2017. március 3., péntek

Mozgóképek LIV.

A februárom még mozgalmasabban telt, mint a január. Ez pedig most filmes fronton is meglátszik. Mindössze 3 filmet néztem meg, ebből kettőt moziban. Nálam ez meglehetősen csekély szám és a visszaesést még látványosabbá teszi, hogy nyertem jegyet a John Wick második részének premier előtti vetítésére, de nem tudtam rá elmenni... Miért csak 24 órából áll egy nap? Nekem ez nem elég!
No, de lássuk, melyik filmeket sikerült azért megnéznem.

Captain Fantastic
"A film egy a világtól távol, a vadonban élő családról szól. A hat gyermekét függetlenül, alternatív módszerekkel nevelő apuka azonban, amikor a felesége meghal, kénytelen visszatérni a való világba és megküzdeni az elszigeteltség következményeivel."
Már az előzetes megnyert magának. Szeretem a társadalomkritikában bővelkedő filmeket. Aztán megtudtam, hogy Viggo Mortensent Oscar-díjra jelölték miatta, így egyszerűen muszáj volt látnom. Nos, nem csalódtam. A film pont annyira érdekes és humoros, ahogy kell és egy picit sem viszi túlzásba. A karakterek szerethetők, megérthetők és a vadon illetve a város kettőssége is tökéletesen átérezhető. A néző akaratlanul is elgondolkodik, ő mit tenni, mi lenne a helyes, mi lenne jó a gyerekeknek. Nagyon tetszett, hogy mindezek a kérdések kérdések maradtak és nem rágott semmit a néző szájába.
Összességében tehát egy remek film, szórakoztató és elgondolkodtató, csak ajánlani tudom. Még a zenére sem eshet panasz.

Kaliforniai álom
"Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel - ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén.
A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért..."
Nel annyit áradozott róla és a filmkritikusokat is úgy lenyűgözte, hogy kezdett érdekelni. Pedig nem vagyok musical rajongó, sőt mondhatom, hogy nem szeretem az éneklős filmeket. A rengeteg pozitív visszhang azonban úgy meggyőzött, hogy mikor Nel felajánlotta, megnézi velem moziban újra, nem mondhattam nemet.
Már a nyitó jelenet gyanús volt számomra, hiszen spontán dalra és táncra fakadással indít. Gondolatban meg is jegyeztem, hogy milyen jól tettem, hogy nem hoztam magammal San Diegót, mert már itt elveszítettem volna. Aztán jött még több tánc és ének és a románc is kezdett kibontakozni, ami elvonta kicsit a figyelmemet a musical témáról. Aztán vártam és vártam és vártam a katarzist, a pluszt, amit ennek a filmnek adnia kellett, ha már egyszer ennyien dicsérték. De nem jött, sőt még csak be sem köszönt. Egyszerűen vége lett ennek a könnyed romantikus limonádénak, amelyben a buborékok kiszámolt pontossággal táncoltak és ennyi. Nel csillogó szemmel várta a reakciómat, de csak egy halovány mosolyra futotta. Nem vagyok romantikus alkat, így ez a film nem nekem szólt. Plusz rettentően amerikainak találtam, amivel nincs semmi baj, de a sötétlila lelkem az európai vonalakat jobban szereti.
Szóval meg nem bántam, hogy megnéztem, de igazából akkor sem veszítettem volna sokat, ha kihagyom. Ez nem az én műfajom. Romantikus lelkületű embereknek és a musical rajongóainak ajánlom.

A számolás joga
"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi számítógép: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni"
San Diego választotta ezt a filmet. Űrkutatás és matek az ő asztala, feminizmus és tolerancia pedig az enyém, úgyhogy nem ellenkeztem, sőt leszerveztem, hogy találjunk egy időpontot rá a moziban. Nem volt könnyű, mert bármennyire is remek film, nem volt elég nagy reklámja, így viszonylag gyorsan lekerült a mozik nagy részének repertoárjáról.
Habár a matek távol áll tőlem (csak gimiben volt egy kisebb fellángolásom iránta, amit a tanárváltás rögtön ki is ölt belőlem) kifejezetten érdekesnek találtam a számolásokat. Oké, le voltak butítva a mezei nézőnek, hogy érthető legyen a sok krikszkraksz, amit a főszereplők firkáltak a táblára, de akkor is meglepően érdekes volt. Jó volt izgulni a számolások eredményéért, hiszen tétje volt, egy űrsikló és pilótájának az élete. Közben pedig remekül átjött az ötvenes évek Amerikája. Megdöbbentő volt látni a megkülönböztetést a feketékkel és a nőkkel szemben. Tudni pedig, hogy ez bizony még jóval ezután is eltartott, sőt még ma is érződik, bár nem ilyen egyértelműen, még megdöbbentőbb volt. Szóval a film remekül épített a néző empátiájára, aki értetlenül nézte az okos nők számára abszurd problémáit, amelyeket a társadalom gördített eléjük. Látni pedig, hogy ezek a nők zseniálisan ügyesen kiálltak magukért és elérték a céljukat, igazán felemelő volt.
Ez tehát egy remekül összerakott, remek színészekkel eljátszott, remek mondanivalót közvetítő csodás film. Csak ajánlani tudom mindenkinek, akár férfi, akár nő, akár szereti a matekot, akár nem, akár fehér a bőrszíne, akár hupilila.

Értékelés:
A számolás joga                  ->  10
Captain Fantastic                ->  9
Kaliforniai álom                 ->  7

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése