A borító csodálatos, és tökéletesen passzol a történethez. 252 lapjával rövid olvasmánynak számít.
Fülszöveg:
"Mikor a nagyvárosi Pietro szülei hétvégi házat vesznek a pár tucat lelket számláló alpesi faluban, szenvedélyes hegymászó apja úgy dönt, ideje átadni fiának a tudását. Együtt járják a havasokat, sorra hódítják meg a több ezer méteres csúcsokat és fedezik fel a gleccsereket. Pietro egyetlen játszótársa a vadóc pásztorfiú, Bruno lesz, aki megmutatja neki a falu és az erdő elhagyatott, titkos helyeit, s akitől Pietro ellesi, hogyan élnek a hegyi emberek.Felnőttként Pietróból világjáró lesz, a kőműves Bruno azonban sosem hagyja el szülőfaluját. Útjaik sok évtizeden át újra és újra keresztezik egymást a sötét fenyvesek és az eldugott tengerszemek között, hogy ismét valami újat tanítsanak a másiknak.
Az érzékeny és sűrű szövésű regényben a két fiú rendkívüli kapcsolata mellett feltárul a hegyek különleges világa is, mely kegyetlensége ellenére felfoghatatlan módon ejti rabul az embereket."
Ez a könyv egy szerelmes levél a hegyekhez. Hiába van benne több életút, hiába központi elem a barátság, és hiába meséli el lényegében egy fiú felnövésének történetét, mindez csak a körítés. Az ok, hogy meg lehessen írni ezt a szerelmes ódát a hegyekről. Cselekmény nélkül ugyanis senki sem olvasná, és akkor a szerző sem tudna a gyanútlan olvasóba oltani egy kis vágyakozást a hegyvidék iránt.
Mivel olvastam már tőle, cseppet sem lepett meg, sőt, reméltem is, hogy újra a hegyekbe kalauzol majd. A történet emberi oldala azonban okozott egy kis meglepetést, méghozzá a mélabús hangulatával.
A könyv kellemesen indul, egy kisfiú szemüvegén át ismerkedhetünk meg a hegyekkel. Tetszett, ahogy finoman szőtte a szálakat, ahogy részben mesélt a szülőkről, a fiúról és a barátról. A kisfiú ugyanis elég gyorsan felcseperedik a lapokon - hiszen nem egy hosszú történet - és fiatal, majd kevésbé fiatal felnőtt lesz belőle. A könyv így tele van időbeli ugrásokkal, azonban van, ami állandó, a hegy és annak dicsőítése.
Cognetti érdekesen ír a kapcsolatokról, nagyon emberien és kissé nyers valójukban közelíti meg őket. Ráadásul az egészben van valami sorsszerű és elkerülhetetlen. Az apa-fiú kapcsolat alakulása mintha előre lenne vetítve már a legelején. Érződik a kialakuló feszültség, csakúgy, mint a barátság kérdésében.
A szereplők nem sokat beszélnek, mégis tökéletesen követhető, mit gondolnak, éreznek, mit akarnak és mi lesz velük a kapcsolati viszonyokban. Pedig a szerző érezhetően tart egy kis távolságot tőlük, mintha előre szaladtak volna a csúcs felé, míg az olvasó kissé lemaradva kaptat utánuk. Szóval, aki kapcsolati dinamikákról szeretne olvasni, az jó helyen jár.
"Lassan megtanultam, mi történik, ha valaki elmegy: a többiek folytatják az életüket nélküle."
A könyv hangulata melankólikus. Az egészet áthatja egy lemondásba hajló szomorúság. Ez egyrészt értehető, hiszen nem könnyű az élet a hegyen, másrészt passzol a megjósolható végkifejlethez, na meg illik a főhős habitusához. Ez egy szomorkás, borongós hangulatú könyv, ahol csak egy dolog megkérdőjelezhetetlenül szép és felemelő, a hegyek látványa.
A központi kapcsolat, ami köré lényegében a többi épül, az a barátság. Két azonos korú, ám teljesen más hátterű, más lehetőséggel rendelkező fiú barátsága. Na, és hogy mi köti össze őket? Persze, hogy a hegyek imádata. Látszólag ugyanis nem sok közös van bennük, mégis újra és újra egymás oldalán kötnek ki, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A barátságuk szorossága tehát egyértelmű, ám ők sem beszélnek sokat. Ez amolyan macsós férfi-barátság, ahol az érzelmeket nem beszélik ki, inkább felmennek együtt egy csúcsra, üldögélnek ott kicsit némán, és mindkettő úgy jön le, hogy tudja, mit gondol és érez a másik. Kétségtelenül érdekes kapcsolat.
Na, de ahogy a bejegyzés elején írtam, mindez csak a körítés. A sallang, ami leköti az olvasót, eladhatóvá teszi a könyvet, hogy a szerző írhasson arról, amiről valójában szeretne, a hegyekről. A kötet minden sorát áthatja a csodálat a magas csúcsok iránt. A vágy, hogy legalább megpillantsuk egy hegy sziluettjét a távolban. A karakterek menthetetlenül szerelmesek a hegyekbe, ami áthatja az életüket. Közben pedig olyan tájleírást kapunk a völgyekről, erdőkről, patakokról és tavakról, illetve a mászsás dicsőségéről, hogy kedvünk támad túrabakancsot húzni, és elindulni felfelé. Ráadásul ez szelíd és kitartó szeretet, ami nem vágyik sokra, csak az együtt töltött pillanatok egyszerűségére. Itt tehát nem a csúcsok meghódítása a lényeg, nem csak síelni akar a megfelelő hóban, hanem jelen lenni. Részévé akar válni a hegynek, a hegyvidéki életnek, ezt pedig kifejezetten kellemes olvasni. A szerző tehát eléri célját, vágyakozást ébreszt az olvasóban a hegycsúcsok iránt. Szerintem erről szól igazán ez a könyv.
Ami a lezárást illeti, kissé keserű, de várható és épp olyan, mint egy lavina, nem jó, de szükségszerűen be fog valamikor következni, aztán helyreáll újra a béke. Legalábbis a hegy szempontjából, mert a hegy bizony változatlan és örök.
Összességében kellemes volt olvasni ezt a könyvet. Nem siettem vele, mert nem akartam, hogy a mélabú nagyon rám telepedjen. Érdekesek voltak a karakterek és kapcsolatok, és nagyon átjött a hegyek iránti szerelem. Sok új információt is kaptam hegyi életről és mászásról. Viszont nem volt olyan katartikusan jó élmény, mint vártam. Elolvasva kicsit azt éreztem, mint a hegymászók egy része a csúcson, itt vagyok, szuper, de nem ez a lényeg.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kissé elmélkedős könyveket. Ha valaki szereti a hegyeket, nagyszerű, itt megkapja az érezést nagy dózisban. Ha pedig valaki nem szereti őket, ez után a könyv után garantáltan átgondolja a dolgot. Kapcsolatok és hegyek iránt érdeklődőknek tudom ajánlani.
Viszont, ha valaki klasszikus cselkményre és kimondott érzelmekre vágyik, azt keresse egy másik vidéken, egy másik könyvben.
