Pi élete

Még novemberben írtam egy listát azokról a friss filmekről, amik érdekelnek. A Pi élete egy volt közülük és tegnap este, megünnepelve az egyik legnehezebb vizsgám sikerét, meg is néztem. 

Sajnálom, hogy nem adták IMAX-ben, mert ez a látványvilág úgy lett volna az igazi. Szóval csak mezei 3D-ben néztem, amit annyira nem szeretek. 

Lehet lehurrogni, de én látom a különbséget. A digitális 3D nekem nem akkora élmény, hogy a drágább jegyet válasszam, ellenben az IMAX megéri, sokkal látványosabb.

Könyvadaptációról van szó, amit egy időben szívesen elolvastam volna. (Oké, kicsit később, mikor a film hatása alábbhagy, még mindig elolvasnám.) Nem kimondottan szeretem a hajótöröttekről szóló történeteket, itt sem ez fogott meg, hanem a tigris. Nagyon imádom az állatokat, a nagymacskákat pedig különösen. Az ígért mondanivaló pedig csak vérszag volt a csali körül, hogy stílusos legyek.

Történet:

"Pi Patel élete semmiben sem hétköznapi. Egy francia uszodáról kapta a nevét. Az apjának állatkertje van Pondicherryben. Tizennégy évesen hűtlen lesz gyökereihez, hogy egyszerre próbáljon keresztény, mohamedán és hindu lenni. És 227 napot tölt egy mentőcsónakban a Csendes óceánon kettesben egy Richard Parker nevű bengáli tigrissel."

Kicsit tartottam attól, hogy ez a 227 nap az óceánon hosszadalmas lesz. Szerencsére azonban nem csupán erről szólt a cselekmény és a hánykolódás minden volt, csak eseményszegény nem.

A látvány lenyűgöző. Olyan szép színes képsorok vannak benne, hogy a nézőnek tátva marad a szája és elfolyik a gyönyörűségtől. Én csak ámultam és bámultam a csodaszép panorámát, no meg a tigrist, amit szintén művészien szépen kiviteleztek.

A zene tökéletesen passzol hozzá, megérdemelte a Golden Globe-ot. Mychael Danna finoman csempészte bele az indiai stílust, ami mesebeli keleti hangulatot adott egy-egy jelenetnek.

Cselekményről inkább nem írok, azzal csak elvenném az élményt. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy bár kalandfilm besorolást kapott, meglehetősen drámai. Tele van megdöbbentő dolgokkal, amikhez nem árt, ha a néző elég felnőtt. 

A moziban meglehetősen sokan ültek körülöttem, vagyis még mindig elég népszerű a film, és az átlagéletkor 20 felett mozgott. Volt azonban egy komplett család is, anyuka, apuka és két gyerek: egy nagyobbacska lány és egy 9-10 év körüli fiú. Jó, hogy igényesebb filmekre viszik a gyerekeket, de nem biztos, hogy mondjuk a fiúcska elég érett volt hozzá. Ettől függetlenül biztosan jól szórakozott a kalandos látvány miatt.

Szólnom kell még a csaliként bevetett mondanivalóról. Vigyázat, ez hosszú lesz.

A filmet úgy harangozták be, no meg a kerettörténet is azzal indít, hogy a végére az ember hinni fog Istenben. Itt azonban nem kell vallási dogmák boncolgatásáról, vagy szájbarágós érvhadaktól tartani.

Pi gyerekként több vallásba belekóstol, ami nekem kifejezetten tetszett. Szerintem nem elég beleszületni egy hitvilágba, meg is kell szerezni azt. Én például római katolikusnak születtem, mégis a buddhizmussal tudok jobban azonosulni. A vallást érezni kell, ami mindenki saját szívének ügye.

Pi egyszerre hindu, katolikus, mohamedán és egy kicsit zsidó is. Mivel többistenhitű vallásból indult ki, nem meglepő, hogy neki kényelmesen elfér a sok hatalmasság egy kalap alatt. Mindegyik vallásból kiemelte a neki tetsző elemeket és összegyúrta a saját ízlése szerint. Annyiban egyetértek az apjával, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet vallási szempontból. Ha viszont csak a hitet nézzük, megkapóan tetszetős. Sajátos hitvilága van a srácnak és ez jó.

A film mégsem ezekről a vallásokról szól, sőt számomra nem is a vallás, mint dogmarendszer volt a középpontban. Nekem valami mást nyújtott. 

A végére a néző tényleg eltöpreng, hogy most miben is higgyen. Melyik történetet fogadja el? Melyik az igaz? Mindenki maga értelmezheti a dolgokat, levonhatja a következtetéseket és elhiheti azt, amit a szíve súg. Ez pedig nagyon tetszetős, mivel semmit sem vág tényként senki arcába. 

Nekem ez a kérdés nem úgy fogalmazódott meg, hogy Isten-e vagy sem, hanem hogy melyiket érzem igaznak. Természetesen a tigris felé húztam, így nem is volt kérdéses a választás. Az pedig, hogy a nagy többség inkább a másik irányt válassza, egy cseppet szomorú. Nem azért, mert azt akarom, hogy nekem legyen igazam, vagy másokat meg akarnék győzni, hanem mert ez sokat elmond az általános gondolkodásról. Az emberek sajnos előbb hisznek az emberi gonoszságban, mint a mesebeli csodákban. 

Miért könnyebb elhinni egy másik emberről, hogy szemrebbenés nélkül követné el minden vallás egyik legnagyobb bűnét, a gyilkosságot, mint elhinni, hogy egy tigris szemében nem csak önmagunk tükörképe néz vissza ránk? 

Én szeretném hinni, hogy igen is vannak még csodák, hogy az emberek előbb hajlanak a jóra, és hogy az állatok nem is különböznek olyan sokban tőlünk. Az pedig, hogy az ember hitét melyik vallásnak vagy istennek tulajdonítja, csupán részletkérdés. 

Összességében tehát tetszett, egy látványos, elgondolkodtató film. 

Ajánlom mindenkinek, aki elszakadna egy kicsit a hétköznapoktól (garantáltan a székhez ragasztja az embert) és nem bánja, ha megmozgatják a gondolatait. 

A dicsért zenéből egy kis ízelítő:

Ha már India meg csodák, elmesélek egy mesébe illő történetet.

Nem kell nagy horderejű dologra gondolni, ez csak az élet apró csodáinak egyike, amiben egy kis részem nekem is volt.

Történt egyszer (2008-ban), hogy Postcrossing-on (képeslapküldő oldal), ahol több éve tag vagyok, megkeresett egy indiai lány. Felkért, hogy cseréljünk privátban néhány képeslapot. Természetesen igent mondtam, Indiából úgysem volt még képeslapom. Meg is történt a csere rendben. (A képeslapok a Picasa albumomban megtekinthetők a többi között.) Aztán váltottunk még néhány e-mailt és különös kéréssel fordult hozzám.

Elmesélte, hogy az anyukája, mikor még fiatal volt és Ugandában élt, levelezett egy magyar fiúval. Ennek már 15-18 éve. A kapcsolat megszakadt és azóta semmit sem hallottak egymásról. Szeretné meglepni az anyukáját azzal, hogy felkutatja, ám csak a régi postacíme van, ehhez kéri a segítségemet.

Szívesen bólintottam rá, ám nem mertem semmit sem ígérni, hiszen azóta elköltözhetett és nyoma veszhetett. Szóval volt egy nevem és egy legalább 15 éves postacímem.

Első lépésként megnéztem a telefonkönyvben. (Mivel másik megyéről volt szó a postán kellett kikérnem a könyvet.) El sem akartam hinni, hogy még él a cím, de ott volt és még a vezetéknév is stimmelt. Lett hát egy telefonszámom.

Gyáva nyúl voltam, mert tudva, hogy én úgyis dadognék össze-vissza, a telefonhívás feladatát átadtam anyukámnak, aki legalább olyan izgatott volt, mint én. Nem is habozott és egyik délután tárcsázott is.

Egy kedves idős hölgy vette fel a telefont, aki mikor meghallgatta a történetet, elmondta, hogy jó helyen keresünk, az a magyar fiú, az ő fia, aki azóta felnőtt, családot alapított és az USA-ban él. Anyukám hosszasan elbeszélgetett a hölggyel, elmesélve minden apró részletet. Én pedig tapsikoltam örömömben a siker miatt. A hölgy megígérte, hogy este (az óraeltolódás miatt) beszél a fiával és elmeséli neki, hogy a világ túlsó felén valaki nagyon szeretne ismét hallani felőle. Megadta az elérhetőségét is, amit azonnal továbbküldtem Indiába.

Az én szerepem itt véget is ért, hiszen csak a közvetítő voltam. 

Pár napra rá értesültem, hogy a kapcsolatfelvétel megtörtént és levelezőtársam anyukája nagyon boldog. Annyira hálásak voltak a segítségért, ami igazán nem volt nagy fáradtság, hogy kis ajándékot is küldtek nekem egy eredeti indai mintás, kézzel készült terítőt. Nagy becsben tartom.

Tehát vannak még apró csodák a világban, nem is kell értük messze menni. (: