244 oldalával nem hosszú olvasmány, mégsem érdemes túl gyorsan haladni vele.
Fülszöveg:
"Irene Sola második magyarul megjelenő regényének főszereplője Ada, aki történeteket ír. Három Angliában töltött év után visszatér a kis katalán faluba, ahonnan származik, és bemutatja a családját, a barátait, a szomszédait, vagyis a falu ismeretlenül is ismerős lakóit. Olyan embereket, akiknek az életét erősen behatárolja, korlátozza és alakítja az őket körülvevő táj. A könyv arról szól, hogyan lehet visszatérni valahová, ahonnan egyszer elmentünk, felidézi a távoli helyeken töltött nyarak és az első szerelem emlékét, és megmutatja, milyen hatással van a mesélő az általa elmesélt történetek szereplőire."
Aki összefüggő cselekményt és történetet vár ettől a kötettől, az csalódni fog. Ez ugyanis rövid kis történetek gyűjteménye, amelyeket a helyszín és a főhősnő lazán kötnek össze. Van itt ugrálás térben, időben és persze szereplők között. Kicsit olyan az egész, mintha csapongó emlékeket és gondolatokat olvasnánk. Nem lehet tudni, mi az, ami tényleg megtörtént, mi az, ami csak fikció és ha meg is történt, tényleg úgy-e, ahogy azt itt látjuk.
A narráció tehát meglehetősen változatos, cseppet sem megszokott. Ráadásul van valami, amit nekem nehéz volt megszokni, a fejezetek első mondatait. A szerző ugyanis szinte mindig így kezdi: "Ez itt..." Ettől pedig nekem olyan hatást keltettek a fejezetek, mintha egy listát olvasnék, mondjuk egy kusza bevásárlólistát, ahol nem típus, vagy lelőhely szerint vannak feltüntetve a tételek, hanem, ahogy épp az író eszébe jutottak. Pedig egyébként a szöveg gördülékeny, cseppet sem darabos és nagyon érzékletes. Úgyhogy ez egy tudatos írói döntés, ami vagy tetszik az olvasónak, vagy nem.
A kötet egy családról és a faluról mesél, ahol élnek. Szóval, ha valaki bepillantana egy spanyol falu hétköznapjaiba, megteheti. Bár a karakterek, gondolataik, problémáik annyira univerzálisak, hogy lényegében bármelyik ország bármelyik falujában megállnák a helyüket. A vidéki élet nincs romantizálva, és ez nekem nagyon tetszett. A kis epizódok megmutatják, milyen szép a táj, milyen nyugodt a környezet, ugyanakkor azt is, mennyi küzdelem, áldozat és nehézség jár mindezzel párban. Illetve a vidéki realitáshoz elpusztult állatok is tartoznak.
A szereplők - legyenek családtagok, barátok vagy szomszédok - dinamikája is hangsúlyt kap a fejezetekben. Itt is univerzális érzések és viselkedésminták tűnnek fel. Van, aki könnyedén megkedvelhető, van aki kevésbé. És itt jön a képbe a főhősnő, Ada, aki lényegében a narrátor is. Nekem nem sikerült azonosulnom vele, megértenem, vagy megkedvelnem. Ahogy ő is kissé távolságtartó a szereplőkkel, akikről mesél, úgy én is távolságtartó voltam vele. Sosem ment igazán mélyre, mindig csak a felszínt kapargatta egy-egy kérdésben, és őt is csak felszínesen lehetett megismerni. Értem én, hogy egy írói nézőpontot képviselt, ám nekem ez kevés volt.
Illetve kevés volt a könyv összességében. Voltak fejezetek, amelyek egyáltalán nem érdekeltek, úgy éreztem, feleslegesek vagy olyan irányba visznek el, ami csak még jobban kizökkent az olvasásból. Pedig általánosságban kedvelni szoktam az ilyen típusú könyveket, ez most rám mégis felemásan hatott. Értettem, mit akart kifejezeni a szerző, ám a mód, amit választott hozzá, nekem nem igazán tetszett.
Természetesen mivel nincs lényegi cselekmény, lényegi lezárása sincs a kötetnek. Egyszerűen csak elfogynak a történetek, és kapunk néhány fényképet erről és arról teljesen feleslegesen.
Összességében sajnos amennyire megkapónak találtam a borítót, annyira nem fogott meg az, amit alatta olvastam. Ez lényegében egy könyv kusza gondolatokról vidéki életről, családról, kapcsolatokról és írásról. Aki kedveli a cselekmény nélküli könyveket, nyugodtan tehet vele egy próbát. Viszont vigyázat, senki se számítson olyan szép megfogalmazásra, mint például Jón Kalman Stefánsson köteteiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése