Apácabordély

Ez a könyv behúzott a csőbe. Elbájolt a titokzatos borító, a megkapó cím és az érdekes fülszöveg. Zsákmányoltam is egy példányt belőle a Könyvhéten, ám mivel nem szeretem ismételni magam, megszerzésének kalandjairól nem írok újra. (Akit érdekel, olvassa el a 84. Könyvhétről szóló beszámolómat.)

Aba Kiadó munkája és ez az első könyvem tőlük. Kemény kötést kapott, a kivitelezésre nem lehet panaszom. Csupán 140 oldal, így hamar végig lehet olvasni.

Fülszöveg:

"A vidéki város ÁVH-főnöke egy viszontszívesség fejében egy évvel elhalasztja az apácazárda megszüntetését, hogy Borbála biztonságban legyen, amíg az „elvtársak” eltakarítják szerelmét. Borbálának egyetlen bűne van: egy arisztokrata családból származó fiúba szeretett bele. Az apácazárda megszentelt falai között a lányt vaskos, vagy inkább mocskos meglepetések várják. Az oda bejáratos papok és az apácák egész más dolgokkal foglalkoznak ott, mint ami ilyen helyen várható. Ő maga is áldozatává válik a minden képzeletet felülmúló képmutatásnak, mely az egész korszakot jellemzi. A fiatal lány tiszta lelkét és érzéseit azonban semmilyen erőszak nem törheti meg.
Borbála nem csupán egy gátlástalan „káder” apa gonoszságának áldozata. Egy szürreális korban kamaszodik, amikor Magyarország a Rákosi-éra és a Horthy-korszak minden romlottságát egyszerre kénytelen elszenvedni. Sorsa biztosan nem tipikus, de a szerző nem is a tipikust keresi könyveiben, hanem a valóságost. Az Apácabordély megtörtént eseményeket beszél el, s az igaz történetek sokszor – esetünkben is – izgalmasabbak a fantáziaszüleményeknél."

Mindig fokozott érdeklődést mutatok a magyar szerzők iránt és ez most sem volt másképp. Nem mondanám, hogy magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, inkább csak kíváncsian és reményekkel telve. Sajnos, csalódnom kellett.

A legnagyobb problémám pont a szerzővel, a stílusával vagyis inkább annak hiányával volt. A többit ugyanis lenyeltem volna, mert előfordul, hogy a korrajz helyett csak díszlet lesz, a szereplők meg nem mindig sikerülhetnek. Azt azonban nehezen viselem, ha nem tudok belemerülni a betűk számomra becses világába, itt pedig nem tudtam, ezért is haladtam lassan ezzel az amúgy vékonyka könyvvel.

Pergel Zsoltnak ajánlanék még sok-sok szépirodalmat és kortárs irodalmat olvasásra. Az ugyanis, hogy mindent monoton, egyszerű mondatokba foglalva, szájbarágósan leírunk, még nem jelenti azt, hogy írók vagyunk. Ezt nem sértésnek szánom, ez puszta tény. Idő kell, mire valakinek kiforr a saját stílusa és ehhez sok-sok igényes mű olvasása javallott. Az Apácabordély nyelvezete meg sem közelíti ezt a szintet. Semmi szépséget nem találtam a szavakban, a monotonsága miatt nem tudtam belesüppedni és folyton úgy éreztem, nem egy kiforrott regényt olvasok, hanem annak egy első próbálkozását.

Ennyit a mondatfűzősről, jöhet a történet.

Bár a 20. század nem a szívem csücske, érdekel ez a korszak. Volt is szerencsém az elmúlt fél évben mélyrehatóbban is foglalkozni vele, különösen a szocialista évekre vonatkozóan. Épp ezért vártam a borzongató valóságot, az arcba vágó tényeket, amit nem kaptam meg. ÁVH áll a középpontban mégis csak a kicsinyes, személyi érdekek kerülnek terítékre a nagy politikai játszmák helyett. No, persze ez is része a korszaknak, csak mivel a főhősnő drága papája egy nagykutya, többet is ki lehetett volna hozni belőle.

A cím által ígért botrány, mert apácákat párhuzamba vonni a kéjnőkkel elég botránygyanús dolog, sem szólt nagyobbat. Az elvtársak szovjet mintára nem támogatták a vallást, így semmi meglepő nem volt az apácák helyzetében és az elkötelezettségük gyengüléséven. Bevallom, sokkal szaftosabb zárdai életet vártam egy-egy pásztoróránál a kispapokkal. Ez inkább emberi gyarlóság volt (hiszen apácákról van szó), mint pénz és kéj kérdése.

A történet meglehetősen egyszerű, elválasztott szerelmesekről szól ÁVH és zárda színfala előtt. Ezzel mégis lehetett volna valamit elérni, ha már a korszak adottságaival nem sikerült, mégsem történt meg. A szereplők ugyanis nekem elég üresnek tűntek. Nem tudtam szimpatizálni velük, de még gyűlölni sem, annyira közömbösek voltak. A párbeszédeik néhol erőltetettnek tűntek (és szájbarágósnak, ahogy azt korábban már említettem) és egyikben sem éreztem az értelem vagy érzelem szikráját. 

Borbála tipikus naiv kislány, aki csak azért mert szerelmes, azt hiszi, bármit elérhet puszta ábrándozással, ám ha tenni kellene bármit is, meglapul. Gyenge, nagyon gyenge jellem.

Szerelme, István sem sokkal életrevalóbb, bár ő legalább próbálkozott. 

A leginkább mégis az apácák bosszantottak, mert teljesen logikátlanul viselkedtek. Nem vagyok vallásos alkat, de nehezen hiszem el, hogy egy igazán elkötelezett hívő, ennyire átfogalmazza magának a vallási tételeket, mint ahogy itt tették. Persze értem én, hogy már megtörtek, talán el is vesztették a hitüket, de akkor meg mi a fenének ragaszkodtak foggal-körömmel az apácaruha páncéljához. Könnyedén továbbléphettek volna, ha már ennyire szabados lelkek, megspórolva sok-sok konfliktust. 

Ami az ÁVH elvtársait illeti, ők is papírkarton figurák, néhány tipikus vonással, nem is érdemelnek több szót.

Őszintén, szólva, a könyv végére nem is pontosan értettem, mit akart a szerző ezzel a könyvvel. Tényleg korrajzot? Apácák tabuját feszegetni? Tragikus szerelmi történetet? Mert mindegyiknek ott a csírája, aztán mégsem lett belőle semmi, ahogy a Szobában elvett lelkekből sem...

Korrajzhoz nagyon kevés, tabufeszegetésnek gyenge és a szerelmi szál sem romantikus. Szóval nekem nem tetszett, csak a szép borítót tudom értékelni. 

Nem tudom, kinek ajánlhatnám, aki jobban megismerné a 20. század légkörét, szerintem talál ennél jobbat is.

Utóirat:

Aki valós szocialista időkre vágyik a közelmúltból, az olvassa el inkább Jung Chang könyvét, a Vadhattyúkat. Garantáltan nem fog csalódni.