2015. július 15., szerda

Rózsaszín pöttyök VIII.

"Nem akarok iskolába menni, nem akarok karriert,
nem akarok embereket látni,
csak a paplan alatt akarok maradni és
aludni és olvasni örökkön örökké"
Felnőni szívás. Izgalmas, új és fordulatos, de attól még szívás. Hosszan ecsetelhetném a "bölcsességeket", hogy milyen érzés kilépni abba a bizonyos nagybetűs életbe, de nem teszem. A közhelyek nem az én világom és a nyafogás sem az asztalom.
Szóval most inkább csak néhány vicces momentumot szeretnék megosztani olvasóimmal apró-cseprő dolgaimból.
Korábban már említettem, hogy befejeztem diák pályafutásomat, amiből egyenesen következik, hogy felnőttem... volna, ha nem lennék lélekben még mindig ötéves. Tehát igazi felnőtt problémáim lettek, mint lakás-, munka- és pénzkeresés. Ezek a problémák pedig elég rendesen lefoglaltak az elmúlt hetekben, így a gondolataim nagy részét képezték. Mivel a blog ezeket a gondolatokat tükrözi, leírom egy aprócska szeletüket, hogy rend legyen a fejemben és elhanyagolt rovatomat is fellendítsem.
Két sztorit hoztam:

Agresszíven feministák költöznek
"Amikor fiatal voltam, alig vártam,
hogy idősebb legyek, nos,
nem ezt a szart képzeltem el!"
Lakáskeresést sikeresen kipipáltam a listáról és nagyon boldogan költöztem be új otthonomba régi és új lakótársakkal. A költözködéssel azonban cseppet meggyűlt a bajunk férfierő híján, de végül harcos amazonokként mindent megoldottunk magunk.
Kezdtük ott, hogy vettünk két matracot az Ikeában, amelyek nem csupán nehezek, de meglehetősen nagyok voltak. Gondoltuk, hárman csak el bírunk velük, így beálltunk szépen sorba: Queen B. matrac Én matrac Pucca. Elindultunk és alig hagytuk el az épületet a szatyrokban dülöngélő matracok alatt roskadozva, mikor meglátott minket egy néni és felkiáltott:
"Lányok, hát a férfiak hol vannak?"
Mire mi kórusban rávágtuk: "Ez bizony egy nagyon jó kérdés." Néni csalódottan csóválta a fejét, mi meg araszoltunk tovább és örültünk az ellenőrök megértésének, akik látva hogy tele a kezünk, csak intettek, hogy menjünk nyugodtan tovább. Felvonszoltuk hát magunkat a metróra és a mozgólépcsőre, és bár a kezünket nagyon vágta a szatyrok füle, annyit nevettünk útközben, hogy kész cirkuszi látványosság lehettünk a járókelők szemében.
Aztán jött a táv rövidebb szakasza, mikor megpihentünk egy lépcső alján tovább kacarászva. Egy srác pedig bebizonyította, hogy mégis vannak úriemberek a világon. Megkérdezte ugyanis, hogy segíthet-e. Mire Pucca: "Köszi, megoldjuk!". Srác még egyszer megkérdezte, biztos-e, mire Queen B. is csatlakozva helyeselt, így lovagunk sétált tovább, mi meg vonszoltuk fel a matracokat a lépcsőn. Mikor felértünk a tetejére, a következő beszélgetés zajlott le:
Pucca: Szellem, miért hagytad, hogy elküldjük?
Én: De hát meg sem szólaltam!
Queen B.: Épp ez a baj! Ellenkezned kellett volna!
Szóval le lettem teremtve, amiért míg kettőt pislogtam, az agresszíven feministák elküldték a lovagot, így cipelhettük magunk tovább a matracokat. A helyzet ugyanis az, hogy bár én vagyok az igazi feminista a csapatban (a szó valódi értelmében), én vagyok a racionalista is, aki belátja, hogy biológiai (férfiak csontozatán nagyobb az izomtapadási felület) okokból néha bizony elkél a férfierő. Míg tehát lakótársaim maguk szenvednek utazáskor a bőröndjeikkel, addig én körbenézek a vonaton és megkérek egy szimpatikus urat, hogy tegye fel nekem a bőröndöt a csomagtartóra. Esetek többségében boldogan meg is teszik és csak ritkán jegyzik meg, hogy téglákat hordok-e bennük. Amúgy nem téglát, csak téglaméretű könyveket...
A második felvonást Queen B.-vel ketten tettük meg, mikor is még kétszer fordultunk az említett áruházból nem kisebb holmik alatt ingyen műsort nyújtva az ellenőröknek, akik csak legyintettek, mikor megláttak minket. Végül tehát mindent sikerült felcipelnünk a lakásba és berendezkednünk. Sőt, néhány bútort magunk raktunk össze.
Az ikeás bútor olyan mint egy háromdimenziós puzzle felnőtteknek. Vettem egy komódot és magam raktam, szögeltem és ütöttem össze. Olyannyira magaménak éreztem a feladatot, hogy mikor Queen B. segítsége megpróbált lovag lenni és kivenni kezemből a kalapácsot, úgy morogtam rá, mint kutya a gumicsont fölött. 
A költözés végére tehát én is úgy éreztem, nincs szükségem senkire, mindent megoldok magam.

Felnőtt vagyok, ha nem is látszik
"Ehh, igazad van...
az emberek nem a talpukra esnek."
Az egy dolog, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, valamennyire már megszoktam és nem is tudok ellene tenni. Az azonban egy egészen másik dolog, hogy egy állásinterjún képes vagyok óvodásnak tűnni.
Az eset a következőképpen zajlott. Csoportos interjúra hívtak be, így első "feladat" az volt, hogy írjak magamnak egy névtáblát és tűzzem az ingemre. Ehhez volt az asztalon egy doboz színes filctoll. Azonnal lecsaptam a lilára, de kifogyóban volt, így egy vonal után lecseréltem sötétkékre. Felcsíptettem, feladat megoldva, jöhetett a várakozás. 
Mivel pofátlanság lett volna felcsapni egy könyvet, inkább a jobb tenyeremre támasztottam államat és bámészkodtam. Aztán elkezdődött az interjú és míg sorra bemutatkozott mindenki, észrevettem, hogy a kifogyóban lévő filccel sikerült összekennem magam. Jobb tenyerem teljesen lila volt és bal kezem pár ujján is virítottak lila maszatok. A következő sokkhatás pedig akkor ért, mikor beugrott, hogy eddig a lilára mázolt tenyeremen pihentettem az államat. Rémülten néztem körbe és míg tartott a bemutatkozás azon kattogtam: "Csak szólnának, ha lila lenne a fejem is, nem igaz?" A maszatos óvodás megjelenésemet ráadásul fokoztam, mikor a teszt egyetlen feladatát, amiben rajzolni kellett, elsőként fogtam fel rávetődve a színes tollakra...
Utólag persze vicces, hogy két és félórán át nem tudtam, vajon lila maszatok vannak-e az arcomon, miközben megpróbáltam felelősségteljes és komoly munkaerőnek tűnni. (Amúgy nem voltak. Szerencsére...)

Felnőttnek lenni tehát szívás, de néha kifejezetten vicces. Vagy csak a gyermeteg lelkem miatt kuncogok rendesen, ha eszembe jut, mennyit tudok bénázni, még úgy is, hogy simán összerakok egyedül egy komódot.

2 megjegyzés:

  1. Az a szívás, ha az ember teljes mértékben, 100%-ig felnő, és unalmas meg fantáziátlan lesz, elfelejtve milyen csodálatos a világ. Megjegyzem szerintem egy könyvmollyal ez nem fordulhat elő... Úgyhogy csak így tovább harcos amazonok! ;) Az állásinterjún biztos aranyos voltál. Anne Shirley-nek voltak ilyen kalandjai még. A róla szóló sorozatot olvasva mindig megkönnyebbülök, hogy nem csak én tudok lehetetlen dolgokba keveredni és, hogy ezt ki lehet nőni (nagyjából).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az bizony szívás lenne, de talán a jövőben is megúszom, tekintve, hogy az életem gyakran olyan, mintha egy betépett forgatókönyvíró tollából született volna. :D
      He-he, jó hasonlat, bár tőle még nem olvastam. :) F. barátom jegyezte meg, mikor elmeséltem neki ezt a sztorit, hogy mintha egy Jóbarátok részből idéztem volna. :D Lehetetlen helyzetek mindenkivel előfordulnak, ettől vidám az élet. :)

      Törlés