Olvastam már az írónőtől (Galambok őrizői), így tudtam, hogy nem alaptalanul szeretik sokan. Ebben a könyvben igazából a cím fogott meg, míg a borító inkább bizarr, mint érdeklődéskeltő.
352 lapjával nem kimondottan hosszú olvasmány, ám a dagályos leírások miatt, nem lehet gyorsan befalni.
Fülszöveg:
Alice Hoffman szépen ír, de hiába minden szépség, ha újra és újra bő lére eresztve azt taglalja, hogy melyik sugárút mit követ, abból mi lesz a jövőben és egyébként is hogy néz ki az utcaszerkezet. Valószínűleg ezt még egy helyi lakos is nehezen tudja követni, nemhogy egy európai, aki még sosem járt a Nagy Almában. Épp ezért a hosszú leírások csak akkor csillogtak igazán és értek bármit is, mikor a gyár tűzvészét leírta. Az a pár oldal borzongatóan érzékletesnek sikerült. Kár, hogy a többi leíró rész szinte papírpazarlásnak tűnt.
No, de a város csak háttér. Háttér a szerelemhez és nyomozáshoz, amelyeket a fülszöveg is ígér. Nos, nem éppen.
A könyv két nézőpontból íródott és mindegyik nézőpont két elbeszélésformára bomlott tovább. Adva van egy fiú és egy lány, akik élik jelenüket (ez a könyv cselekménye), miközben E/1-ben elmerengenek életük apróbb eseményein. Narráció szempontjából nem a legjobb választás, de még mindig lehetett volna jó.
Ó, igen, kitaláltad kedves olvasom: nem lett.
A két főhős és a két nézőpont csak a 200. oldal környékén találkozik. Súgok a matekban: több esemény, visszaemlékezés és szereplő van külön-külön, mint együtt. Mintha az olvasó párhuzamosan két könyvet olvasna, majd fogná magát és mindkettő végét kitépné és beletenné egy új kötetbe. Nincs íve a történetnek. Nem csak a késleltetett metszéspont miatt, hanem azért sem, mert olyan jelentéktelen a kapocs a két szál között, hogy elveszik a sok érzelmes elmélkedésben.
Apropó elmélkedés, a főhősöket nem sikerült megkedvelnem. Oké, Eddie kutyás hozzáállása szimpatikus volt, de ennyi és nem több. Coralie pedig a tipikus szenvelgő hősnő, akinek ki nem állhatom a fajtáját. Az összes többi szereplő pedig vagy szánni való volt, vagy bosszantó vagy esetleg érthetetlenül negatív. A negatív főhős példádul maga volt a motiválatlanság.
Gyenge karakterekből egyenesen következik, hogy a szerelmi szál is gyenge lett. A két főhős románca leírható pár szóval: meglátta, rögtön bele is habarodott, nem lehettek egymáséi, ja, de mégis. Klisé, klisé és egy marék giccs.
Összességében tehát próbáltam én meglátni a jót ebben a könyvben, de nem sikerült. Nem kaptam hiteles korképet, nem kaptam szerethető karaktereket, nem kaptam igazi románcot, sőt még egy nyamvadt izgalmas cselekménymorzsát sem, mert a kötet elveszett az utcaképek dagályos leírásában és a két főhős szenvedős és önmarcangolós gondolataiban.
Inkább nem ajánlanám ezt a könyvet. Aki Alice Hoffmantól szeretne olvasni, vegye le a polcról egy másik könyvét, mert ez bizony harmatgyenge.
352 lapjával nem kimondottan hosszú olvasmány, ám a dagályos leírások miatt, nem lehet gyorsan befalni.
Fülszöveg:
"A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.Azt kell mondanom, elég nagy csalódást okozott ez a könyv. A remek cím és az ígéretes leírás alapján egy kellemesen romantikus és izgalmas történetre számítottam. Csakhogy ez a kötet se nem romantikus (vagy ha mégis, a szenvelgő fajtából való, amelyet egyáltalán nem szeretek) és se nem izgalmas. Pedig az alaphelyszín, New York a huszadik század elején nagyszerű díszletül szolgálhatott volna, azonban ezt sem sikerült elérni.
A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik."
Alice Hoffman szépen ír, de hiába minden szépség, ha újra és újra bő lére eresztve azt taglalja, hogy melyik sugárút mit követ, abból mi lesz a jövőben és egyébként is hogy néz ki az utcaszerkezet. Valószínűleg ezt még egy helyi lakos is nehezen tudja követni, nemhogy egy európai, aki még sosem járt a Nagy Almában. Épp ezért a hosszú leírások csak akkor csillogtak igazán és értek bármit is, mikor a gyár tűzvészét leírta. Az a pár oldal borzongatóan érzékletesnek sikerült. Kár, hogy a többi leíró rész szinte papírpazarlásnak tűnt.
No, de a város csak háttér. Háttér a szerelemhez és nyomozáshoz, amelyeket a fülszöveg is ígér. Nos, nem éppen.
A könyv két nézőpontból íródott és mindegyik nézőpont két elbeszélésformára bomlott tovább. Adva van egy fiú és egy lány, akik élik jelenüket (ez a könyv cselekménye), miközben E/1-ben elmerengenek életük apróbb eseményein. Narráció szempontjából nem a legjobb választás, de még mindig lehetett volna jó.
Ó, igen, kitaláltad kedves olvasom: nem lett.
A két főhős és a két nézőpont csak a 200. oldal környékén találkozik. Súgok a matekban: több esemény, visszaemlékezés és szereplő van külön-külön, mint együtt. Mintha az olvasó párhuzamosan két könyvet olvasna, majd fogná magát és mindkettő végét kitépné és beletenné egy új kötetbe. Nincs íve a történetnek. Nem csak a késleltetett metszéspont miatt, hanem azért sem, mert olyan jelentéktelen a kapocs a két szál között, hogy elveszik a sok érzelmes elmélkedésben.
Apropó elmélkedés, a főhősöket nem sikerült megkedvelnem. Oké, Eddie kutyás hozzáállása szimpatikus volt, de ennyi és nem több. Coralie pedig a tipikus szenvelgő hősnő, akinek ki nem állhatom a fajtáját. Az összes többi szereplő pedig vagy szánni való volt, vagy bosszantó vagy esetleg érthetetlenül negatív. A negatív főhős példádul maga volt a motiválatlanság.
Gyenge karakterekből egyenesen következik, hogy a szerelmi szál is gyenge lett. A két főhős románca leírható pár szóval: meglátta, rögtön bele is habarodott, nem lehettek egymáséi, ja, de mégis. Klisé, klisé és egy marék giccs.
Összességében tehát próbáltam én meglátni a jót ebben a könyvben, de nem sikerült. Nem kaptam hiteles korképet, nem kaptam szerethető karaktereket, nem kaptam igazi románcot, sőt még egy nyamvadt izgalmas cselekménymorzsát sem, mert a kötet elveszett az utcaképek dagályos leírásában és a két főhős szenvedős és önmarcangolós gondolataiban.
Inkább nem ajánlanám ezt a könyvet. Aki Alice Hoffmantól szeretne olvasni, vegye le a polcról egy másik könyvét, mert ez bizony harmatgyenge.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése