedig a modern kapcsolattartás körül forogtak.
Szomorú, hogy a modern ember nem tudja, milyen is az igazi kapcsolattartás. Mindenkinek van mobiltelefonja, internete, bárhol és bármikor elérhető és mégsem az. Közösségi fórumokra gyűlünk, beszélgethetünk akár egy a világ túlsó csücskén elő emberrel és mégsem lettünk szociálisan többek. Nem nevezhetjük kapcsolatainkat fejlettebbnek, vagy mélyebbnek a száz évvel korábban élt emberekhez képest. A világ fejlődik, ahogy mi is, ám van, ami inkább visszamarad. Hisz állandóan a telefonon lógunk, beszélgetünk sms-ben, e-mailben, mégsem ismerjük jobban egymást. Lehet hogy több "barátunk" van Facebookon, iwiwen, vagy ki tudja milyen nevű hasonló portálon, mégis csoda ha közülük, akár csak egyet igaz barátnak nevezhetünk. Ez pedig szomorú. Hiába minden modern kényelem és könnyítés, elfelejtettünk kapcsolatot tartani.
Némi személyes tapasztalatot felhozva.
Napi 24 órában be van kapcsolva a mobilom. Az már persze más kérdés, hogy jó ha hetente keres rajt valaki és az a valaki általában anyukám, aki azért hív hogy megtudja, mikor érek haza. Különben jobban szeretek smsezni mert sokkal lényegre törőbb. Én tehát nem vagyok egy nagy telefonfüggő, de akármerre megyek, mobilon beszélő emberekbe botlom, akik akár órákig is képesek úgy beszélgetni valakivel, hogy még csak a szemébe sem tudnak nézni. Csak mondják és mondják a teljesen jelentéktelen dolgokat és ebben ki is merültek, ugyanis arra képtelenek, hogy egy asztalhoz üljenek a barátjukkal, rokonukkal, akiben igazán megbíznak és kiöntsék a szívüket szemtől szemben. Ha valakinek valami nagyon nyomja a lelkét azt inkább msn-en vagy e-mailben rendezi. A leggázabb szakításforma, így lett az sms és az msn beszélgetés. Nem egy ismerősöm van, akinek a párja msn-en közölte vele, hogy vége, már nem szereti. Ez pedig nem mutat mást, csak hogy gyávák vagyunk. Itt a nagy szabad világ, ahol mindenki felvállalhatná magát büntetlenül vallási, politikai vagy egyéb meggyőződésével egyetemben, mi mégis rejtőzködünk és élünk a könnyebb lehetőséggel. Barátkozás terén a mennyiségre megyünk és nem a minőségre. Teljesen elbűvölt minket a számok világa és minél többet és többet akarunk. Több ismerőst Facebookon, több e-mailt a postaládánkba, több nevet a telefonkönyvünkbe, de bele sem gondolunk miből van nekünk olyan sok. Felteszem, ha valakinek az ismerősei közt ráböknék találomra az egyikre és megkérdezném: Ennek a barátodnak, mi a legfőbb vágya? biztosra veszem, hogy nem tudna választ adni.Felszínesek vagyunk, csak élünk egymás mellett és meg se próbáljuk igazán megérteni a másikat. De az is lehet, hogy én vagyok túl borúlátó, vagy túlságosan romantikus lélek.
Személy szerint többre értékelem, ha valakivel akár havonta egyszer beülhetek egy kényelmes kávézóba és igazán megoszthatom vele a gondolataimat, mint ha naponta ötször felhív és mesél valamit, ami épp az eszébe jutott. Ráadásul az e-mailekért sem rajongok. Személytelenek és a mai emberek már nem képesek leírni egy mondatnyi üzenetet mosolygós jel nélkül. Ha pedig véletlenül valaki elfelejt odatenni a mondat végére egy vigyorgós jelet, akkor már kezdhet is magyarázkodni, mivel az túl komolynak hat és könnyen félreérthető. Hányszor kellett már órákig magyarázkodnom azért, mert valamit poénnak szántam és nem tettem utána smileyt... Pedig ha élőben beszélgettünk volna, egyből hatott volna a poén.
Mennyivel elegánsabb és szebb volt régen, mikor az emberek még leveleztek hagyományos levélpapíros, borítékos formában. Mikor lehet, hogy csak egy tucat embert ismertek, de őket igazán. Talán túl sok kosztümös könyvet olvasok és túl sok bunkó paraszttal találkozom nap, mint nap, vagy túl antiszociális vagyok, hogy nem látom át a százmillió ismerős rendszerét, de így érzem. Nekem csak néhány igazi ismerősöm van, akikkel köszönő viszonyban vagyok és ha összefutok velük, váltunk pár szót. És még ennél is kevesebb barátom, akiben megbízom és akire tudom, hogy számíthatok, mégis jól érzem így magam. Hacsak egy ember van, aki ha megkérdezi Hogy vagy? tényleg arra kíváncsi, mi van a lelked legmélyén, már elégedett vagyok...
De hát az értékrendek emberenként változnak és túl sokat agyaltam ezen tegnap este. Ráadásul ért ma néhány benyomás, ami csak tovább vitte gondolataimat ebbe az irányba. Mire nem jó az antropológia előadás, na meg az, ha szökő évente egyszer bejelentkezem msn-re...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése