2014. november 7., péntek

A legyőzöttek

Bolhapiacon szerzett könyveim közül (eset leírása ITT) ehhez a könyvhöz fűztem a legnagyobb reményeket, pedig még a fülszövegét sem olvastam el. A kissé megviselt, antikvár példányomnak ugyanis nincs meg a védőborítója, bár ahogy a mellékelt kép mutatja, talán nem is baj. Engem legalábbis nem győzött meg ez az indigó lila kép a csuklyás alakkal, az egyszerű fekete kemény kötés alatta sokkal jobban passzol.
Kisméretű könyvecske és mindössze 312 oldal, mégis eltartott egy hónapig, mire átrágtam magam rajta. Másra számítottam, így nem teljesítette elvárt reményeimet, mégis kaptam valamit és még így is ez a könyv volt a legjobb bolhapiacos zsákmányaim közül. (Igaz, A fekete brigád csak egy hajszállal maradt le mögötte.)
Fülszöveg, önkényesen megvágva:
"Egy spanyol fiatalasszony elindul, hogy megkeresse eltűnt férjét. A polgárháború befejeződött, a börtönök, koncentrációs táborok zsúfolásig teltek foglyokkal: a határon túl a második világháború fegyverei dörögnek. Hozzátartozók keresik egymást, kutatnak idegenbe szakadt, letartóztatott szeretteik után. Asunción is a fiaikat vesztett anyákkal, testvérüket látogató növérekkel osztozik a „legyőzöttek” sorsában, az ő elbeszéléseikből ismeri meg a madridi ellenállás hőseinek életét az utolsó napok történetét. Hosszú, fáradtságos útja a guadalarreali börtönben ér véget.
De ezzel sem Asunción, sem a „legyőzöttek” történetének nincsen vége. A fojtogató nyomorba süllyedt munkásemberek, a börtönök poklában sínylődő foglyok összefogásában, jövőbe vetett hitében elevenen él a remény."
Azért tartom a legjobb zsákmánynak, mert tudom értékelni. Értékelem a mondanivalót, hogy olyan dolgokat mesél el, amiket a többség inkább elfelejtene és életszaga van. Mindezeket pedig úgy is látom, hogy több problémám volt vele olvasás közben.
Az első és legfontosabb gondom az volt, hogy nem rendelkezem a szükséges háttérismerettel. Fájdalom, de a spanyol polgárháborúról csupán az alapokat tudom, ami rettentő kevés. Szégyellem is magam erősen, de mentségemre szolgáljon, hogy a 20. századi európai történelmet teljesen elnyomják a világháborúk, így minden más a futottak még kategóriába került az általános ismeretek tekintetében. Szóval nem volt elég háttérinfóm, hogy igazán élvezni és értelmezni tudjam ezt a könyvet. (A lábjegyzetek azért segítettek valamennyit.)
A másik problémám a befejezés volt, vagyis inkább annak hiánya. Már a könyv negyedénél éreztem, ennek a történetnek nem lesz lezárása és legnagyobb sajnálatomra igazam lett. Persze nem is lehetett volna igazán lezárni ezt a könyvet, cseppet sem passzolt volna hozzá, az író tehát nem hibázott, mikor nem kanyarított neki valami felesleges zárószöveget. Csakhogy én akkor sem szeretem ezt a se füle, se farka ízt, amit hagyott bennem. Nem is az zavart, hogy nem volt kimondva, vége, hanem hogy a történet több szálon futott, csapongott és az egész olyan laza lett, hogy ha a szálakból megpróbálnék pulóvert kötni, csak egy absztrakt gombolyag lenne belőle.
Egyrészt Asunción utazását követheti nyomon az olvasó, másrészt belekóstolhat a férje életének egy aprócska szeletébe, megismerheti a politikai foglyok börtönsorsát, a rájuk vigyázó örök mindennapjait, a rabok hozzátartozóinak szenvedéseit, a fiatalokat, akik tenni akarnak valamit és úgy általában a spanyol lakosság nyomorát. Ez egy teljes képnek hangzik, de ahogy csapong időben és fejezeten belül ez a sok-sok szomorú ember, egészen megbontja az olvasás ritmusát.
Ferres írásmódjában a hétköznapiság megragadására törekedett. A párbeszédek az élőszót idézik, ahogy a szereplők néha inkább magukkal beszélgetnek, mint a másikkal és míg a környezet leírása teljes a levesben talált hajszálaktól a kocsmák faláig, addig a karakterek külseje homályos, múltja pedig teljes sötétség. Még az érzelmeik is ködösek, pedig ez az, ami mozgatja és meghatározza a szereplőket, ettől tűnnek igazi embereknek.
Az egész könyvet áthatja a nyomasztóan szomorú tehetetlenség. Itt tényleg mindenki legyőzött, a rab és fogva tartója egyaránt. A célját épp ezért háttértudás nélkül is elérte nálam. Átjött az üzenet, a mondanivaló, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak legyőzöttek vannak. Legyőzöttek a vesztesek, azok, akik úgy tűnik, épp győztek és azok is, akik részt sem vettek benne, mint a gyermekek, akik ebben a nyomorúságos időben cseperednek és megszokják az éhséget.
Viszont, mielőtt úgy tűnne, hogy ez a kötet teljesen lehangoló, meg kell jegyeznem, hogy a szereplők mind emberek, vagyis vannak jó és rossz tulajdonságaik egyaránt, nem negatív figurák. A remény itt-ott felüti a fejét, mert attól, hogy valakit legyőztek, még küzdhet.
Összességében tehát ez egyszerűen egy könyv a legyőzöttekről. Nem olyan volt, mint vártam, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a téma iránt és talán van egy kis háttértudásuk a spanyol polgárháborút illetően, illetve azoknak, akiket nem zavar, ha egy könyv laza gombolyag és nem sűrű szőttes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése