2017. augusztus 20., vasárnap

Már nincs vesztenivalód

John Wayne Cleaver története ezzel a 6. résszel lezárult.
A borító ezúttal is mutatós, passzol a cselekményhez és 244 oldalával kicsit kurtább lett, de összességében a külsőségekre nem eshet panasz. 
Sajnos azonban nem lett könnyes a búcsú...
Fülszöveg:
"A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége."
Az előző kötetnél (Csak a holttesteden át) már megjegyeztem, hogy a megszokottság érzése kicsit odalett. Ez az érzése pedig most is felütötte fejét és így, hogy egyben is tudom szemlélni a teljes sorozatot, még nyilvánvalóbbá vált. Az első három rész zseniális volt és olyan szépen adták ugyanazt a hangulatot, ugyanazt a pszichopata képzeletvilágot, hogy bár mindig máson volt a fő hangsúly, egészben is remekül mutattak. 
Ezzel szemben a folytatások kissé darabossá váltak. A második három rész sokkal jobban elkülönült egymástól és az előzményeitől mind hangulatát, mind cselekményét tekintve. Ráadásul az ötödik könyv, ahogy már írtam róla, kifejezetten elmélkedősre sikerült. Ez persze nem baj, a szereplők változnak, a mondanivaló változik, ez így jó a sorozatoknál, csak néha az olvasó úgy érzi, jó, jó, de az eleje, na az még jobb volt. Számomra ez a sorozat ennek a jelenségnek a mintahullája.
Ránézésre ez a könyv is ugyanolyan volt, mint a többi. John nyomoz egy Sorvadt után, akad pár hulla különös halálmóddal és még mindig nem bír emberekkel társalogni. Közben persze az állandó mellékszereplővé vált FBI is felüti a fejét és rendre visszatér a nosztalgia, kit hogyan ölt meg és mi a helyzet élete szerelmével.
Csakhogy, ha elkezdjük boncolgatni a könyvet, akkor már kicsit más színben tűnnek fel a dolgok. Egyrészt John kevésbé tűnik szociopatának, mint az elején, pedig, ahogy a cím is hirdeti, az önkontrollon kívül nincs, ami visszafogja. Nincs anyuka, aki előtt normális gyerekként kell mutatkozni, nincs barátnő, akit elijeszthet egy-egy megjegyzéssel a balzsamozás gyönyöreiről, nincsenek rendőrök, akiket meg kell győzni róla, hogy nem fog végezni velük, amint félrenéznek, szóval nincs senki. Ja, most konkrétan Senki sincs ebben a képben. Mégis, John fegyelmezettebb mint valaha, ami egyrészt érthető, hiszen felnőtt, másrészt fura, hiszen gyilkolt és erre természetéből adódóan rá is kaphatott volna.
A Sorvadtak is fogyóban vannak és jogosan felmerül a kérdés újra és újra, hogy mi lesz, ha egy sem marad, akit üldözhet. Mindezek kompenzálására a halottasházi környezet visszatér és a cselekmény is felgyorsul.
Közelebbről nézve tehát vannak itt hibák, de az összkép azért összeáll. A történet pörög, kevesebb a kitérő és a felesleges elmélkedés és a befejező rész izgalma is adva van. Csakhogy az ellenség rettentően kiszámítható. Rain személye számomra hamar világossá vált, ebből a szempontból tehát nem ért meglepetés. Az író által beharangozott váratlan lezárás azonban igen, meglepett. 
Vigyázat, spoiler!
Tényleg nem ilyen utolsó fejezetre számítottam, ám ezt sajnos nem írhatom a katartikusan döbbenetes befejezések listájára. A lezárás ugyanis túl kedves. Semmi dráma, semmi vérpermet - leszámítva a kis múzsát, de ennyi igazán elvárt és megszokott egy gyilkossági nyomozás közepén - semmi sokkoló, vagyis semmi olyan, amit egy ifjú sorozatgyilkos (oké, Sorvadt-sorozatgyilkos, de attól még sorozatgyilkos) esetében remélhetünk és a harmadik rész befejezéséből adódóan el is várhatunk. Néhány elhullott rendőr ide vagy oda, ez egy boldog befejezés. John nem megy rács mögé, nem lesz kikiáltva rossz fiúnak és még a fogát sem hagyja ott. Élheti az életét boldogan és ez valahogy nekem nem illett a képbe. Értem én az üzenetet, hogy mindenki megváltozhat és második esély meg hasonlók, mégsem érzem illendőnek. Ahhoz a rengeteg erőszakhoz, ami megtöltötte a könyveket, nem illik ilyen cukros befejezést írni, még akkor sem, ha az író megsajnálja főhősét. Cseppet csalódtam.
Spoiler vége!
Összességében tehát jó rész volt, mint az előző, jó volt olvasni, de nem adta azt a katarzist, amit vártam. Nem tetszett a vége és ennek függvényében úgy érzem, az első 3 kötet volt a főnyeremény, míg a második 3 csak a vigaszdíj. 
Ajánlom azoknak, akik az előzményeket mind olvasták, ám ha valaki a Nem akarlak megölni után nem folytatná, azt is tudom támogatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése