2015. május 27., szerda

Danny Collins

Pék barátom megjegyezte: "Imádlak, hogy mindig nyersz". Nagyjából ilyen és ehhez hasonló reakciókat kapok, mikor körüzenetet küldök a barátaimnak, hogy megtudjam, ki ér rá valamilyen ingyen mókára (általában mozira). Aztán persze a 99%-uk nem lelkesedik, hogy az utolsó pillanatban szólok...
Szóval igen, megint mozijegyet nyertem, ezúttal az új Al Pacino filmre, amiről eddig még csak nem is hallottam. Az élmény tehát váratlan volt, ez azonban nem rontott a fényéből. Márciusban voltam utoljára moziban (A tenger dala) vagyis nagyon rám fért.
Ismertető:
"Danny Collins (Al Pacino), az öregedő rocksztár régi slágereivel haknizik. Úgy tűnik, mindene megvan: pénz, hírnév, gyönyörű menyasszony és még mindig megtölti a stadionokat rajongóival. A hajdani vad rockert a kemény évek, félresikerült kapcsolatok és az esténként újra meg újra előadott nóták kikészítik. Amikor managere (Christopher Plummer) megmutat Dannynak egy levelet, amelyet John Lennon írt neki 40 évvel ezelőtt, úgy dönt, ha kicsit megkésve is, de megfogadja példaképe tanácsát és mostantól azt teszi, amit a szíve diktál."
Végre egy film, ami több, mint az előzetese. Nagyon nem szeretem, hogy mostanában a kétperces ízelítők, amelyeknek csak a kedvcsinálás lenne a célja, elmesélik a teljes filmet. Nem is érdemes megnézni őket, ha valaki a meglepetés élményét is elvárja a filmtől. Az előzetes nélkül azonban hogyan tudhatná meg az ember, érdekli-e egyáltalán.
Szerencsére ez a film többet nyújt, mint az a pár perc, amit ízelítőnek szántak.
A rocksztárok élete mindig érdekes, még akkor is, ha elérték a nyugdíjas korhatárt. Ők ugyanis akkor is rocksztárok, ha egy emelet megmászásához is használják a liftet. A film tehát remek alapkoncepcióval dolgozik és szerintem hitelesen mutatja be, mit jelent idős korban híresnek lenni a fiatalkori slágerek miatt. (Oké, egy öreg rocksztárt sem ismerek személyesen, de nekem hitelesnek tűnt.) Ehhez az alaphoz jön egy csavar, Lennon levele és már borítékolva is van a történet konfliktushelyzete.
Persze, lehet mondani, hogy mennyire lerágott csont a "negyven év után megpróbálok rátalálni a helyes útra" dolog, de nem az. Nem klisés, mert a készítők ügyeltek erre és megfűszerezték sok aprósággal, amitől az elcsépeltnek tűnő alaphelyzet különlegessé vált. (Ó, igen, azok a bizonyos meglepetések, amelyek szerencsére kimaradtak az előzetesből.)
Szóval a történet teljesen rendben van, érdekes, reményt keltően motiváló hangulatot ad és mégsem rugaszkodik el a valóság talajától, összességében így lesz szórakoztató.
No, meg a humora miatt. A vígjáték kategória néha picit visszarettent, mert olyan sok bugyuta, obszcén humorral operáló film van manapság, hogy elviszi tőle a kedvemet. Én ugyanis jobban értékelem a pörgős szópárbajokat és a finom, inkább ironikus vicceket. Ebben a filmben pedig kaptam mindegyikből.
A zene hozta a szükséges hangulatot és persze a színészekre sem lehet panasz.
A mögöttem ülő férfi még a film kezdete előtt megjegyezte, hogy szeretne úgy kinézni hetvenéves korában, mint Al Pacino. Nos, igen, ezt a szerepet egyértelműen rászabták. Mármint 75 éves és még mindig dolgozik és még mindig remek. Egyszerűen illet hozzá az öreg vagyok, de attól még laza karakter.
Összegezve tehát tetszett a film, minden benne volt, amit egy ilyen történetből ki lehet hozni. Bátran ajánlom mindenkinek, aki vígjátékot szeretne nézni, főleg ha kíváncsi rá, milyen egy rocksztár élete idősebb korában, mert ahogy a mondás tartja, öreg rocksztár nem vén rocksztár, vagy valami ilyesmi...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése