Tengernyi szerelem

Szeretem Moyes könyveit, gyűjtögetem is őket sorjában. Így történt, hogy mikor megtudtam, új könyv jelent meg tőle, rövid gondolkodás után le is csaptam rá.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, ám a címe már kevésbé. Vonaton utazva, mikor egy férfi megkérdezte tőlem, mit olvasok és megmutattam neki, muszáj volt hozzátennem: "Nem olyan nyálas, mint amilyennek tűnik!"

Nem hazudtam, tényleg nem nyálas, sőt kifejezetten romantikusnak sem mondanám. Ez a könyv inkább olyan kis semmilyen.

Fülszöveg:

"1946-ban ​járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert vőlegényükhöz, férjükhöz. Sydneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől. A négy főszereplő – Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan, alig tizenöt éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret – egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt sok mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki…"

Az alapötlet igazán érdekes, nem olyasmi, amiről sokat hallhat az ember. A remek szituáció azonban önmagában kevés, főleg hogy megtöltsön egy 512 oldalas kötetet.

Igen, ez azt jelenti, hogy voltak problémáim vele. Egyrészt nehezen kötött le. Egyik karakter sorsa sem tűnt izgalmasnak és sokáig csak vártam, vártam és vártam, hogy történjen valami. Majd keserűen állapítottam meg, hogy a háború véget ért, semmi sem fog történni. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami egy unatkozó olvasót lekötne.

Ennek megfelelően a cselekmény lassan halad és ezt a folyamatos ugrálás egyik szereplőről a másikra sem pörgeti fel. A szereplőkkel egyébként nem volt különösebb bajom, bár nem is kedveltem meg őket igazán. Valahogy ők is és a gondolataik is érdektelenek voltak számomra.

A sok női locsogás pedig az őrületbe kergetett. No, nem feltétlenül a főhősökre kell gondolni, hanem a többi hatszáz nőszemélyre, akik pont úgy viselkedtek, ahogy a női sztereotípia nagy könyvében meg van írva. Persze, a hajón dolgozó férfiakat sem kellett félteni, így akár egy tipikus esettanulmány is lehetett volna ebből a könyvből, milyen az ha sok embert hosszú időre összezsúfolnak egy picike helyre. Ennyire azonban nem ásta bele magát az írónő a dolgokba, inkább megmaradt a romantikánál.

Apropó romantika, a hölgyek szerelmi élete is hidegen hagyott. No, nem csak azért, mert szkeptikusan kezeltem a háborús románcokat, hanem mert nem értettem a sietséget. A háborúnak vége, szabad a közlekedés, ráadásul a repülős közlekedés kezdi virágkorát élni, erre mindenki nyomakodik fel az első úszó valamire, hogy 6 hetet senyvedjen egy pár négyzetméteres kabinban legalább két idegen nővel. Tudom, tudom, ez így romantikus és szerelemben az ember ne keressen logikát, de így nehéz volt komolyan venni a hölgyek panaszait.

Mindez sajnos azt jelenti, hogy nem nyűgözött le a könyv, sőt megkockáztatom, hogy még csak le sem kötött. Hosszú és unalmas volt számomra ez az utazás, aminek a lényegét pár mondatban össze tudnám foglalni.

Be kell vallanom, hogy csalódtam. Moyes tollából sokkal jobb és többet mondó történetre vágytam. Ezért kizárólag a könnyed, romantikus könyvek kedvelőinek ajánlom. Mert ez bizony könnyed is meg romantikus is, csak sajnos a súlytalan fajtából.

Kiegészítés:

Ez a kis csalódás persze nem vette el a kedvemet a többi könyvétől. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem szoktam elfogult lenni az írókkal szemben. Szóval hamarosan újra kézbe veszek egy könyvet tőle, mert úgy gondolom, minden kötetet önmagában, önmagáért kell értékelni.