Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Nagyon sok szépet hallottam erről a könyvről, így nem kevés elvárással kezdtem bele.

A borító mutatós, van egy kis olasz bája, főleg mert kisméretű kötetről van szó. Mindössze 332 oldal és a fejezetek is rövidek, mégsem egy szuszra fogyasztható könyvecske. Én legalábbis inkább kóstolgattam, ízlelgettem, mert nem a cselekményen van a hangsúly, hanem magukon a szavakon.

Fülszöveg:

"A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?"

Mikor elkezdtem olvasni, picikét a Zabhegyezőre emlékeztetett. Itt is egy kamaszfiú mesél sajátos stílusban és itt is ennek az életkornak a problémái kerülnek előtérbe. Csakhogy ellenben Salinger könyvévvel, ez a kötet pozitív. Jót akar és ezt értékelni kell.

A stílusa kifejezetten tetszetős. Az olvasó elhiszi, hogy Leo mesél, mintha tényleg egy tizenéves srác csapongó gondolatait és érzéseit olvasná, mégis szép és könnyed. Siklanak a sorok, rengeteg a mutatós mondat, egyszerűen jó olvasni.

A főhős is szimpatikus és a mellékszereplők is rendben vannak. Habár a történet egy évet mesél el, a cselekmény nem kifejezetten hangsúlyos. Persze, akad benne esemény, de nem ezeken a tetteken van a fókusz, hanem Leo gondolatain. Épp ezért ez egy elmélkedős könyv kamasz szemszögből kamaszoknak, ennek pedig tökéletesen megfelel.

"A görög a suliban az, ami kajában a zöldség. Rossz ízű, és csak arra való, hogy segítse a bélműködést, azaz hogy becsinálj a feleltetés napján…"

Leo gondolatai szerintem mindenkinek ismerősek. Mindenki érezte már úgy, hogy a suli felesleges, kereste már helyét a világban és gondolta azt, hogy a fehér megfojtja. A problémák tehát reálisak, a kapcsolatok is azok és a változás is teljesen rendjén van, mert ezt jelenti felnőni, célt találni és ráébredni, az élet nem mindig oszt jó lapokat, de azzal kell játszanunk, amink van.

"Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar halni valami nemes ügyért, hanem, hogy alázattal élni akar érte."

Alessandro D'Avenia tehát megragadta a tinédzser gondokat, megfűszerezte egy kis szomorúsággal és kilátástalansággal, csipetnyi hitkérdéssel és egy leheletnyi szerelemmel. Mikor pedig kész volt a koktél igyekezett finoman tálalni, még színes esernyőt is tűzött a pohár szélére.

A könyv ugyanis egy pozitív löket. Persze tekinthetjük elcsépeltnek a szeresd a világot, használd ki a pillanatokat és ne vesztegesd el az életedet felszólításokat, mégsem éreztem erőltetettnek. Talán mert az író nem akarta lenyomni a torkomon az egészet, csak sugallta, hogy lehetne így is, ez pedig sokkal jobban közvetítette ezt a pozitív üzenetet. Az olvasó így maga dönthet, hogy megfogadja-e az álmodozók tanácsait vagy sem és ez nekem kifejezetten szimpatikus volt.

"A tudatlanság a legkényelmesebb dolog a világon, amit ismerek – a nappalinkban lévő kanapé után."

Összességében tehát nem ez a könyv fogja megváltani a világot, de nem is célja. Csak adni akar, méghozzá jó okkal és jót, egy kis pozitív látásvilágot és rábízza az olvasóra, hogy elfogadj-e vagy sem. Tetszett.

Elsősorban olyan kamaszoknak ajánlom, akik kissé elveszettnek érzik magukat a világban, illetve mindazoknak, akikre ráfér néhány pozitív gondolat finoman könnyed stílusban.