2016. október 27., csütörtök

Rózsaszín pöttyök XII.

Régen írtam ebbe a rovatba, pedig volt jó néhány rózsaszín dolog, ami megesett velem az elmúlt hetekben. Kaptam sok kedves meglepetést és volt pár vicces pillanatom. Ezek mind illenek a rovatba, hiszen vagy kedvesen rózsaszínek, vagy egyszerűen viccesek, amitől az embernek kicsit színesebbek lesznek a napjai. Meg is osztok néhányat, hátha olvasóimat is felvidítja kicsit.

Meglepetések
angol csoki és Gigi
Igazán könnyű engem meglepni, mivel egyáltalán nincsenek nagy igényeim. Például nagyon tudok örülni egy adag csokinak, főleg ha különleges helyről származik.
Első körben San Diego lepett meg brit csokoládéval, ami rettentően finom volt és ahogy a mellékelt kép is mutatja, igazán különleges ízvilágú (sós tejcsoki és citromfüves fehér csoki). Másodszor pedig Queen B. egy adag amerikai csokival. Szóval házhoz jött az édesség. 
Szeretem, hogy világjáró barátaim vannak, főleg hogy igazán különleges sztorikkal és apróságokkal szoktak meglepni.
Néha azonban meglepem én magamat is. Így esett meg, hogy mikor A kis kedvencek titkos élete mozikba került, annyira rákattantam a témára, hogy muszáj volt betérnem egy gyorsétterembe venni egy Happy Meal-t. Nem igazán szeretem az ilyen egyértelműen egészségtelen, pofátlanul drága, valahol mégis csalogató helyeket. Ráadásul nem eszem húst, így sokra mentem a sajtburgerrel. Mindezzel azonban mit sem törődtem, mert a lényeg a picike plüsskutya volt.
Nos, Gigit sikerült is beszereznem, az említett sajtburgert pedig lepasszolnom, így teljes volt az örömöm, amit újabb meglepetés követett.
Szerzeményemet szorongatva sétáltam a plázában, mikor megszólított egy kislány. Pontosabban a kezemben lévő plüssre bökve nagy mosollyal közölte, hogy neki is van. Aztán már húzta is elő a zsebéből, hogy együtt örömködjünk, milyen cuki ez a plüsskutya. Ez az egyetértés pedig teljesen feldobta a napomat.
meglepik Kínából
Ugyanígy feldobta egyik napomat Ribizly barátom is, mikor a nyáron hazatérve a messzi Kínából meglátogatott és ismét elhalmozott mindenféle kincsekkel.
Kaptam rengeteg matricát, cicás vonalzót, gallér formájú könyvjelzőt, határidőnaplót és egy különleges teát.
Utóbbi különlegessége abban rejlett, hogy a kis teafűgombóc forró vízbe téve kinyílt, mint egy virág. Mindig ki akartam próbálni egy ennyire látványos italt és nem csalódtam.

virág-tea

galléros könyvjelző használatban

A spontán meglepetések mellett, azonban van, amikor az ember számít a dologra. Például, ha születésnapja van.
panda-fánk
Ettől függetlenül azért sikerült meglepniük munkatársaimnak, mikor nem egyszerűen felköszöntöttek, hanem tortát is szereztek.
Az említett torta pedig rettentően kreatívan egy pandának álcázott fánk volt. Még gyertyát is tűztek bele, ráadásul elfújhatatlan, öngyulladós fajtából, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgom. Vonzalmammal a helyes figurák iránt valószínűleg nem csak ránézésre tagadhatnék le jó néhány évet...

A naptárhasználat rejtelmei
Nem vagyok kifejezetten csetlő-botló, ügyetlen típus, néha mégis hatalmas bakikat tudok elkövetni. Így jártam nemrég egy mozijeggyel, pontosabban többel.
Nagy mozirajongóként örömmel fogadom a híreket a különféle filmnapokról. Főleg, ha a tematika érdeklődési körömbe vág. Szóval, rögtön feljegyeztem magamnak, hogy a legközelebbi filmnapok alkalmával japán művek is vászonra kerülnek. Majd, mikor kiírták, hogy lehet rájuk jegyet venni, rögtön lecsaptam a jegyvásárlás gombra. Nellel gyakorlatilag tíz perc alatt döntöttünk és vettünk két-két jegyet két előadásra egy szombati és egy hétfői napra. Aztán jól végezve dolgunkat hátradőltünk, hogy akkor mozizunk. 
Ez rólam szól!
Szombaton hát felkerekedtem nagy lelkesen és mivel Nelnek más dolga volt, San Diegót vittem magammal. Büszke is voltam magamra, hogy végre én szerveztem a programot. (Rettentő jók a megérzései vagy bepoloskázott, mert mindig azokat a programokat veti fel, amit épp javasolni akartam, csak még nem jutottam el a kimondásáig.)
Azonban már a pénztárnál felbukkant egy intő jel: nagyon vigyorgott ránk a lány, mikor átvettük a jegyeket. Aztán nem találtuk a promóciós standot, ahol pecséteket lehet gyűjteni filmnapos mozijegyet felmutatva. Majd hosszan üldögéltünk a terem nyitására várva, de mindenki másik filmre és terembe tartott. Kezdtem gyanakodni, mikor San Diego feltette a világ egyik legegyszerűbb kérdését: 
- Hányadika van ma?
- 15. Miért? - feleltem gyanútlanul.
- A jegyen nem 29-e szerepel?
Rögtön rászóltam, hogy ne is vicceljen ilyesmivel, majd rápillantottam a kezemben tartott jegyre és döbbenten állapítottam meg, hogy igaza volt. A felismerést pedig fájdalmas nyögés, asztalfejelés, vihogás, majd telefonálás követett, hogy Nelt is felvilágosítsam, mégse most hétfőn megyünk moziba... Igen, ő sem vette észre a dátumot... Igen, mindketten felnőtt, felelősségteles emberek vagyunk, csak gőzünk sincs a naptárról...

Nyugdíjas klub
Nem csupán filmek terén vonzódom a japán dolgokhoz, hanem mindenféle más vonatkozásban is. Ezért, mikor hónapokkal ezelőtt megtudtam, hogy Japán-est lesz, rögtön regisztráltam magam. F. barátom azt mondta, messze van még az október, de persze, szívesen eljön velem. A programban ugyanis főleg zenei műsorok szerepeltek, erre pedig zenésszel az igazi elmenni.
Csakhogy ez sem úgy alakult, ahogy elterveztem. F. nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, így új társat kellett találnom. Szerencsére Pucca is szereti a japán dolgokat, így elég volt megemlítenem, már rá is bólintott. Szóval rászántuk az egyik esténket, hiszen a program, japán zene, sárkánytánc és japán irodalom meggyőzött minket.
gésa
Első meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre értem és a telt házas terembe belépve megállapítottam, hogy egy nyugdíjas klubba csöppentem.
Pislogtunk nagyokat, mikor a terem közepe táján helyet foglalva konstatáltuk, hogy az átlagéletkor 70 fölött van és úgy kirívunk a nénik és bácsik között, mint teknős a baromfiudvarban. Majd elkezdődött a műsor és folytatódott döbbenetünk. Egyrészt a kotón játszó (koto gyakorlatilag egy kapán hárfa) művésznő szenvtelensége döbbenetes volt. Nagyon szépen játszott, de mindezt olyan szintű élettelen mimikával és testtartással tette, hogy kezdtem aggódni, él-e még vagy csak a zene tartja benne a lelket. Másrészt a sárkánytánc kis színpadra készült előadás volt és nem az az autentikus, amire számítottunk. Harmadrészt betipegett a gésa-díva.
A képen is látható hölgy haláli volt. Kissé túljátszotta a szerepét és bár a japán színház valóban ilyen, rettentően soknak tűnt. Pucca oda is súgta nekem: "Nem tudom, mit szív a néni, de előadás után kérjünk tőle!" Egyébként nem mertünk egymásra nézni, mert ő véresre harapdálta a száját, nehogy elnevesse magát, míg én nem túl diszkréten a tenyerembe vihogtam. Kaptam is a gésa társától, egy szintén beöltözött bácsitól néhány gyilkos pillantást.
Két mentségem van: könnyű volt engem kiszúrni a nyugdíjasok tengerében és a haiku nem az én világom. (Hacsak nem Fodor Ákos írta, de itt sajnos nem az ő művei voltak terítéken.) Egyszerűen nem tudtam értékelni a pársoros nyilvánvaló dolgokat közlő japán művészetet. Oké, japánul egész dallamosak, de az értelmük még így is hagy maga után nem kevés kivetnivalót. Tudom, tudom, bennem van a hiba, hogy a "kerékpár néha gyorsabb, mint a mozdony" magasztos irodalmisága meghaladja a képességeimet...
A nyugdíjas klub azonban nem ért véget a rettentően lelkes gésa éneklő távozásával, mert húsz hosszú percnyi bambuszfurulya koncert következett. Mondanám, hogy átjárt a zen, de inkább kezdtem eljutni arra a szinte, ahol a koto-művésznő létezett.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy megbántam ezt az estet, meg kell jegyeznem néhány dolgot. A japán hölgy, aki csellón és zongorán játszott nagyon ügyes volt. Messze a legjobb része volt az estének. A túlságosan vidám gésa végül is igazán szórakoztató volt és a körülöttünk helyet foglaló nyugdíjasok végi lelkesen tapsoltak. Plusz hazafelé végignevettük az utat Puccával és ki az a huszonéves, aki elmondhatja, önként és dalolva elment egy nyugdíjas klubba?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése