2019. április 15., hétfő

Az angyalok bánata

Menny és pokol-trilógia második kötete, vagyis az olvasás a hal gerincével folytatódik.
Habár már áradoztam a borítóról az első könyvnél, most is meg kell jegyeznem, hogy ez a kiadás meseszép. Még így külön, a testvérkötetei nélkül is gyönyörű a borító és olyan kellemes fogni. Pedig ez a rész jóval vaskosabb, 404 oldal.
Fülszöveg:
"Valahol ​Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül?"
A fülszöveg cselekményleírása megtévesztő, mert a benne foglaltak (a küldetést kivéve) megtörténtek az első kötetben. Az olvasó ezért itt már tényleg vakon tapogatózik, mint a főhősök a hóviharban. Ez pedig egyáltalán nem baj, sőt még különlegesebbé teszi az amúgy is egzotikus olvasási élményt.
A kötet cselekménye egyébként rém egyszerű, egy "küldetés" a hóban. Itt azonban nincs is igazán szükség klasszikus értelemben vett cselekményre, mivel a szereplők hétköznapi hősök és életük nekünk, kényelmes, meleg fotelban olvasó közép-európaiak számára így is izgalmas.
Párbeszéd továbbra sincs, bár egyre többször nyúl a szerző dialógusokhoz, mégsem lett sokkal fecsegősebb ez a rész. Ennyi oldal után azonban mindez nem is hiányzik, mert a szerző továbbra is gyönyörűen ír. Olyan gyönyörűen, hogy mindig volt olvasás közben a kezem ügyében toll és papír, hogy egy-egy szép gondolatát kiírhassam.
Ez a könyv igazából olyan, mint egy szépirodalommal megfogalmazott antropológiai tanulmány. Egyszerűen minden megvan benne, ami a huszadik század hajnalán egy izlandi ember életéhez tartozott. Gondolok itt a társadalmi berendezkedésre, a munkára, az életkörülményekre, a sózott halra, a hidegre és a hitre. Ehhez adódnak az emberi kapcsolatok hol jobb, hol gyászosabb színben feltüntetve és ezzel meg is van a tanulmány egy fiktív izlandi ember szívének tükrében. Nagyon tetszett.
Tetszett, mert egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogyan lehet egy szinte örökké hóval és jéggel borított országban élni, vagy egyáltalán miért akarna valaki ott élni. Nem tudtam elképzelni, micsoda kihívás lehetett egy-egy számunkra evidens dolog, mint például a posta, a víz, vagy épp a kávé megszerzése. És álmaimban sem gondoltam volna, hogyan pisil az ember egy hegyen térdig érő hóban és jeges szélviharban. Most viszont már el tudom képzelni, ám ettől nem lett kevésbé döbbenetes számomra az izlandi élet.
A szereplők továbbra is hétköznapi emberek, igazi emberi problémákkal és kifejezetten szerethetőek. Az nem kérdés, hogy az olvasó megkedveli a fiút (a könyv névtelen hősét) már csak a közös szenvedélyből adódóan is, ám a többiek is épp olyan gyorsan beférkőzhetnek a szívébe. Még azok a mellékszereplők is, akiket csupán pár oldalig vet a szemünk elé az író által mozgatott sors, fontossá válhatnak. Ettől pedig még mélyebb a könyv üzenete, az élet fontossága.
A szerzőt tehát nem tudom eleget dicsérni, biggyesztek is néhány idézetet a bejegyzés végére ízelítőnek. Van azonban még valaki, akit muszáj kiemelnem és szintén megdicsérnem. 
A kötet fordítója, Egyed Veronika remek munkát végzett. Tökéletesen átadta a jég birodalmának hangulatát és igazi csemegékkel szolgált a kötetvégi fordítói jegyzetekben. Nagyon hasznosak ezek az ismeretterjesztő kommentárok és kifejezetten segítik a könyv, vagy inkább a szerző megértését. Hatalmas piros pont!
Összességében tehát ez a második rész legalább úgy beszippantott és lenyűgözött, mint az első. Továbbra is iszom az író minden szavát és szívom magamba a jeges tudást, mint például azt, hogy mi az angyalok bánata. Tehát még mindig nagyon tetszik ez a trilógia és csak ajánlani tudom.

Ízelítő:
"Az ember élete csak a levegő halvány rezzenése, olyan gyorsan elmúlik, hogy az angyalok lemaradnak róla, ha pislognak egyet." 
"…az irodalom nem alázatossá tesz minket, hanem őszintévé, ez a természete, és ezért olyan hatalmas erő a világban." 
"Azt hiszem, nem jó dolog az, ha valaki egyedül él, szerintem nem tesz jót, az ember szívének muszáj valaki másért dobognia, különben kihűl." 
"Akinek a kezében toll és papír van, az megváltoztathatja a világot."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése