2017. október 6., péntek

A Hollókirály

A Hollófiúk sorozat befejező kötete, így nagy várakozásokkal ugrottam neki. A borító alapján, amely ismét gyönyörű lett, csupa jót feltételeztem róla és a harmadik rész mindezeknek alapot is adott, most viszont, hogy befejeztem, szomorú vagyok.
440 oldal, vagyis nem vékony könyv, mégis olyan üres szegényke.
Fülszöveg:
"Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét. A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik."
Csalódott vagyok és szomorú. Szeretem Maggie Stiefvater stílusát, szeretem az élénk fantáziáját és az egyedi karaktereit. Még a "lassú víz partot mos" tempót is szeretem. Azonban nem szeretem, mikor felültetnek. Igen, most pont úgy érzem magam, mint Gansey, mikor megtalálta Glendowert...
Az eddigi három könyvben kaptam mágikus rejtélyeket, legendákat, érdekes karaktereket, kusza szerelmi szálakat és rengeteg, de tényleg rengeteg utalást a jövőre, vagyis erre a befejező kötetre. Szóval joggal voltak elvárásaim. 
Elvártam, hogy a rejtélyek kibogozódjanak, hogy a karakterek története lezáruljon, hogy a mágia, már amennyire a varázslat fizikailag leírható, megvilágosodjon előttem. Ja, és joggal vártam valami királyt ettől a királyfüggő történettől. Sajnos azonban nem kaptam semmit.
A könyv eleje kellemes, mert kellemes a megszokott karakterekről olvasni. Ötven oldal után azonban megint belesikkad a kényelmes aludttej tempóba és elkezd unalmassá és kissé túlírttá válni, bármennyire is szeretem az írónő stílusát. A legnagyobb fájdalom azonban az utolsó száz oldalon következik be.
Kisebb spoilerek előfordulhatnak!
A könyv tempója a végére felgyorsul, a szálak kezdenek összefutni. Az írónő legalábbis megpróbálta ezt a látszatot keltei azzal, hogy minden karakteréről közölte, hogy ez a történet akár róla is szólhatna. Csakhogy sajnos ez a történet valójában egyikről sem szól.
Ó, igen, itt van az az angol király elásva, ez a történet üres. A várt végkifejlet üres, a kincsesláda üres, a sír üres és a jóslat elmehet a búsba az összes egységes masszaként mozgó jósnőjével együtt. Nem, nem Glendowerrel volt problémám, mert az a csavar pont tetszett. (Talán mert ez volt az egyetlen csavar eben a könyvben...) Azzal volt problémám, hogy három kötete kajáltam, hogy a démonok és a műkincs vadászok veszélyesek, hogy a mágiának vannak azért szabályai, hogy a jóslatok borongósak, mégis éhes maradtam. A démon szála nem lett befejezve, a mágia (meg úgy általánosságban semmi) nem lett megmagyarázva és még a karakterek sem jutottak sehová, hanem hevertek tovább parlagon. Se válasz, se megoldás, se magyarázat, csak a semmi. A sok pusztítás, ami drámai hatást kívánt kifejteni, pedig tét nélküli tintapaca maradt. Még egy hülye darázs sem csípett meg senkit! Sőt, megkockáztatom, hogy semmi, de tényleg semmi nem történt ezen a több mint négyszáz oldalon.
Spoiler vége.
Összességében tehát azt kell mondanom, bár fájó szívvel, hogy nem tetszett. Nem ezt vártam, nem ehhez vagyok szokva és nem, a gyönyörű borító nem kompenzálhatja azt az ürességet, ami a lapokból árad. Csalódtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgysem bírják ki, hogy ne olvassák el, ha már az előző három részen túljutottak. Csak egy jó tanácsom van: ne várjatok semmit, mert ebből a kalandból bizony üres kézzel fogtok távozni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése