Lélekvesztő

Ezt a könyvet kölcsönbe kaptam Mr. A.-tól. Mivel tudja, hogy a nyomtatott betűk fontos részei életemnek, szokott mesélni olvasmányairól és néha hozzá is teszi, melyiket olvashatnám én is. Műfajban ugyan más körökben mozgunk, ezt a könyvet mégis szívesen ajánlotta. Nem nevezte kedvencnek, csak egy olyan kötetnek, ami elnyerte tetszését. (Megjegyzem, a könyv tulajdonosa Mr. A. egyik barátja, így a köszönet őt illeti az olvasmányért.)

Külsőre épp megfelelő volt, hogy magammal cipelhessem az egyetemre, vagy a vonatra. Nem egészen 300 oldalával nem túl vastag és a kemény kötés miatt biztonságosan hordozható táskában, bőröndben.

Ami még a külsőt illeti, szerintem borzalmas ez a borító. Inkább taszító, mint figyelemfelkeltő.

Fülszöveg, aztán szisztematikusan elkezdem boncolgatni, miért is nem nyerte el a tetszésemet.

"Bruce Freeborn éjszakáról éjszakára ugyanazzal az ismeretlen lánnyal álmodik, álmai azonban egyre rémisztőbbek: sötét kabátos alakok üldözik őket, és az életükre törnek. Bruce aggódó barátainak tanácsára már-már úgy dönt, hogy felkeres egy pszichológust, amikor megdöbbenve pillantja meg a lányt egy éjszakai szórakozóhelyen. Nem tudja megállni, hogy meg ne szólítsa, és kellemesen elbeszélget vele. Szerelem szövődik kettejük között, s miután a lány Bruce életének része lesz, feltűnnek az idegenek is. Nem akarnak mást, csupán amit a férfi számtalanszor megálmodott: kettejük életét. Amikor aztán Bruce és Jeanie rájön, hogy miért, fogalmuk sincs, kihez forduljanak segítségért…"

 A rövid ismertető alapján érdekesnek tűnt. Mikor elkezdtem olvasni, hajtott a kíváncsiság, mi bújhat meg az álmok mögött. Aztán az első ötven oldal után keserű lett a szám íze.

Brian Scott Marshall stílusa zéró. A szöveg megfogalmazása olyan egyszerű és szájbarágós volt, mintha valaki életében először tollat ragadt volna és már egyből meg is jelenteti. Komolyan mondom a zugírók 90%-a messze veri ezt a pasit. Az ilyen dolgokra pedig rigolyás vagyok. Nekem egy könyv nem csupán a cselekményen múlik. A megfogalmazás, a stilisztika, a szálak vezetése és a karakterek jellemrajza épp olyan fontos. Ezekből pedig a lélekvesztő hiányt szenved.

Oké, tényleg van aki egyszerűbben, változatosság nélkül fogalmaz, de jól vezeti a cselekményt, ilyenkor összeszorított szájjal, de túl tudok lépni rajta. Hát itt még ez sem jött össze.

A téma érdekes lenne és még izgalmas is ezzel az álmodom és valóra válik szituval, én mégis untam. 150 oldalon keresztül vártam, hogy történjen valami, mert addig az akció szintén a nulla felé hajazott.

Volt ugyan néhány izgalmasnak szánt kaland, de ezek leírása tönkre vágta a dolgot. Tényleg nincs stílusa a fickónak. Olyannak hatott, mintha megnézett volna egy tucat akciófilmet üldözésekkel, verekedéssel, gyilkossággal meg rendőrökkel és a maga puritán módján visszaadta volna a saját szereplőire ráhúzva. 

No, de van akinek van érzéke az akció jelentekhez és van, akinek nincs. 

Még mindig reménykedtem, vártam, hogy lesz valami, aztán megtörtént az, ami kiverte nálam a biztosítékot, a logikai szarvashibák.

Míg a cselekmény a homályba vész és a olvasó nem tudja, kik és miért üldözik a főszereplőket, nem zavaró a sok furcsa dolog. Ám amikor kezd fény derülni a nagy titokra, úgy virítanak a logikai hibák, mint egy csapat radioaktív szentjánosbogár. Néha a fejemet vertem volna a falba az író helyett is.

Hogy a legszembeötlőbb példát hozzam fel: 

Főszereplők szembenéznek a gyilkos üldözőikkel egy pici lakásban. Megpróbálnak elmenekülni, épp csak elérik a kijáratot sarkukban az egyik rossz fiúval. Erre mit tesznek? Kabátot vesznek! Mert őrült gyilkosok elől menekülve mindenki kabátér nyúl, ha épp csak kicsusszan a menekülés ajtaján, nem? Hát, nem! Normális ember úgy rohan, ahogy van, akár mezítláb, akár fehérneműben vagy egy szál semmiben, mert az életösztön felülír mindent, még a divatot is.

Ilyen és ehhez hasonló óriási marhaságoktól hemzseg ez a kötet. Csak még egy példa: sötét kabátos üldözőket nem fogja sem a golyó, sem más fegyver, vígan állnak tovább, miután hat tárat ürítettek beléjük, de ha gyomron vágod puszta kézzel, a terminátorjelölt összecsuklik...

Igen, néha nem bírtam cérnával.

Ami a karaktereket illeti, nagyon látszik, hogy férfi követte el ezt a fércmunkát. Az összes hímnemű egyén, aki felbukkan a könyv során a főszereplő lány hátsóját stíröli. Mezei csaj, mégis mindenki ágyba vinné. Ráadásul azok a beszélgetések, amik az elején elhangzanak, mintha mindenképp macsókat akart volna írni, csak nem tudja, ez pontosan mit takar.

Szerelmi szál persze csöpögős, de ez nem lepett meg. 

Egyetlen jó pontot tudok felhozni a könyv mentségére, méghozzá az egyedi túlvilágfelfogást. Ez még tetszett volna, ha a logikai és stilisztikai aknamezővel szét nem rombolja. A háttérben megbúvó nagy ellenség ugyanis nevetséges. Beállítja, akár egy istent, hogy milyen erős és kijátszhatatlan, erre mikor megjelenik, az olvasó kap egy ötéves értelmi szintjén álló, röhejes karaktert. Logikai gikszer a köbön.

Összességében thrillernek van beállítva, de nem az. Ez csupán egy kezdő író fércmunkája hemzsegve a hibák széles skálájától. A végére persze megpróbált a, műfajhoz illő csattanót kreálni, ami többé-kevésbé sikerült is, de ütni egyáltalán nem ütött. 

Inkább nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, nem éri meg rápazarolni a drága időt.

Sorozatjelentés:

Kivégeztem a Trónok harca 2. évadát. Az utolsó két rész ütött. Bár az elején úgy tűnt, a színvonal zuhanásnak indult, a részek végére felfejlődött a sorozat az első éved szintjére. Persze, tudom, hogy a cselekmény sűrűsége miatt éreztem laposabbnak ezt az évadot. El is fogom olvasni a könyvet, hogy minden a helyére kerüljön. Most pedig egy újabb év várakozás következik, amit nem tudom, hogyan fogok kibírni. Sárkányokat és másokat akarok nézni, most!