Birkakergető nagy kaland

Már régóta szerettem volna Murakami könyvet olvasni. Volt egy időszak, amikor mindig a könyveibe botlottam buszon, vonaton, metrón és már nagyon furdalta oldalamat a kíváncsiság, mire fel ez a nagy népszerűség.

Miért épp ezt választottam? Mert birka van a borítóján.

Komolyan, annyira abszurd a cím és a birka, hogy szinte muszáj volt ezt választanom. Egyértelműen figyelemfelkeltő. Olyannyira is, hogy anyukám, aki rendszeresen csemegéz a polcomon pihenő olvasásra váró könyveimből, kétszer is megkérdezte: "Na, olvasod már a birkás könyvet?" Pedig általában nem tartja számon, épp mit olvasok, hacsak nem közlöm vele.

A borító és a kemény kötés tehát rendben van és vastagságra is kellemes 378 lapjával. Azonban a Geopen Kiadónak hatalmas fekete pont jár, mert olyan mértékben van tele elgépelési hibával, mintha lektort sosem látott volna. Pedig a második "javított" (oké, az első kiadásból hiányzó hetedik fejezetét azért pótolták...) kiadást olvastam. Remélhetőleg a harmadik kiadás már igényesebb, mert ez néhol már szinte élvezhetetlen volt, ahogy bekezdésenként zökkentett ki a szövegből a sok hiba.

Fülszöveg:

"Egy alig harmincéves reklámszövegíró férfi képeslapot kap eltűnt barátjától, és azt felhasználja az egyik biztosítótársaság hirdetéséhez. Csupán akkor szerez tudomást arról, hogy a hegyi legelőt ábrázoló képen látható a nyájban egy mutáns birka csillaggal a hátán, amikor felkeresi egy furcsa, fekete ruhás férfi, és ultimátum elé állítja: vagy megtalálja az állatot, vagy meghal. A fiatalember unalmas élete egy csapásra megváltozik. Fölkerekedik barátja és a nem mindennapi birka felkutatására, és ezzel kezdetét veszi a birkakergető nagy kaland, amelynek során hősünk megismerkedik a juhtudományok professzorával, elvetődik Japán északi hegyvidékének legelhagyatottabb zugába, ahol nemcsak a mitikus birkával néz farkasszemet, hanem a hagyományok szorításában önmaga démonaival is."

Ez a könyv pont olyan, mint a borítója. Valóságos, mert igazi birkáról van szó, abszurd mert egy birka áll a középpontban és fehér, mert tele van fehér foltokkal. Fehér foltok alatt pedig a sok kelletlen információt értem, amelyeknek semmi közük a birkához.

Nos, egy könyv alapján értem Murakami népszerűségét, mert tényleg szépen ír, és mégsem értem, mert ez a könyv be van tépve kicsit. Nem mondanám, hogy nincs értelme, mert szerencsére van végkifejlet, nem csak egyszerűen vége szakad a szövegnek, de ez a történet egészen semmitmondó és cseppet őrült.

Nagyjából húsz oldal után tudatosult bennem, hogy nincs nevük a szereplőknek, még a nyomorult macskának sincs. Ez rövid elbeszéléseknél rendben van, de egy több mint 300 oldalas regénynél cseppet zavaró tud lenni. Az olvasó ugyanis nem tud kötődni a szereplőkhöz, mert nincs kapaszkodója. No, meg mert meglehetősen unszimpatikusak, de az már egy másik kérdés.

A történet nagyon lehangoló. Körbelengi a főszereplő érdektelensége, ami mindent átsző. A főhős szerint minden hiábavaló, csak van és kész, szemlélődik és közli, minden érdektelen, ettől pedig az olvasón fásultság lesz úrrá. A regények többsége kiszakítja az embert az unalmas és szürke hétköznapokból, míg ez a történet pont az unalomba rántja vissza - mitikus birka ide vagy oda - és ez nem épp felemelő érzés. Legalábbis nekem cseppet sem lett jobb kedvem tőle, bár néha kínomban fel-felkacagtam. Szóval cseppet sem kedveltem a főszereplőt, sőt nincs olyan élőlény ebben a könyvben, aki szimpatikus lett volna. Még szerencsétlen névtelen macska sem dobott szimpátiámon, mivel inkább szántam, mint kedveltem a vén kandúrt.

A karakterek többsége tehát idegesített. Bosszantottak az őrültségeik, mint a fülfétis, az ostoba telefonálgatás és az emberi kapcsolatok negatív bemutatása. A könyv párbeszédeinek 80%-a üres fecsegés volt. Megvitatták tőszavakban mondjuk a szőnyeg mintázatát és ezzel a kommunikációval bőven meg voltak elégedve. Bár, ha belegondolunk, hogy a főhős gondolatainak 99%-a nem vezetett sehova, csak csapongó észrevételek és általában negatív töltetű megjegyzések voltak, nem kell csodálkozni.

Valahol azt olvastam, hogy Murakami szépen ír a semmiről. Nos, ebben van valami, bár talán erős azt mondani, hogy a semmiről. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szépen ír mindenről, ami épp eszébe jut és hogy ezeknek a gondolatoknak van-e közük a könyv cselekményéhez, az már édes mindegy.

A birkakergetésben azonban talán jobb is, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a dohányzási és tisztálkodási szokásokra, mint mondjuk magára a csillagos birkára és az őt kereső fura szerzetekre. A könyv központi vonala ugyanis olyan, mintha a történet agyára ment volna a sok érdektelen mellékszál. Vártam, hogy a birkakergetés majd ad egy nagy csavart a végére, ez azonban jócskán elmaradt. Semmi meglepő nem volt a végkimenetelben, sőt, ha az olvasó hozzászokik a birkákhoz, nagyjából tudja, mit várhat tőlük és azt is kapja.

Azonban Murakami elérte, hogy egész más szemmel nézzek ezekre a gyapjas jószágokra. Legközelebb, ha találkozom eggyel (remélem, nem a közeljövőben...) nem az lesz az első gondolatom, milyen cuki és puha, hanem: "Még két lépest teszel felém és lerúglak, mert engem ugyan nem száll meg a birka!"

Összességében tehát azt kell mondanom, ez a könyv nem nekem íródott, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Végre tudom, hogyan ír a híres Murakami és majd ha kihevertem a birkákat, valamit még biztosan olvasok a tollából. Kíváncsi vagyok, mindig ilyen elszállt-e.

Azoknak ajánlom, akik szeretik az abszurd történeteket és nem zavarja őket, ha több oldalas anekdotákon kell átrágniuk magukat olyan változatos témákról, mint egy fül szépsége vagy egy bálnapénisz. A birkák rajongói azonban jobb ha elkerülik, hacsak nem akarnak kiábrándulni gyapjas kedvenceikből.