Lányok csöndje

Megtetszett ez az egyszerű, ám mégis kifejező borító és a fülszöveg alapján komoly hangvételű olvasmánynak ígérkezett. Ráadásul, mikor belebotlottam a könyvtár egyik polcán az agyam könyvmoly része azt súgta, én erről már hallottam valahol. 

Ennyit a beetetésről, nézzük a részleteket.

384 oldal, vagyis picivel vaskosabb mint az átlag, de még így is kényelmes vastagságú, legalábbis ami a kézbevételét illeti.

Fülszöveg:

"Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!"

Izgalmasnak hangzik ugye? Én is így gondoltam, de itt még nem ér véget az olvasócsalogatás, mert a fülszöveg így folytatódik tovább:

"A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában."

Na, ez már valami, nem igaz? Egy szerző, akinek ez úgymond a szakterülete, biztosan valósághű és hiteles. Bennem legalábbis ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, mikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Most viszont, hogy a végére értem, a kötettel csapnám fejbe a hölgyet és megkérdezném a kedves konzulensét mégis hogyan adtak neki diplomát, mikor ennyire nem érti a fiatal lányok gondolkodását.

Ó, igen rengeteg problémám van ezzel a történettel és mindet ki is fogom fejteni bővebben, ám ezt csak a cselekmény (Hah, nem mintha igazából lenne!) leírásával tudom megtenni. No, de haladjunk szépen sorban.

A narráció különböző nézőpontokat, különböző lányokat mutat be és ez minden egyes fejezet elején jelölve van. Először érdekesnek tűnt, hogy a sziget különböző társadalmi helyzetéből válogatta őket össze az írónő, ám hamar kiderült, hogy ez sem lett teljesen kihasználva. A lányok gondolatai meglehetősen üresek és most nem arra kell gondolni, hogy buták volnának, hanem arra, hogy érdektelenek. Kivétel talán Amanda, ám sajnos nem ő a központi figura. A lényeg, hogy nem lehet őket megkedvelni, nekem legalábbis nem sikerült. Ettől pedig érezhetném szívtelen boszorkának magam, hiszen nem szimpatizáltam a molesztálásnak és egyéb erőszaknak kitett kislányokkal, de annyira érdektelenek maradtak a számomra, hogy az már félelmetes.

Elvileg ez egy lélektani regény, ami körbejár több aspektust egy lehetetlen helyzetben. Csakhogy az egész szituáció abszurd, logikátlan és hatásvadász. A lélektan pedig kimerül utalgatásból, heverészésből a parton és céltalan szenvelgésből, ami édes kevés. Az olvasó nem tudja beleélni magát, végig kívülálló és ez egy ilyen témánál szarvashiba.

Hogy többet tudjak mesélni, muszáj belemennem a részletekbe, így innentől Spoiler veszély!

Az elsődleges problémám az erőszak céltalanságával volt. A szigeten minden apuka köteles molesztálni leány gyermekét lehetőleg minél fiatalabb korban egészen addig, míg a kislány nővé nem válik. Ez pedig úgy baromság, ahogy van. Egyrészt lehet, hogy a szigetet létrehozó családok perverz barmok voltak, de hogy vesznek rá egy nem ferde hajlamú embert arra, hogy erőszakolja meg az ötéves vér szerinti lányát? Nehéz elképzelni. Ráadásul ennek az erőszaknak semmi oka, mert mikor a kislány nő lesz (vagyis elkezd menstruálni) összehozzák egy nagy orgiapartiba a többi lánnyal és a facér fiúkkal, hogy így alakuljanak ki a házaspárok. Ezeknek a lányok pedig épp olyan újdonság a szex, mintha apukájuk nem mászott volna rájuk éveken keresztül minden este. Sántít a dolog, nem is kicsit.

Szóval a történet hátterében vannak logikai lyukak, nem is kicsik. (Például egy szigeten vannak motorcsónakkal megközelíthetően a szárazföldtől vagy legalábbis egy másik szigettől, hogy nem vettek még észre repülőt?) Az írónő ugyanis utalásokból rakatja össze a történet hátterét az olvasóval. Ez egy jól kidolgozott világalkotásnál rendben is volna, de ilyen hézagokkal inkább rávilágít a fércmunkára.

A másik nagy problémám a "lázadással" volt. A fülszöveg lázadást ígér, ám a könyv feléig semmi sem történik azon kívül, hogy az író és a karakterek az olvasó szájába rágják, hogy nőnek születni szívás, a terhesség szívás a szülés meg maga a horror. Aztán tényleg kezd kibontakozni egy lázadásszerű dolog. Néhány kislány egy idősebb lány vezetésével kivonul a partra és ott marad, mert ott jobb. Ez a nagy lázadás, ami persze kudarcra van ítélve és nevetséges. Nevetséges, mert mégis miért gondolta az írónő, hogy aki a szigeten lázadni fog, az 9-12 éves? Nem, a gyerekek nem lázadnak, maximum világgá mennek pár órára. Ja, hogy itt lényegében ez történt csak órák helyett napokra és világgá helyett néhány száz méterre? Akkor ne hívjuk lázadásnak! Egyébként, akinek pedig lázadni kellene, a fiatal feleségeknek vagy inkább a fiatal anyáknak, akikben tudatosul, hogy a férjük hamarosan rámászik az éppen járni megtanult szemük fényére, mit csinálnak? Semmit, sőt fenntartják ezt az abszurd közösséget. Ez is teljesen logikus és hiteles...

Ráadásul az írónő annyira elveszett a női lélekben, hogy meg sem fordult a fejében férfi karaktereket bevonni a csúnya gyermekmolesztáló és gonosz vándorokon kívül. Pedig ennél még egy klisés szerelmi románc is jobb lett volna, de nem, itt minden férfi perverz állat vagy birka. 

Szóval a lázadás nem is igazi lázadás, de még ezt sem hagyja kibontakozni az írónő, mert gyorsan ír egy tüdőbajt, amiben megölheti amúgy is halálvágyóan szenvelgő karaktereit, hogy a végén egy kurtán furcsa szökéssel lezárja ezt a szutykot.

Spoiler vége, kiadtam haragom.

Ez a történet tehát nincs átgondolva. Az írónő egyetlen szándéka az olvasó sokkolása volt gyermekek elleni erőszakkal, ezt pedig nehéz pozitívan nézni. A karakterek unalmasak és inkább bosszantóak, mint kedvelhetőek. A cselekmény lassú és a szándékos ködösítéstől unalmas is, mert alig csöpög az új információ, a lezárás pedig épp olyan átgondolatlan mint minden egyes beteg szabály ezen a szigeten. 

Úgy érzem, az írónő egyetlen célja a döbbenetkeltés és a tabufeszegetés volt, ezért nem vette a fáradtságot, hogy bármit is rendesen kidolgozzon, megelégedett a felszínességgel. Ettől azonban az erőszak öncélú, így ő is épp olyan mint a szigetet megalapító családok, oktalan szenvedés okozója és ez nem az a mondanivaló, ami egy ilyen témánál megengedett.

Cseppet sem tetszett ez a könyv, sőt felbosszantott, hogy egy ilyen nehéz és súlyos témát ennyire semmibe vett. 

Senkinek sem ajánlom és nem azért, mert olyan erőszakos volna (gyakorlatilag nincs benne erőszak, csak utalások vannak rá), hanem mert ennek a könyvnek nincs mondanivalója.