Tanamera

Egy nagyon hosszú és fárasztó hét van mögöttem. Ma egész délután csak vegetáltam és próbáltam összerendezni megmaradt agysejtjeimet kevés sikerrel. De egy kis pihenés, amit csupán a szomszéd láncfűrészének hangja zavart meg, az idei első szem eprek édes íze és egy jó könyv, amit napsütésben olvashattam, elég energiát biztosított, hogy végre megírjam ezt a bejegyzést. Már egy hete kivégeztem ezt a könyvet, csak zh és beadandó hegyeim közepette két percem sem volt, hogy átgondoljam és megírjam róla bejegyzésemet, amit határozottan megérdemel.
Szóval Tanamera. Mielőtt azonban belevetném magam a szokásos paraméterek felvázolásába, szólnom kell néhány szót a szerzőről.
Noël Barber egy brit újság-, illetve regényíró volt. 1909 és 1988 között élt, rengeteget utazott és elég termékenynek bizonyult könyvek terén. A legérdekesebb számomra mégis az, hogy 1956-ban Magyarországon tartózkodott és meglőtték a forradalomban.
Nevével először másik regénye, A kairói nő kapcsán találkoztam. Egy kis böngészéssel bukkantam rá és egyből megakadt rajt a szemem két okból. Rettentő vastagnak tűnt és történelmi regény címen futott a könyvkiadó honlapján. Meg is tetszett, így mikor utánajártam, megtudtam, hogy csupán két könyvét fordították le magyarra. (A másik a Tanamera.) Megvennem azonban nem sikerült egyiket sem, mivel rettentő drágának találtam.
Nem is olyan régen azonban felfigyeltem egy könyvakcióra. Csupán egy ezresért kínálták a Tanamerát, így nem haboztam lecsapni rá és állíthatom, egyáltalán nem bántam meg, sőt. Nagyon megérte.
Jöjjön a szokásos leírás ezúttal a Libri honlapjáról:

"John Dexter egy hatalmas pénzügyi és kereskedelmi birodalom örököse. Julié Szung egy dúsgazdag kínai üzletember leánya. Szenvedélyes viszonyuk sárba tiporja a hagyományokat, és ezt a szingapúri elit sem nézheti ölbe tett kézzel. A tiltott úton járó szerelmesek a végzetükbe rohannak... A Tartaméra egy szerelmespár és két befolyásos dinasztia lebilincselő sagája. Akár egy egzotikus Rómeó és Júlia, amelyhez Szingapúr dzsungelei és viharos történelme biztosítanak lélegzetelállító hátteret."

Nagyon vastag kötet, több mint ezer oldal, így el voltam vele egy jó ideig, főleg, hogy csak a vonaton olvastam. El is zsibbadtak a karjaim, ahogy több mint két órán át tartottam kézben a vonatülés korlátozott terjedelmén. Mégis, annyira lekötött, hogy szinte repültek a percek, amíg a vonat vánszorgott velem. A borítója, szerintem nagyon szép. Meg is csodálták mindig a mellettem ülők.
Ennyit a külsőségekről, jöjjön inkább a lényeg.
Először is leszögezem, hogy az ismertetővel ellentétben, nem egy Rómeó és Júlia történet. Egyáltalán nem csöpögős és semmiféle párhuzamba nem hozható Shakespeare művével. Még szerencse, mert a Rómeó és Júliától szabályosan futkos a hideg a hátamon. A Hamlet százszor jobb...
Persze van benn szerelem, romantika, de csak mértékkel, épp annyi, amennyi kell. A cselekményét nem foglalnám össze, mert hihetetlen bonyolult, csavaros és izgalmas, így járjon mindenki utána. Inkább néhány benyomást említenék meg.
Szinte egy egész életet foglal össze. Egy életet, ami nem épp hétköznapi, mégis olyan közelinek hat, hogy könnyen bele lehet zuhanni a könyv világába. A karakterek szerethetőek, esendők és a legfontosabb, hogy emberiek. (A legnagyobb arc egyértelműen a nagypapa. Hihetetlen az öreg.) Hús és vér szereplőket tár elénk, miközben egy tényleges és hiteles környezetbe helyezi őket. Szingapúr leírása csodálatosra sikerült. Szinte érezni a tikkasztó, párás forróságot, a város ricsaját, a szagokat, mindent. Ráadásul a hozzám hasonlóknak, akik még nem tették ki lábukat Európából, egy olyan világot ad, amiben talán másképp sosem lenne részünk.
Ahogy már a Jáde átkánál is írtam, vonzódom a kelet iránt és mivel nyitott természet vagyok, érdekel az ottani kultúra és mentalitás. Talán már kezdem megérteni az ázsiaiakat, bár teljesen sosem fogom, hisz nem ott nőttem fel. És itt kell megjegyezem, hogy Johnnie, a főszereplő az ékes példája a két kultúra keveredésének. Brit, ugyanakkor Szingapúrt tekinti otthonának és ahogy a könyvben is olvasható, jobban meg tudja érti a japán katonák viselkedését, mint a németekét.
A történet nagyrészt a 2. világháború idején játszódik, amit az író tökéletesen hitelesen és pontosan ír le. Ezért történelmi regény, hiszen minden egyes történelmi információ valóságos a japán csapatok mozgásától, az újságcikkekig. De ez talán egy újságírótól el is várható, ha épp nem valami ostoba pletykalapnál dolgozik és nem szervezte be a titkosszolgálat. A könyv veleje, maga a valóság, míg a szerelem és egyéni sorsok csupán a körítés, amitől még hátborzongatóbban valóságos lesz. Hisz akár tényleg akkor és ott élhettek volna, mikor mondjuk Londont bombázták, hajókat süllyesztettek el a tengeren és katonák szállták meg a házakat.
Csak azt sajnálom, hogy olyan keveset tanítanak Ázsia történelméről. Még én, mint történelem szakos egyetemista sem ismerem az ottani viszonyokat, ha nincs európai vagy esetleg amerikai vonatkozásuk. Így nem állíthatom teljesen bizonyosan, hogy például a kórházi mészérlás tényleg megtörtént e, a könyvben említett hajók valóban elsüllyedtek e, vagy sem, viszont a politika és a főbb hadmozdulatok stimmelnek. A britek tényleg így reagáltak a helyzetre, ahogy a kínaiak, malájok és japánok is. Így a könyvet azok figyelmébe is ajánlanám, akik többet szeretnének megtudni az ázsiai eseményekről.
Összességében egy nagyon izgalmas és lebilincselő olvasmány, így bárkinek meleg szívvel ajánlom, bár ahogy a Vágy és vezekléshez, ehhez is kell bizonyos mértékű érettség, hogy a leíró részekben is megtaláld a varázst, ne riadj vissza a vérontástól és a rövidke ágyjelenetektől. Tényleg nagyon jó könyv. Most épp körbejár a családban, mindenki el akarja olvasni.

Helyzetjelentés:
A fenti képen a mostanában beszerzett könyveim láthatók. A Tanamera kipipálva és ahogy látom, az Őfelsége sárkánya sem fog sokáig tartani. Alig bírtam ma letenni, pedig hulla fáradt voltam az ötórányi alvás, vércukorszintem alacsonysága, a reggeli rohanás, a nehéz bőrönd és agysejtjeim sztrájkolása miatt. Róla is kell bejegyzést írnom, bár egyértelmű, hogy minden egyes kezembe kerülő könyvről, ami nem szakirodalom, legalább néhány mondatot szánok bejegyzéseimben.
A rajzolás még mindig a legjobb módja a feszültséglevezetésnek.
Végre vége van a szorgalmi időszaknak, gyűlnek a jegyeim és készülhetek a vizsgákra és a sok nem várt kellemetlen meglepetésre, ami ilyenkor szerves tartozéka létemnek.
Talán kicsit több lesz a szabadidőm mostanában, így foglalkozhatok szívemnek kedves kedvteléseimmel...