2015. szeptember 2., szerda

Ónix

Luxen sorozat második része.
Az első kötetet (Obszidián) kedveltem, mert a tipikus vonások ellenére szórakoztatott, így bátran adtam esélyt a folytatásnak.
A borító most sem tetszik, hiába lila és 400 feletti oldalával cseppet vaskosabb olvasmány.
Fülszöveg:
"Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…"

Azt kell mondanom, csalódtam. Amennyire szórakoztatott az első kötet, annyira untam a másodikat. Oké, a végére felpörgött a cselekmény, de ami előtte volt az meglehetősen fárasztó és nem igazán érdekelt. A helyzet ugyanis az, hogy pont az nem tetszett itt, ami korábban megnyert magának: a szerelmi huzavona.
Bevezető részben rendben volt, hogy a főhősök csak kerülgetik egymást, közel ezer oldalon azonban már bőven több, mint sok. Ráadásul ez az elnyújtott szerelmi násztánc a karaktereket is hátrányosan befolyásolta.
Daemon már hivatalosan is hősszerelmes fázisba lépett. A korábbi vagánysága eltűnt és fejezetenként kívánta demonstrálni, hogy ő márpedig mennyire, de mennyire oda van a főhősnő kerek popójáért. Ha pedig valaki mindezek ellenére mégis kételkedne benne, annak ott egy újabb kiegészítő fejezet az úr szemszögéből. (Persze, hogy egy romantikus fejezetet választott az írónő, mert erre harapnak a tinilányok, és nem egy olyat, aminek legalább picurka köze lenne a konfliktushelyzethez...)
Katy szintén sokat romlott a szememben. A könyvmolyság ugyanis nem menti fel az ember lányát a tudatos ostobaság vádja alól. A főhős mindig tisztában volt vele, mikor követ el eget rengető marhaságot, még le is hordta magát gondolatban érte, mégis mindig megcselekedte, amit megkövetelt a hülye főszereplők szelleme. A cselekmény is jóval laposabb lett az előző részhez képest. Cirka 350 oldalnyi násztánc "szeretlek, de a világért se vallanám be" és "ha térden csúszol, akkor se hiszem, hogy szeretsz" nyűglődéssel, amit a maradék lapokon földönkívüli csihi-puhi és nagy adag drámának szánt, de erőtlen események egészítenek ki. Itt kell megjegyeznem, hogy a mellékszereplők jelentősen háttérbe szorultak, míg a klisék elszaporodtak. Muszáj volt szerelmi háromszöget, még ha gyengécskét is beleszuszakolni, mert enélkül nem is tinikönyv a tinikönyv... Ami pedig a drámát illeti, na-ná, hogy csak egy újabb ürügy a smárolásra, ez így természetes... Összességében tehát cseppet csalódott vagyok. Nem vártam túl sokat ettől a könyvtől, de az előzmény fényében jóval szórakoztatóbbra számítottam.
Ettől függetlenül, akinek tettszett az Obszidián, olvassa csak el, aztán majd meglátja hogyan alakul a véleménye. Azok viszont, akiket az első rész nem győzött meg, a másodiktól sem lesznek elájulva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése