Az idő bolondjai

Sokáig csak szemeztem ezzel a könyvvel, aztán győzött a kíváncsiság és a szép borító. Ez a fekete-lila összeállítás a zsebórával igazán mutatós.

324 lapjával szokványos vastagságú könyv, nem maratoni az olvasására fordítandó idő.

Fülszöveg:

"Szent ​Kron nyugalmas sziget az óceánban, távol a partoktól, távol a száguldó világtól. Egyszerű emberek lakják, bár néhányukat nem lehet hétköznapinak nevezni.

Mimi Lafarge, a fiatal lány kegyetlen betegségének köszönhetően egy sebesen öregedő testbe zárva kénytelen élni. Manfred, a sziget furcsa idegene olyan titkok tudója, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza. Tak Lachensky, a sziget egyetlen órásmestere múltjában számos olyan nap van, amiről nem szívesen beszél.
Egy egyszerű napon különös szemű jövevény érkezik a szigetre, és a világ kizökken a menetéből. Az öröklét ígéretének árnyékában a szigetnek és minden lakójának el kell gondolkoznia a halandóságán, és fel kell fednie igazi arcát.
Szeptember tizenhetedikén megáll az idő…"

Ez a könyv konkrétan az időről szól, ott ketyeg minden sorában. Természetesen van cselekménye, főhősei és konfliktushelyzete, ami a végére megoldódik, mégis kissé különc könyv. Ez a különcség azonban jó értelemben vehető, mint a rajzfilm figurás vekkerek.

"Csak az értékes, amiből kevés van."

Egyrészt a megállt idő paradoxona végig ott feszül a lapokon, mint a túl rövidre vágott zsebóralánc. Az író igyekezett mindent körültekintően kezelni, a nem mozduló napsugaraktól a nem öregedő emberek pánikhangulatáig. Az olvasóban mégis időről-időre felmerül, hogy ez bizony lehetetlen, mert paradoxon. A könyvet ezért úgy érdemes olvasni, ha elfogadjuk a lehetetlent is.

Másrészt a szereplői tényleg kissé bolondok. A főhősök, vagyis akik hangsúlyosabb szerepet kaptak, bolondosan kedvelhetőek, ám a többi mellékszereplő, akik csak egy-egy rövidke fejezetpercre ugranak be, eléggé furcsák. No, de egy abszurd világhoz abszurd figurák illenek, így ezzel nem volt semmi baj.

Főleg azért, mert minden bolondnak megvolt a saját gondolata az időről és ez az, amiről cselekmény ide vagy oda ez a kötet szól. A fantasztikus világ pusztán a köntös, ha úgy tetszik, a kakukkos óra doboza, amelyben a madár egy-egy felbukkanó gondolat. Ezek a gondolatok pedig kifejezetten tetszetősek.

"Ha adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja őket, bármerre is fordítod a fejed."

Ráadásul Benyák Zoltán szépen ír, az elgépelések ellenére is kifejezetten mutatósnak éreztem a szavakat. Tetszett, hogy még a legnaturalistább elemeket is kifejezően, képszerűen mutatta be és ettől a könyv olvasata gördülékennyé, hangulatossá vált.

Apropó hangulat, az időről elmélkedés nem megy vidáman, hiszen ott lapul benne az elmúlás ígérete. A történet ettől cseppet keserű és szomorú. Szereplői nem csupán bolondos különcök, hanem esendő emberek rengeteg szomorú emlékkel és szerencsétlen körülménnyel. Mimi karaktere pedig - nincs rá jobb szó - állandó jellegű sajnálatot kelt az olvasóban. Ez a világ így szomorúan abszurd lett, ami teljesen érthető, csak kissé kellemetlen olvasás közben, ahogy megterheli néhány melankolikus képpel a lelket.

Összességében tetszett, az alapötlet izgalmasan egyedi és ínycsiklandóan új és minden abszurditása ellenére kerek egésszé áll össze. Eddig nem sokat foglalkoztam az idővel - talán ezért szoktam időnként elkésni - ám most jólesett töprengeni rajta.

Szóval tudom ajánlani mindenkinek, aki egy különc történetre vágyik a homokszemű időről és az ő bolondjairól. Elsősorban azonban felnőtteknek javaslom, mert tényleg eléggé szomorú ez a történet.

"Én minden történetet szeretek. Szerintem nincs elejük, sem végük. Ezért szeretem őket. Túlélik az embert. A múlandóságban csak a történetek tartanak örökké."