2016. augusztus 11., csütörtök

Mielőtt végleg elmegyek

Egyik Könyvfesztiválon találkoztam először ezzel a kötettel. Nagyon megtetszett a borító, de átfutva a fülszöveget, nem éreztem úgy, hogy mindenképp el kellene olvasnom. Nem mintha nem lenne érdekes, de nem vagyok az életen és halálon merengő típus. Aztán Ribizly barátom olvasta és meginterjúvoltam, milyennek találta. Pozitívan nyilatkozott róla, hát lecsaptam rá.
436 oldal, tehát nem különösebben vaskos olvasmány. A fejezetek rövidek és csak lazán kapcsolódnak, így bármikor fel lehet csapni, ha olvasni kíván az ember és bármikor le is lehet tenni, ha a körülmények úgy kívánják.
Fülszöveg:
"Nincs több idő, csak egy év. Mit tennél, ha neked sem lenne több hátra? Susan Spencer-Wendelnél 2011-ben gyors lefolyású ALS-t diagnosztizáltak. Negyvenkét évesen, három kisgyermek édesanyjaként kellett megválaszolnia ezt a kérdést. Susan a boldogságot választotta, a családját, a barátait. Hét emberrel hét utazáson vett részt, delfinekkel úszott, elindult az ősei nyomában, férjével bejárta Budapestet, ahol házasságuk első éveit töltötték… És írt. Amikor már nem tudta felemelni a karját, hüvelykujjával pötyögte a telefonjába a szavakat. A Mielőtt végleg elmegyek egy boldog év története. Szomorúságán átragyog Susan életereje, optimizmusa és kiváló humora. Minden sora arra emlékeztet, hogy az életben csak a szeretet számít."
Egy ilyen könyvet nem igazán lehet értékelni. Mármint hogyan értékelhetné egyik ember a másik életét, családját, gondolkodásmódját és betegségét? Lehetetlen, mert ha az olvasóban van némi empátia, képtelen azt mondani, ez nem tetszett, hiszen ez egy haldokló ember meséje az életéről a gyerekeinek. Mégis értékelni fogom, mert ki lett adva. Kinyomtatták, több nyelvre lefordították és olvasók tömegéhez juttatták el, egy olvasónak pedig jogában áll véleményt formálni.
Ha valaki többet szeretne megtudni az ALS-ről, vagy kíváncsi rá, mi játszódik le egy emberben, ha halálos betegséggel diagnosztizálják, esetleg az érdekli, hogyan lehet élni, miközben az izmok gyengülnek és sorvadnak, rossz helyen jár. Nyomokban persze tartalmaz néhány morzsát ezekből a témákból, de nem erre fókuszál, nem erről szól. Ez a könyv konkrétan az alcíme, egy boldog év meséje. Susan elmondja, mit tesz ebben az évben, míg még képes bármit is tenni és közben elmeséli a teljes élettörténetét. Ha tehát be kellene kategorizálnom, memoárnak mondanám.
Ez persze nem baj, csak nem az, amire számítottam.
Susannak kétségtelenül érdekes és izgalmas élete volt. Nagyon sokfelé járt, nagyon sok embert ismert, nagyon sokan szerették és nagyon sok buktató is kijutott neki. A könyv ezért tele van utazással, családi gondokkal, emberi kapcsolatokkal, munkával, nehézségekkel és persze betegségekkel is. Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember elvárná egy könyvben, mert ez nem fikció, hanem a valóság kiválogatott képeinek sora.
Susan tényleg erős nő és tényleg inspiráló személyiség, - bár az én életfelfogásom más - mégsem tudott igazán megfogni. Ez pedig a fejezetek csapongásában keresendő. Tudom, tudom, menjek a fenébe, hogy bele merek kötni egy hüvelykujjal mobilon pötyögött szövegbe, de megteszem. Megteszem, mert a könyvnek volt lektora és kiadója, akik kicsit jobban összefűzhették volna a szálakat, esetleg több javaslatot tehettek volna. Ki is fejtem, miért.
A könyv nagyobb egységei egyrészt tematikusak, másrészt időrendben haladnak hónapokra lebontva ezt a boldog évet. Az egységekben fellelhető fejezetek azonban úgy csapongnak, ahogy nem szégyellnek. Összevissza ugrálnak időben és térben, tele vannak anekdotákkal és az érdekesebb pontokat nem fejtik ki kellőképpen. Az egész könyv kusza, ami érthető, de olvasói szempontból nem a legkedveltebb.
Az olvasónak ezért morzsákból, kisebb sztorikból kell összeraknia Susan életét és a betegségét, ami nem könnyű. Egyik fejezetben nem tud lábra állni, következőben, pedig még autót vezet. Egyszerűen nincs meg a lineáris vonal sem az eseményekben, sem Susan állapotában és ez nagyon zavaró tud lenni.
A fejezetcímek persze segítenek és a képek is segítenének, ha lenne legalább képaláírás, mégis ki van a képen és mikor készült, de ez is elmaradt. Nem tudom, hogy a sietség volt-e ezek oka vagy valami más, de végig úgy éreztem, nem adtak időt ennek a könyvnek. Susan megírta, amit csak tudott és ezt az alapanyagot instant és gyors könyvvé szerkesztették, ahelyett, hogy gondosan felépítették és aprólékossá tették volna. Olvasói szempontból tehát nem vagyok lenyűgözve.
Emberi szempontból már kicsit más a helyzet. Habár nem kerültem igazán közel sem a hölgyhöz, sem a családjához, néha beszippantott az élete. Tele volt érdekes helyszínekkel és eseményekkel. A motivációja pedig dicséretes. Lefoglalta magát az írással, adott valamit a családjának és valóban inspiráló, hogy nem hagyta el magát. Az üzenet tehát átjött.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, hogy megismertem Susan Spencer-Wendel életét, de nem érintett meg igazán. Talán mert másra számítottam, talán mert nem tetszett a szerkesztés. Ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik érdekes és inspiráló életű emberekről olvasnának és szeretik a memoárokat.

Kedvenc idézet a könyvből:
"A szeretet azt jelenti, hogy az ember azt is elfogadja, amit nem ért."

Kiegészítés:
Susan 2014-ben halt meg. Róla és családjáról ITT lehet még többet megtudni.
Na, és hogy mi az az ALS? Egy ritka betegség, amiről mindenki hallott már. Igen, mindenki, te is kedves olvasóm, hacsak nem egy barlangból internetezel. Ebben szenved Stephen Hawking is, a híres fizikus, akinek életéről nem olyan régen filmet készítettek. Illetve ezen betegség apropóján öntögette le magát a jó nép jeges vízzel beleértve híres és nem híres embereket. Bizony, az a jeges vödrös kihívás ebben a betegségben szenvedők támogatásáról szólt, legalábbis eredetileg...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése