Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, de sikerült talán a legrosszabb időpontot választanom hozzá. Diplomamunka megírása mellé nem a disztópia a legmegfelelőbb választás, anélkül is eléggé világvége hangulata van az embernek...
Kemese Fanni első könyve (A napszemű Pippa Kenn) tetszett, beszippantott és elbájolt, így lelkesedéssel vetettem magamat a folytatásra, amint kiszúrtam a könyvtárban.
A borítót ismét eltalálták és picivel vastagabb is lett, mivel túllépett a 400 oldalon.
Fülszöveg:
"Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez? Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.
A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk."
A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Ez a kötet azonban lényegesen más, hiszen a kolónián játszódik. A helyszínből pedig két dolog adódik: sokkal több a szereplő és sokkal több az emberi butaság.
Ha valaki megkérdezné tőlem, mi ez a negatív hozzáállás, miért olvasok olyan könyveket, amelyek az emberiség végét mutatják be, csak a kezébe nyomnám az egyik ilyen kötetet (mondjuk ezt), hogy olvasson bele és rájön. Az emberiség ritka buta tud lenni és ehhez nem kell fikció, elég fellapozni a történelemkönyvet és a tendencia nem javul látványosan.
Kemese Fanni könyvében is megvan ez a társadalomkritika és nem csak a sápadtak létrejöttében, hanem a kolónia életében is. Ez a kolónia ugyanis borzalmas, fullasztó, rideg és egyértelműen halálra van ítélve. Olyan az egész, mint egy félresikerült kísérlet egy őrült tudós Petri-csészéjében. Ez pedig nekem most nagyon nem tetszett.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy nem jó a könyv, ismételten kijelentem, rossz időpontban olvastam. A kolónia minden gondjával és az emberi hülyeség négyzetével teljesen jól van összerakva és teljesen hihető, csak a gyomrom ezt most nem vette be. Szeretem a disztópiákat, szívesen olvasom őket, nem zavar a vérfürdő és a sötét hangulat, de ez egy ifjúsági könyv, aminek az első része, szörnyek ide vagy oda, cuki volt. (Elnézést a szóhasználatért, de az a romantika egyszerűen cuki.) Szóval most is valami hasonlóan kalandos, de mégis könnyed történetet vártam és nem ezt kaptam.
Ebben a részben egyszerűen minden elromlik. Rossz a minitársadalom, rosszak az emberi kapcsolatok, rossz a hozzáállás és agyon van csapva a szerelem. Semmi, de semmi pozitív nincs benne és ez az előzmények függvényében rettentően lehangoló.
A kolónialakók egymás ellen forduló emeletes hülyeségeit még lenyeltem. Bár kezdtem drukkolni a sápadtaknak, hogy csapják már le őket, vagy én teszem. A romantikus szálak melankolikus csomói viszont megakadtak a torkomon.
Oké, hogy Pippa és Ruben egymásra találása meglehetősen egyszerű és teljesen kiszámítható volt az előző kötetben, de elvileg egy fülig szerelmes gerlepárról van szó, ebben a könyvben mégis úgy viselkednek, mint két idegen. Persze, Ruben nehezen alkalmazkodik, Pippa meg önmarcangoló, de teljességgel hihetetlen volt számomra, hogy egyszer sem ültek le megbeszélni a dolgokat, így pedig az előző kötet nagy szerelme agyon lett csapva egy betontömbbel. No, de ha már a két főhős nem áll szóba egymással, akkor kell valaki, aki igen, így jött Gage és provokált egy borzongató szerelmi háromszöget. (Miért? Ó, miért kellett ezt a klisét beleszuszakolni?) Ha ez még mindig nem lenne elég az olvasóknak, akkor ott a két másik hangsúlyos női szereplő szintén tragikomikus magánélete.
Mya, aki elvileg a főszerepet kapta, nekem kusza volt. A látomásai itt-ott sántítottak. Értem én, hogy nem tiszta a kép, de az az őrület és képzelgés, amit produkált, sok volt. Be kellett volna diliznie vagy az első sápadtnak kellett volna kiiktatnia, amennyire figyelmetlen volt a látomásos ködben. Szerelmi téren persze ő is néma, mint Pippa, a párja meg, nos, eléggé magának való figura, így már megint kész a plátói, reménytelen szerelem receptje.
Ami a harmadik hölgyet, Hazelt illeti, idegesített. Bosszantó jelenség a sok fecsegésével és a másik két lány mellett teljességgel életképtelennek tűnt. Oké, hogy Mya és Pippa szerelmi katasztrófa, de legalább van bennük küzdőszellem és azért igyekeznek a lehetőségeikhez mérten, míg Hazelnek csak a szája járt, ezen kívül semmit sem tett. Szíve választottja, akivel mily meglepő módon ők sem lehetnek egymáséi (Nem lesz sok a szerelmi tragédiából?), ellenben egy kifejezetten érdekes karakter. Tommy volt talán az egyetlen szereplő a könyvben, akiről szívesen olvastam és akit nem csaptam volna le.
A könyv 80%-a így inkább frusztráló volt a sok emberi butasággal életben maradás és szerelem tekintetében is. Az utolsó 20% viszont végre pörgött, izgalmas volt, ahogy azt kell.
Még egy észrevételem van, méghozzá a sápadtakról. Elvileg mind csupasz és fehér és nem látszik a nemi jellegük, most viszont a nagy káoszban több sápadtnak volt haja, szőre, és még ruhája is és ez eléggé összezavart.
Összességében tehát, nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első kötet. Kétségtelenül rossz időpontban vettem kézbe és bár nem voltam lenyűgözve tőle, nem mondom, hogy rossz, sőt, tökéletesen megállja a helyét. Én azonban mást vártam tőle, valami kedvesebbet, valami pozitívat, bármi pozitívat és ezt most nem kaptam meg.
Ettől függetlenül olvassa mindenki, akinek az első könyv tetszett. Kemese Fanni jól ír, érdemes kézbe venni. Azt azonban javasolnám, hogy senki se akkor kezdjen bele, mikor világvége hangulata van, mert úgy nagyon-nagyon lehangoló...
Kiegészítés:
A történet trilógiának indult, szóval lesz még egy kötet. Ha információim helyesek, követve a tendenciát Hazel köré fog épülni a harmadik rész. (Nem mondom, hogy ennek kifejezetten örülök... De mindenképpen elolvasom.) Egyelőre azonban az alkotás kezdeti fázisában van, így mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy Hajrá Fanni, tessék egy megnyugtató végkifejletet alkotni, hogy megnyugodjon pici lelkem!
Aki több információt szeretne, zaklassa az írónőt ITT.
Az idei Könyvfesztiválon lehet dedikáltatni vele, április 25-én, szombaton 14 órától, így akár ott is faggatózhat, akinek kérdése van.
Ha valaki megkérdezné tőlem, mi ez a negatív hozzáállás, miért olvasok olyan könyveket, amelyek az emberiség végét mutatják be, csak a kezébe nyomnám az egyik ilyen kötetet (mondjuk ezt), hogy olvasson bele és rájön. Az emberiség ritka buta tud lenni és ehhez nem kell fikció, elég fellapozni a történelemkönyvet és a tendencia nem javul látványosan.
Kemese Fanni könyvében is megvan ez a társadalomkritika és nem csak a sápadtak létrejöttében, hanem a kolónia életében is. Ez a kolónia ugyanis borzalmas, fullasztó, rideg és egyértelműen halálra van ítélve. Olyan az egész, mint egy félresikerült kísérlet egy őrült tudós Petri-csészéjében. Ez pedig nekem most nagyon nem tetszett.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy nem jó a könyv, ismételten kijelentem, rossz időpontban olvastam. A kolónia minden gondjával és az emberi hülyeség négyzetével teljesen jól van összerakva és teljesen hihető, csak a gyomrom ezt most nem vette be. Szeretem a disztópiákat, szívesen olvasom őket, nem zavar a vérfürdő és a sötét hangulat, de ez egy ifjúsági könyv, aminek az első része, szörnyek ide vagy oda, cuki volt. (Elnézést a szóhasználatért, de az a romantika egyszerűen cuki.) Szóval most is valami hasonlóan kalandos, de mégis könnyed történetet vártam és nem ezt kaptam.
Ebben a részben egyszerűen minden elromlik. Rossz a minitársadalom, rosszak az emberi kapcsolatok, rossz a hozzáállás és agyon van csapva a szerelem. Semmi, de semmi pozitív nincs benne és ez az előzmények függvényében rettentően lehangoló.
A kolónialakók egymás ellen forduló emeletes hülyeségeit még lenyeltem. Bár kezdtem drukkolni a sápadtaknak, hogy csapják már le őket, vagy én teszem. A romantikus szálak melankolikus csomói viszont megakadtak a torkomon.
Oké, hogy Pippa és Ruben egymásra találása meglehetősen egyszerű és teljesen kiszámítható volt az előző kötetben, de elvileg egy fülig szerelmes gerlepárról van szó, ebben a könyvben mégis úgy viselkednek, mint két idegen. Persze, Ruben nehezen alkalmazkodik, Pippa meg önmarcangoló, de teljességgel hihetetlen volt számomra, hogy egyszer sem ültek le megbeszélni a dolgokat, így pedig az előző kötet nagy szerelme agyon lett csapva egy betontömbbel. No, de ha már a két főhős nem áll szóba egymással, akkor kell valaki, aki igen, így jött Gage és provokált egy borzongató szerelmi háromszöget. (Miért? Ó, miért kellett ezt a klisét beleszuszakolni?) Ha ez még mindig nem lenne elég az olvasóknak, akkor ott a két másik hangsúlyos női szereplő szintén tragikomikus magánélete.
Mya, aki elvileg a főszerepet kapta, nekem kusza volt. A látomásai itt-ott sántítottak. Értem én, hogy nem tiszta a kép, de az az őrület és képzelgés, amit produkált, sok volt. Be kellett volna diliznie vagy az első sápadtnak kellett volna kiiktatnia, amennyire figyelmetlen volt a látomásos ködben. Szerelmi téren persze ő is néma, mint Pippa, a párja meg, nos, eléggé magának való figura, így már megint kész a plátói, reménytelen szerelem receptje.
Ami a harmadik hölgyet, Hazelt illeti, idegesített. Bosszantó jelenség a sok fecsegésével és a másik két lány mellett teljességgel életképtelennek tűnt. Oké, hogy Mya és Pippa szerelmi katasztrófa, de legalább van bennük küzdőszellem és azért igyekeznek a lehetőségeikhez mérten, míg Hazelnek csak a szája járt, ezen kívül semmit sem tett. Szíve választottja, akivel mily meglepő módon ők sem lehetnek egymáséi (Nem lesz sok a szerelmi tragédiából?), ellenben egy kifejezetten érdekes karakter. Tommy volt talán az egyetlen szereplő a könyvben, akiről szívesen olvastam és akit nem csaptam volna le.
A könyv 80%-a így inkább frusztráló volt a sok emberi butasággal életben maradás és szerelem tekintetében is. Az utolsó 20% viszont végre pörgött, izgalmas volt, ahogy azt kell.
Még egy észrevételem van, méghozzá a sápadtakról. Elvileg mind csupasz és fehér és nem látszik a nemi jellegük, most viszont a nagy káoszban több sápadtnak volt haja, szőre, és még ruhája is és ez eléggé összezavart.
Összességében tehát, nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első kötet. Kétségtelenül rossz időpontban vettem kézbe és bár nem voltam lenyűgözve tőle, nem mondom, hogy rossz, sőt, tökéletesen megállja a helyét. Én azonban mást vártam tőle, valami kedvesebbet, valami pozitívat, bármi pozitívat és ezt most nem kaptam meg.
Ettől függetlenül olvassa mindenki, akinek az első könyv tetszett. Kemese Fanni jól ír, érdemes kézbe venni. Azt azonban javasolnám, hogy senki se akkor kezdjen bele, mikor világvége hangulata van, mert úgy nagyon-nagyon lehangoló...
Kiegészítés:
A történet trilógiának indult, szóval lesz még egy kötet. Ha információim helyesek, követve a tendenciát Hazel köré fog épülni a harmadik rész. (Nem mondom, hogy ennek kifejezetten örülök... De mindenképpen elolvasom.) Egyelőre azonban az alkotás kezdeti fázisában van, így mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy Hajrá Fanni, tessék egy megnyugtató végkifejletet alkotni, hogy megnyugodjon pici lelkem!
Aki több információt szeretne, zaklassa az írónőt ITT.
Az idei Könyvfesztiválon lehet dedikáltatni vele, április 25-én, szombaton 14 órától, így akár ott is faggatózhat, akinek kérdése van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése