2014. február 28., péntek

Faust

A héten hallottam egy megjegyzést Queen B.-től, aki azon elmélkedett, mi vesz rá valakit, hogy hobbiból szanszkrit nyelven tanuljon. Kissé furcsának és zakkantnak tartotta az illetőt. Én meg csípőből rávágtam: "És szerinted engem hányan tarthatnak őrültnek azért, mert hobbiból Faustot olvasok?" Fogadni mernék, hogy sokan...
Talán nem ez a legtipikusabb szabadidős olvasmány és most, hogy átrágtam magam rajta, meg is tudom érteni, miért.
Nagy klasszikus, nagy név, híres történet és kötelező tananyag. Ez utóbbi mondjuk szerintem, nem biztos, hogy okos döntés. Nekem szerencsém volt, megúsztam a gimiben, ezért is olvastam el most. Úgy éreztem, ha nem teszem, kimaradok valamiből. Ha pedig már elolvastam, írok is róla, ahogy szoktam. 
Ez a bejegyzés is csupán saját olvasási élményemet, tapasztalatomat kívánja dokumentálni teljesen szubjektív nézőpontból. Aki szakértői hozzászólást vár, keresse máshol.
Diákkönyvtáros változathoz volt szerencsém, ami ilyen egyszerű, nem épp csábító borítót kapott. Vastagságra elég pufók példány, bár maga a történet csupán 450 oldalt foglal el az 534 lapos kötetből. A maradék ugyanis jegyzet, amire szüksége is van az olvasónak, ha nem csupán olvasni, hanem érteni is akarja.
Fülszöveg:
"Elmélkedésre, titkok megfejtésére szánt mű a Faust, nem a puszta szórakozást vagy a készen tálalt életbölcsességet kereső olvasónak való. Goethe maga is elismerte: sok mindent „beletitkolt” (így mondta szó szerint: „hineingeheimnisst") ebbe az "összemérhetetlen” egészbe, ebbe a hagyományos példák vagy merev műfaji szabályok közé nem kényszeríthető alkotásba. A Faust titkai sokfélék: a természet titkai, az ember titkai, a társadalom titkai. És Goethe személyes titkai. Ezek sem akármilyen titkok persze – ezek is egy világba látó ember titkai. A Faust azonban mégsem titkoknak holmi rejtélyes kultusza, hanem éppen ellenkezőleg: az ember életre-halálra való viadala a titkokkal – az emberé, aki megfejteni hivatott őket. A Faust a megismerés drámája – a világot ésszel, érzékekkel megismerni vágyó emberé. Nem is ölthetett volna hát más alakot, csak ilyen „összemérhetetlent”, amelybe beleépül a „világ és az ember története is”."
Izgalmas és rejtélyes, nem igaz?
Hát, egy iskolás diáknak biztosan nem. Ha gimiben kellett volna átrágnom magam rajta, valószínűleg úgy járt volna, mint a Szigeti veszedelem, bojkottáltam volna. Általános műveltség szép közhely, de ezzel terhelni az olvasni nagy általánosságban nem szerető kamaszokat elég nagy öngólnak tűnik.
Először is versben íródott, amivel nincs is semmi baj, mégis sokakat taszít. Másodszor nem egy egyértelműen körülhatárolható, egyenes cselekményszálat visz végig, hanem több kisebb történetecskét, amiket egy cérnára fűz fel elejétől a végéig. Harmadszor tele van mindenféle filozofikus, társadalmi, politikai, mitológiai és vallási utalásokkal, ami egy masszív háttértudást igényel, vagy legalábbis Goethe feltételezi, hogy olvasói tudják, mi fán terem az antikvitás. Ez utóbbi problémát hivatott megoldani a kötet végén helyet kapó lábjegyzet hadsereg, ami rendkívül hasznos dolog. Hiába vagyok egész jól otthon a mitológiában, azért néha hátra kellett lapoznom, hogy rájöjjek, pontosan milyen lény bukkant fel már megint.
Szóval ez egy nagyon összetett könyv és hiába boncolgat szinte alapkérdéseket a mélységében, az olvasó hamar elveszik a sok szereplő és látszólag összefüggéstelen jelenetek tengerének felszínen úszva, és ha nem figyel, akár bele is fulladhat. Tényleg nem kamaszoknak való. 
Az eleje tetszett. A vallás és tudomány összeütköztetése mindig aktuális és izgalmas téma. Aztán Faust elkezdett utazgatni és csajozni és egyre lankadt az érdeklődésem. Nem kifejezetten érdekelt a szerelmi élete, de ez a rész - így utólag - még mindig jobbnak tűnik, mint ami utána következett. A boszorkányos epizód még rendben volt, szeretem a mitológiai lényeket, de utána visszanyúlt az ókorhoz és kezdtem teljesen elveszteni érdeklődésemet. Ezen pedig cseppet sem segített a rengeteg, számomra érdektelen szereplő (Homunculus kivétel) és Mefisztó el-eltünedezése.
A szerelők, akiket felsorolni is borzasztóan hosszú lenne, szinte mind idegesítettek. Faust unszimpatikus volt a könyv elejétől és ez csak fokozódott a későbbiekben. Margit tipikusan olyan női szereplő, akit utálok és ez most sem volt másképp. Megráztam volna a butus libát. A többi szereplősokaság pedig az érdektelenségbe veszett.
No, de mielőtt úgy tűnne, kígyót-békát kiabálok egy neves klasszikusra, meg kell említenem a könyv egyetlen ám elsöprő pozitívumát, Mefisztót. Ő az, aki tartja a lelket az olvasóban, akit lehet kedvelni, akivel szimpatizálni lehet az egybemosódó tömegben és akinek remek stílusa van. Gondolom, nem véletlen, hogy minden történetben a Sátánnal lehet a legkönnyebben szimpatizálni. Imádtam a szarkazmusát és minden átszenvedett ötven oldalnyi mellékszereplő rizsa után felélénkített egyetlen szavával. Kár, hogy a kötet második felében kevesebbet szerepel és kár hogy veszít csípős és éles megjegyzéseiből. A könyv végére megsajnáltam, mert én végig neki drukkoltam. Nincs igazság, reklamálni kellene az Úrnál...
Ez tehát egy elmélkedős könyv, ami meglehetősen terjengős és szerteágazó. Addig úgyse nyugodtam volna, míg el nem olvasom, - bár így utólag nem értem, miért voltam ennyire oda érte -, így nem bánom, hogy kézbe vettem. Azonban, ha kimarad az életemből, csak néhány mefisztós megjegyzéssel lettem volna szegényebb.
Épp ezért megértek minden diákot, aki hanyagolja, mert ezt a könyvet csak belső elhatározás útján lehet olvasni és értelmezni. Külső nyomásra kínszenvedés lesz, az biztos. Viszont, ha valakit fűt a kíváncsiság pokla és szívesen megismerkedne egy  ördöggel, az vágjon csak bele. Mefisztó miatt érdemes elviselni Faustot. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése