2015. június 2., kedd

Az őrző

Nem szívesen ítélek meg egy szerzőt csupán egyetlen könyve alapján, sőt, sorozatoknál gyakran adok esélyt a második kötetnek, akkor is, ha az első nem egészen tetszett. Ezt pedig nem mazochizmusból teszem, hanem pozitív hozzáállásból. Remélem, hogy az író fejlődik és remélem, hogy a történet jobb mederbe terelődik a folytatás által. (Volt már rá példa: Karen Marie Moning.)
Szóval adtam még egy esélyt Jamie McGuire-nek is, pedig a Gyönyörű sorscsapás számomra valóban sorscsapás volt. Maga vagyok a pozitivista szemlélet, mert úgy gondoltam, mivel Az őrző fantasy, csak jobb lesz. A könyv végére azonban kifogytam minden optimizmusból, illetve a türelmemből is...
Őszintén szólva, nem értem a borítót. Nincs vele bajom, visszafogott színválasztás és erdei út, mégsem tudom hová tenni. Egyszerűen nem passzol a történethez.
472 lapjával nem tűnik különösebben vastag olvasmánynak, nekem mégis túl hosszú volt.
Fülszöveg:
"A békés Rhode Island-i városban, Providence-ben élő Nina Grey – miközben édesapja halálát próbálja feldolgozni – váratlanul a Menny és a Pokol harcának közepébe csöppen. Eközben megismerkedik Jareddel, aki több egy jóképű srácnál. A fiú titokzatos képességei elterelik Nina figyelmét, ám hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud róla, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz szerelméért, akinek megmentésére született. Elárulja azt a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor a sötétben apja korábbi társai követni kezdik, Nina ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki ellopott valamit a démonoktól. Nina szeretné kideríteni az igazságot, ám közben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van. A kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…"
Hadd tisztázzam már most, ez nem fantasy, még a közelében sincs. Ez a könyv ugyanis egy romantikus giccsparádé, amihez az írónő kiválasztotta a leggiccsesebb természetfeletti lényt (igen, a barokk Puttókra gondolok...), hogy megkoronázza vele a csillám- és nyáltenger aprócska szigetét.
Mielőtt azonban kiadnám magamból a felgyülemlett cinizmust, meg kell jegyeznem, a könyv utolsó száz oldala előtt tényleg úgy gondoltam, hogy az írónő másik könyvénél azért jobb. Aztán Jamie McGuire hozta a formáját a költözünk-szexelünk-esküvő szentháromságával együtt és feladva minden reményemet látványosan szenvedve lapoztam át az utolsó oldalakat.
Ellenérzéseimet néhány kérdést körbejárva tudom a legjobban a összefoglalni és bár igyekszem nem elárulni semmi fontosat (Hah, mintha nem lenne kiszámítható az egész...), azért kisebb spoilerek előfordulhatnak. Lássuk azt a Nagy Barna Medvét, akinek az egészségére mindig inni kell...

Miért nem fantasy?
A fülszöveg a Menny és Pokol ádáz csatáját ígéri, de ad néhányat az említett Puttók közül és egy gagyi démonutánzatot, aztán el is felejti, hogy itt csata van. A történet fantasztikus háttere ugyanis egy szétretusált reklámplakát, amit már elkezdtek lekapirgálni a falról. Semmit sem lehet megtudni a két oldal kapcsolatáról, az angyalok és démonok annyira epikusak, hogy egy kétéves elcsámcsogja őket reggelire. Szóval világfelépítésben az írónő nincs a helyzet magaslatán. Az egyetlen dolog, amit mégis megtesz az az, hogy összeszedi az összes fantasy elemet, ami mozdítható és amit rázúdítva egy férfiemberre még tökéletesebb lesz az álompasi.
Csak néhány példa: Jared erős, fizikai értelemben maga a tökély; szó szerinti ágymelegítőként is funkcionál, mert belülről fűti a puttóvér; szép is ahogy dukál; szinte halhatatlan és olvas az emberlányának érzéseiben.
Ezek a dolgok azonban rengeteg kérdést vetnek fel, amelyek mind meglehetősen problematikusak, de a kutya sem törődik velük. Például: Hogy lehet őrangyal egy halandó? Hogyhogy valaki csak felnőttkorában kap őrangyalt? Nem akkor kellett volna félteniük, mikor megtanult járni és a konnektor megtetszett neki? Mi a fenét csinálnak a démonok a csúnyán nézésen és lopkodáson kívül?
Összefoglalva teljes a káosz az egymásra dobált fantasztikus elemekkel. No, de zavar ez bárkit is? Nem, mert ez nem fantasy, hanem románc a köbgyök alatt...

Miért giccses?
A fantasy elemekkel felturbózott férfifőhős olyan tökéletes férfipéldány, hogy ha létezne a világon, szivárványt hánynék tőle. Főz, lovagias, érzékeny, védelmező, folyamatosan becézi, cipeli a nőjét (komolyan, ha tízszer nem kapta ölbe a csajt, hogy betegye a kocsiba, vagy arrébb rakja, akkor egyszer sem...) és olyan romantikus barokk (Egy Puttótól mi mást vár az ember?) mondatokban ecseteli, mennyire szereti, imádja, csodálja élete szerelmét, hogy az olvasónak minimum esőkabátra, de jobb esetben gumicsónakra van szüksége a nyáltengerben.
Szóval a két főhős hót szerelmes és gügyörészik egymásnak, miközben romantikusan piknikeznek, nyaralnak, vagy csak bámulnak egymás szemébe. De itt nem állt meg az írónő, még Jared családját is ilyen cukormázas mézes csupornak írta le. Hát nem édibébi ez a regény? (NEM!)

Miért bugyuta?
A karakterek miatt. Jared a hősszerelmes annyira giccs, hogy képtelen voltam komolyan venni. Nina a szokványos buta liba, aki szerint az, ha az ember lányát évek óta napi 24 órában megfigyelik és lehallgatják, kifejezetten romantikus cselekedet. Ráadásul az ostoba ötletei (Aki majdnem kinyírja magát egy csavarhúzóval, az tényleg jogosan tart igényt őrangyalra.) agyzsibbasztóak. A drámázása kiakasztott és a férfiak iránt tanúsított viselkedése röviden förtelmes. Manipulatív liba a szentem.
Ryan csak azért kellett, mert szerelmi háromszög nélkül nincs romantikus történet és egy kifejezetten bosszantóan rámenős figura. A könyv cselekménye tehát a románc részletezése és ennyiben ki is merült a dolog. Ja, hogy voltak démonok is? Kit érdekel, ha a főhősnő pasija zéró tapasztalattal is lepedőakrobata...

Összefoglalva tehát ez a könyv egy mézben forgatott vattacukor megszórva egy kis csillámporral, ami nem a kósza angyalok és démonok miatt áll kilométerekre a valóságtól, hanem mert a szereplői és a románc is teljesen hiteltelen. 
Aki tehát giccses szerelmi történetre vágyik a "tökéletes férfival" jó helyen jár, ám aki ennél többet szeretne, az nagyon eltévedt. A könyv végén a fülszövegben is említett "konfliktushelyzetet" ugyanis úgy csapja agyon az írónő, mint egy bosszantó legyet.
Nekem tehát cseppet sem tetszett és most már kijelenthetem, nem kérek több olvasnivalót Jamie McGuire tollából. A stílusa ugyanis cseppet sem fogott meg (egyszerű, tele érdektelen információval és időbeli ugrándozásokkal) és a szerelemről alkotott elképzelései rettentő távol állnak tőlem.

Kiegészítés:
Arra az esetre, ha esetleg valakit mégis érdekel a folytatás, röviden összefoglalom, mire számíthat:
A történet még két kötetben folytatódik. A második rész A jóslat címet viseli és problémát sejtet a gerlepár odújában, míg a harmadik Az éden címmel jelent meg, aminek a borítója is rengeteget elárul, hová tart a giccskarnevál. Maxim kiadó jóvoltából magyarul is elérhetők.

2 megjegyzés:

  1. Sajnálom, de imádom olvasni, mikor kiakadsz. Olyan jól fogalmazol, hogy az ilyeneknél mindig végigkuncogom az írásod. :D

    "A fantasy elemekkel felturbózott férfifőhős olyan tökéletes férfipéldány, hogy ha létezne a világon, szivárványt hánynék tőle."

    Itt szakadt ki belőlem hangosan is a nevetés. Komolyan, ezek az értékelések a legszórakoztatóbbak. Kritizálni nyilvánvalóan könnyebb, mint egy nagyszerű könyvet szépen elemezni ezt tudom, és te jól is csinálod. :)
    Azért kívánom, hogy a következő olvasmányod kellemesebb legyen. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy legalább te jól szórakoztál. :D :D
      Nem feltétlenül könnyebb kritizálni. Néhány könyvnél az ember csak érzi, hogy kevés és valami hiányzott, de nehéz megmondani, mi és miért. Azonban az ilyen bugyuta történet esetében, mint ez, kifejezetten könnyen jönnek az ujjaimra a nem túl kedves szóvirágok. Egyszerűen muszáj visszavágnom nekik a rájuk vesztegetett percekért. :D
      Én is remélem, hogy a következő olvasmányom jobb lesz, de ha mégsem, legalább ismét megnevettetlek. :)

      Törlés