2016. szeptember 7., szerda

Álomrablók

A hollófiúk folytatása pont ugyanolyan mutatós és ugyanolyan misztikus, mint az első kötet.
A hollók még mindig nagyon szépek és az, hogy Ronan került a borítóra, előrevetíti a könyv fókuszpontját.
Picikét vastagabb, 488 oldal, de így is gyorsan végig lehet lapozni. Fülszöveg:
"Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is…"
Ez a pár sor semmit sem árul el a cselekményből és ez így van jól. A történetben ugyanis a titkok és rejtélyek kuszasága csak fokozódik és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, az első kötet elején felvázolt fő konfliktushelyzet nem oldódik meg. Halálos csók tehát nem csattan el, de sok más dolog történik, ami kicsit el is vonja erről a figyelmet.
Tetszett, hogy több, pár mondat erejű visszaemlékezés árnyalta kicsit a fiúk kapcsolatát. Illetve az is tetszett, hogy most már nem csak Adam családi háttere tiszta, hanem Ronan és Gansey rokoni viszonyaiba is bepillantást nyerhet az olvasó.
Na, de a könyv központi figurája egyértelműen Ronan és az álmai. Ezzel pedig egyrészt az írónő hagyta garázdálkodni a fiút, hogy az olvasók jobban megkedvelhessék, másrészt újabb misztikus vonatkozást fűzött az amúgy is mágikus Cabeswater kérdésköréhez.
Az álmok világa így megfelelően fantáziadús és rejtélyes lett, viszont jó néhány további kérdést felvetett, amelyekre aztán megint nem adott választ. Hiába nyert hát értelmet Ronan családi civódása, még mindig nem tudni, mitől lesz valaki álomrabló, kik és miért akarják begyűjteni őket és mégis mi a fene közük van a hollókhoz. Apropó holló, tetszik, hogy minden vonatkozásban újra és újra felbukkan egy.
A kérdések tehát nem csökkentek, inkább szaporodtak Adam furcsa mágikus helyzetével, még több kusza jóslattal és egy új szereplővel, aki felkavarta kicsit Blue otthoni állóvizét. Cukormókusról persze még mindig semmi hír...
Kicsit furcsa volt, hogy a jósnők létszáma növekedett, de még mindig nagyon össze voltak folyva. Például Orla és Calla esetében mindig el kellett gondolkodnom, hogy akkor ő most melyik is. A szereplők furcsaságok iránti közömbössége pedig átlépte a határt. Oké, jóslatok és mágikus vonalak között megnő kicsit az ember ingerküszöbe, de ilyen hűvösen azért mégsem kellene fogadni az álomjáró képességet és egy bérgyilkost.
A bérgyilkosról is kell kicsit szólnom. Egyrészt szépen felépített karakter, pont annyira szociopata, amennyire ez munkájából adódóan elvárt és pont annyira követte a meghatározott papírsémát, hogy ne eshessen rá panasz. Vele azonban újabb erőszakos jelenetek adódtak, így az egész mágikus hajsza kezd egyre komolyabb, egyre veszélyesebb lenni. A veszély pedig határozottan jót tett a cselekménynek.
Összességében tehát, bár nem adott sok választ (csak elejtett néhány morzsát, amiért köszönet a kísértetfiúnak), sőt inkább szinten tartotta a kérdések népes közegét, tetszett. Tetszett, mert kedvelem a szereplőket, szívesen olvasok róluk és még mindig nagyon kíváncsi vagyok, mi a helyzet a hollókirállyal.
Bátran ajánlom tehát azoknak, akik az első könyvet olvasták és szerették. Akiket azonban nem szippantott be ez a misztikus világ és nem nőtt a szívükhöz egyik Holló Fiú sem, ne várjanak sokkal többet a folytatástól. Maggie Stiefvater tempója ugyanis kényelmes és megfontolt, hogy maradjon még bőven izgalom a további könyvekre.

Kiegészítés:
Ezúttal nem egyszerűen hiányérzettel zárult a kötet, hanem függővéggel. Olyannal, ami bosszantja az embert és azonnal vágyik a folytatásra. Nos, ma el is szaladtam a könyvesboltba a harmadik részért (Kék liliom) és nagyon-nagyon remélem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó csipkedi magát és hamarosan hozza a befejező kötetet, mert most cseppet sincs türelmem várni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése